Az est folyamán elsőként az A38 „rezidens” jazzpunk csapata, a drMáriás vezette Tudósok mutatta be legújabb műsorát. De nem mint előzenekar, sokkal inkább mint első főzenekar állt a közönség elé, a dobok mögött Jeli Gergellyel, a basszusgitáron Endrei Dáviddal, a szintetizátorok mögött Tövisházi Ambrussal, a mikrofon mögött pedig a multiinstrumentalista frontember szerepét betöltő Máriás Bélával.

A hajó gyomrát szinte teljes egészében betöltő közönségnek hála, a Tudósok koncertjét is közel akkora érdeklődés övezte, mint később a N.O.M.-ét. Elévülhetetlen szerepet játszott ebben drMáriás, aki puszta jelenlétével képes magára vonni a hallgatóság figyelmet.

Nincs is mit csodálkozni ezen. Máriás szokásához híven ezen az estén is rikító rózsaszín nejloninget és idegesítően tiritarka nyakkendőt viselt a színpadon, egyszerre sokkolva és harsány röhögésre késztetve az avatatlan érdeklődőket, továbbá magára vonva néhány aggódó tekintetet.

Aggodalomra pedig nem volt ok, az idén 30 éves Tudósok zenekar a lehető legjobb formáját hozta. Széles skálán mozgó zenei repertoárjából - melyben jól megfér egymással a jazz, a funk, a punk, az elektronika, a dadaista vers és bárminemű egyéb zenei stíluselem - a legerősebb számokat válogatták össze, érintve a csapat összes korábbi zenei korszakát, mivelhogy a zenekar  az elmúlt évtizedek alatt jelentős változásokon ment keresztül.

Az egészen korai dalok újragondolt, áthangszerelt verzióitól kezdve a kétezres évek meghatározó szerzeményein keresztül eljutottak egészen a 2014-es Éljen a Petőfi Rádió! című nagylemezig. Vagyis minden idők egyik leghatásosabb Tudósok Best of csomagját nyújtották át a közönségnek.

A koncertműsor összeállítása során gondosan ügyeltek a lendületes, táncolható számok és a narratív jellegű, különös történeteket elbeszélő szerzemények megfelelő arányára.  

Ha jól emlékszem, a Csontváz című egészen régi dallal kezdtek, de felcsendült a jóval későbbi Levetem a testem is, mely az előzőhöz hasonlóan szintén a testhez kötöttség örökös neurózisos börtönérzetét igyekszik feloldani. Míg az elsőben saját csontvázától kíván megszabadulni a „mesélő”, kirántja magából a gerincét és kihajítja az ablakon, addig a másikban a testcsere üdvös voltáról tesz tanúbizonyságot. A régit eldobja és felpróbál helyette egy újat, amely nyilvánvalóan sokkal fiatalabb, szebb és egészségesebb.

A groteszk történetek közül  műsorra tűzték még a Nem tudom, mennyire vagyok jó tanárt, amiben egy zenetanár és magántanítványai konfliktusos viszonyába nyerhettünk betekintést. A tanítványok rendszerint unják az óráit, a mester ezért megöli őket. Holttestüket a hűtőbe pakolja, s közben kétkedve ismételgeti magában: nem tudom, mennyire vagyok jó tanár, majd önzetlen módon felajánlja, hogy minket is szívesen tanít… Később sorra került a bulváros cukiságtól tocsogó, de fekete humorban gazdag, egyszerre negédes és groteszk Kiscicia ugrál az ágyon, majd a Nincs meg a pénzem, amihez hajléktalannak öltözve forgattak nagy sikerű klipet a parlament előtt. A felsorolást természetesen hosszan folytathatnánk, a több mint egy órás műsor során számos egyéb dal is terítékre került, de az élmény valójában visszaadhatatlan.

A színpadot két oldalról közrefogó monitorokon egész végig Máriás-festmények voltak láthatóak, mint vizuális illusztrációk. Ismert politikusok, celebek és kegyetlen gyilkosok különféle festők stílusában megálmodott groteszk portréi váltották egymást, amelyeket humoros kommentárok kíséretében mutatott be a doktor, ezzel töltve ki a számok közti űrt.

Míg a meglehetősen heterogén közönség nagyobb része mérsékelt érdeklődéssel, mosolyogva, lábával ütve a taktust visszafogottan hallgatta az előadást, addig legelöl egy szűk mag egyre felfokozottabb állapotban, táncolva-ugrálva, torkaszakadtából énekelve a szöveget élvezte, a Máriásék által megteremtett különös világot.

A Tudósok zenekar az est első felét végül a közönség legnagyobb megelégedésére, a hallgatóság által „kikövetelt”, előbb fejhangon kántált, majd egy emberként üvöltött Basszál című záródallal rekesztette be. Tehát kimondottan hatásos és tökéletesen profi koncertet adtak. Miután az utóbbi években számos hasonlóan színvonalas bulit rendeztek, csak remélni tudjuk, hogy nem öli meg a csapatot a rutin.

N.O.M.

Az átálláshoz szükséges rövid szünet után az A38 visszatérő vendégei, a ’87-óta zenélő szentpétervári veteránok ragadták magukhoz a stafétát, akik ezúttal a 2014-es Hét főbűn (Szemero szmertnyih) címre keresztelt konceptlemez műsorával érkeztek a hajóra.

Nem hazudok, ha azt mondom, már maga a színpadra való bevonulásuk is megerősítette a beharangozó által keltett elképzeléseinket, miszerint nagyszabású performanszban, színházi eszközöket is felvonultató, teátrális összművészeti élményben lesz részünk. Hiszen a N.O.M., vagyis a Nem hivatalos Ifjúsági Szervezet (Nyeformalnaja Organizacja Malagyózsi) jóval több egy átlagos avantgárd rock zenekarnál. Tagjai több különböző művészeti ágban is jeleskednek, művészeti ismereteiket, tapasztalataikat és ötleteiket pedig haszonnal kamatoztatják a zenekar háza táján. És a sajátos zenész-művészcsoport mindezt közel három évtizede teszi, több mint 20 lemezzel, egy két részre szakadással (1997) és egy nagy „reunionnal” (2007) a háta mögött, ami már önmagában is tiszteletre méltó.

A koncert kezdete előtt nem sokkal a N.O.M animációs videóit kezdték mutatni a monitorokon, a korábban látható festmények helyén, a színpadot pedig furcsa ördögfarokban végződő kezeslábast és hosszú csúcsos süveget és szemálarcot viselő alakok árasztották el. Szám szerint hét szurokfekete - karjukon kétoldalt fehér kereszt, a mellkas bal oldalsó részén egy-egy fehér szám - és egy skarlátvörös színű jelmezt viselő alak: Andrej Kagagyejev (ének, basszusgitár), Nyikolaj Guszev (billentyűs hangszerek), Alekszandr Liver (ének), Vitalij Lapin (gitár), Nyikolaj Kopejkin (ének, tánc), az egyetlen női tag, Varvara Zverkova (ének), Vagyim Latisev (dob), valamint Fedool Zhadniy (ének, tánc), jelenleg ugyanis ennyien alkotják a zenekart.

Közülük ketten kimondottan a színpadi koreográfiáért feleltek, ami az animációs videókhoz hasonlóan végig kísérte az előadás egészét. Egyikük, a már említett skarlátvörös, szám- és keresztnélküli kezeslábast és csúcsos süveget viselő, láthatólag központi szerepet játszó figura magát az ördögöt szimbolizálhatta, a fekete jelmezes tagok pedig a sorszámmal ellátott bűnöket testesíthették meg.

Bizonyos számokban a „táncos illusztrátorok” is betöltötték az énekesi funkciót, máskor meg ők egészültek ki újabb tagokkal, például az énekes Alekszandr Liverrel, tehát olykor egészen felcserélődtek a szerepek.

A show-ért felelős „színészek” színpadi műsora az egyes tételek illusztrálását szolgálta, olykor vodkát ittak, máskor fejszével és ördögvillával kergetőztek, vagy egy képzeletbeli üllőt ütöttek kalapácsaikkal nagy beleéléssel, látványos grimaszolás közepette.

A jelmezbe bújt furcsa alakok együttes színpadi jelenléte erősen emlékeztetett valamely okkult szekta áldozatbemutatásának szertartásos előkészületére, jóllehet csupán a hét főbűnt, jobban mondva az azonos című 2014-es groteszk konceptlemezt akarták nagyszabású előadás keretében bemutatni a honi nagyérdeműnek.

A számozott jelmezekbe bújtatott zenekartagok mellett a monitorokon ismétlődő 3D-s animációs videó spotok is a bűnök allegorikus ábrázolását hivatottak volt megjeleníteni. A videók központi alakja, a saját tengelye körül forgó, folyamatos mozgásban lévő szoborszerű antropomorf sertés hét különféle ábrázolásban jelenítődött meg, ezzel is erősítve a bűnök groteszk és komikus reprezentálásának komplexitását. A bűnök ábrázolásának legemlékezetesebbjei, amikor öltönyben, egy széffel a hátán, diplomata táskát fogva a kezében áll egy aranyrudakból épített piramis tetején, vagy amikor náci karlendítést ismételget, miközben bal kezében egy levágott disznófej éktelenkedik.

Ha csak egyetlen szóval jellemezhetném a több mint kétórás előadást, rögtön rávágnám:  eklektikus. Zenéjük ugyanis számos eltérő stíluselemet „olvaszt” magába. Elég, ha csak a koncert kezdődalára, az I can control myself-re gondolunk, amelyben egyszerre van jelen a rock, a ska és a rap. Azonban a különféle stíluselemek sajnos olyannyira elválnak egymástól, mintha csak összeollózták volna őket, ráadásul a legunalmasabb, legközhelyesebb részeket, így aztán sehogy sem állnak össze szerves egésszé. Legnagyobb sajnálatunkra a ska és a rap csupán alkalmi jelleggel jelenik meg a műsorban, holott ezek jelentették a műsor legintenzívebb részeit.

A számok többségét sajnos egyszerű rockzenei sémák és az opera világát idéző magas, néhol  lágy női és a karakteres mély férfi ének kettőse uralja. Vagyis nincs hiány homlokegyenest eltérő stíluseszközökből: az említett műfajok mellé industrial és black metal jellegű témák is beszivárognak, de az orosz népzene, a tangóharmónika és az elektromos balalajka is fontos  eleme az előadásnak.

A zene integráns részét képező orosz nyelvű szövegek kifejezetten érdekessé teszik a produkciót, ugyanakkor nagyon korlátozottá válik emiatt az előadás egészének befogadhatósága, bár a közönség láthatólag ennek ellenére is kifejezetten élvezte a bulit.

Mindent összevetve csak annyit mondhatunk, a végeredmény egy óriási zenei katyvasz, amit az egységes színpadi megjelenés, az énekesek különösen képzett hangja, szuggesztív előadásmódja és a profi színpadi műsor tesz mégis felejthetetlenné. Tehát ami a show-t illeti, maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a zene már annál kevésbé.

A képek csak illusztrációk.

Forrás: Tar Dávid (drMáriás), A38 (N.O.M.)