Az Isten. Haza. Csal történeteit is közös elemek kötik össze: a szereplőket élet és halál kérdései mozgatják. Nagyító alatt látunk egy egészen jelentéktelennek tűnő részletet vagy gesztust – például egy járókelő túl közel lép a ház tulajdonosához, vagy a bejárónő mozdulatai megmagyarázhatatlanul irritálják a munkaadóját, talán a sajátjára, vagy az anyjáéra emlékeztetik –, amely gyilkosságba torkollik. Egy zenekar balesetet szenved, és az egyedüli túlélő, a dobos, életének kockáztatása árán is továbbutazik a fellépés helyszínére, egy kísérleti bolondokházába, ahol – mint az igazgató előre figyelmeztette a zenekart – két bolond mindig elszökik az előadásról, azért, hogy basszanak egymással. Egy templom hívei, a pap prédikációja helyett, a templomot takarító lányra kezdenek figyelni, mintha az ő kezében lenne a megváltás kulcsa, egészen addig, míg a templom összeomlása után „magyarázni” nem kezd az embereknek, hogy mit csináljanak, mert ezt követően a hívek összeverik.

Ez a novelláskötet is – akárcsak Darvasi többi írása – a képzelőerő hatalmát élteti. A Zuhanás című novella meg is indokolja, miért: „képzelődni is csak ott lehet, ahol a szabadság tartja az ember szívét”. A Műfogsor című novellában szemléletes példát találunk rá, hogy mit jelent a kíváncsiság a magyar vidék – a legtöbb novella színhelye – számára: „végtére is a vidéket még ez tartja össze. Nem a föld, a kevéske pénz, a hatalom, a korrupció, hanem az érdeklődés kiapadhatatlan ereje”. Természetesen, ez utóbbi mondatot is, mint Darvasi szövegeit gyakran, átitatja a humor, az irónia. Mintha a képzelőerőre egész egyszerűen a túlélés miatt lenne szükségünk, mert abban a pillanatban, hogy megszűnik bennünk (a szereplőkben) a történetszövési kedv, véget ér az élet, ahogy a Mert mi nem vagyunk dánok című novellában, a termékbemutatón vásárló idős néniket is a banális tárgyakban lévő fantázia élteti.

A képzelőerő legalapvetőbb eszköze természetesen a nyelv. Már az első novella, a Virág című is azzal indít, hogy a világ legegyszerűbb dolgaira rámutat, és újra nevet ad nekik, ugyanakkor arra is utal, hogy a legfontosabb dolgokat / szavakat, folyton elfelejtjük, tehát az életünk a nyelvvel való folyamatos szembesülésként is értelmezhető. Illetve, egyfajta harcként, hogy ki merjük-e mondani, le merjük-e írni azt, ami igazán fontos. És mivel a nyelv mint egy háló sző át mindent, tudunk-e a mások (a szomszéd, a férj, a feleség, az apa, a gyerek) nyelvével mit kezdeni, el tudjuk-e azt fogadni, tudunk-e azzal együttélni. Egyes novellák szereplőiben az emberek saját magukról való tudása, a saját szövegeik keltenek félelmet, más novellákban meg épp a mások történeteit nem tudják elviselni, mint például a Papagáj címűben, ahol a madár ablakról ablakra repíti tovább a hallott neveket, mondatokat, míg egyszer aztán ki nem tekerik a nyakát.

De ha a szavainkat, történeteinket elfelejthetjük, mert nem merünk rájuk emlékezni, akkor mindent megkérdőjelezhetünk az életünkben, ahogy az Élmunka című novella idős férfija adja válaszként, arra a kérdésre, hogy ő kommunista-e: „Azt hiszed, ez vagy, vagy az vagy. Közben meg semmi se vagy.”

A novelláskötet egyes részei, az Isten., a Haza. és a  Csal., nem különülnek el élesen egymástól. A novellák tulajdonképpen mindhárom fogalomkör alá tartoz(hat)nak. Bár a pontok világosan elválasztják egymástól a három szót, azért az egybeolvasás lehetősége – már csak a nyelvi játék miatt / szintjén is – mégis felmerül. Ebben az esetben viszont a „csal” szónak egy pozitívabb értelmét hívjuk elő, vagyis nem a „megcsal”-ra hanem, a „hazacsal” hívás jelentésére fókuszálunk. Talán nem egészen véletlenül.

Darvasi legalább annyira mutat rá a novellákban kirajzolódó magyar vidék (tulajdonképpen az élet) szépségeire – legyen szó akár egy vörös pináról, vagy arról, hogyan szeret bele a hagyatékégető a mellrákban szenvedő nőbe –, amennyire nem fél feltárni egy ocsmány tett aljas vagy kisstílű indítékát, mert prózanyelvén az is olyannyira természetes része az életnek, mint a levegővétel. Ebben a világban, mondhatni, mindenki meztelen. A lényegről a ruhadarabok sem terelik el a figyelmet. Kivéve, ha pont egy ruhadarab (mint a kötet utolsó novellájában a prémes sapka) a lényeg.