A kiállítás Pompeo Marino Molmentinek La morte di Otello (Othello halála) című festményével indít: arra hívja fel a néző figyelmét, hogy a realista festészet szorosan kötődik a színpadi ábrázoláshoz. A több teremben megtalálható képernyőkön pedig a Visconti Senso (Érzelem) című, 1866-ban, Velencében játszódó filmjéből vetített részek teremtenek kapcsolatot a színpadiasság, az érzésekre fókuszálás és a valósághű festészet között.

Az egyes termekben – a kiállítás jellegéből adódóan – a műalkotások különböző témák szerint vannak csoportosítva. A művészet mint reprezentáció című részben láthatjuk Giuseppe Tominz Doppio ritrattóját (Dupla arckép), ahol a (vélhetően) festőnő egy férfit ábrázoló képmást tart maga előtt. A portré előtt egy félig fellibbentett zöld fátyol utal csak a kettejük közötti távolságra, illetve maga a keret is jelzi, hogy Tominz alkotásán belül melyikük illúzió, és melyikük „valóság”. Ez a kép irányítja a figyelmünket a kiállítás fő gondolatára: ha a vásznon a reálisnak, valóságosnak tartott világ is csak illúzió, akkor miért ne lehetne magát az úgynevezett „valóságot” is szabadabban kezelni. Tehát miért tartanánk egy realista alkotást kevésbé fantáziával operálónak, csak mert a természetből felismert elemeket viszi vászonra.

A művész mint mester című rész, alkotók önarcképét sorakoztatja fel műhelyükben található legfontosabb munkaeszközeikkel. A festők által 18. századtól kedvelt téma lehetőséget teremtett arra, hogy az alkotáshoz használt „valóságos” tárgyak rávilágítsanak a művészi folyamat mibenlétére, vagy feltárjanak arról egy-két titkot is. Alessandro Guardassoni önarcképén például a fényképezőgépét is maga mellé állítja. De a modern technika találmányára – ahogy Sergio Marinelli kiállításhoz írt tanulmányából kiderül – nem feltétlenül azért volt szüksége az igazi művészeknek, hogy még élethűbben tudják visszaadni a táj- vagy életképeket, esetlegesen az arcok látványát, hanem hogy el is tudják „ferdíteni” a valóságot, illetve eljátszhassanak azzal.

A Nuda veritas című szekció meglepően nemcsak aktfestményeket vagy rajzokat tartalmaz, de alkotás közben elkapott festőket, festőnőket ábrázoló képeket is. Különösen lírai darab ezek közül Pompeo Mariani Sotto gli olivi (Az olívafák alatt) című képe. Giacomo Favretto La moglie gelosa-ja (A féltékeny feleség) pedig jó példa arra, mennyire fontos volt a korszakban az adott pillanat megörökítése, fényképszerű kimerevítése. Egyrészt azért, hogy minél bensőségesebben jelenítsenek meg egy helyzetet, „rajtakapásszerűen” minél többet áruljanak el róla, másrészt hogy viccesebb, szórakoztatóbb legyen az ábrázolás, mint ahogy azt a kiállítás egy másik termében, a főleg Velence "campo"-in, vagyis terein készített zsánerképeken láthatjuk.

Az utolsó teremben kizárólag a korszakban példaképnek tekintett Courbet tájképeit látjuk, melyek a francia festőnek arra a gondolatára emlékeztetnek, hogy azért kell érteni a mesterséghez, hogy minél több lehetőségünk legyen az ábrázolásra. A realizmus atyjának tenger-, és folyóközelben, parton készített képei szoros rokonságot mutatnak az olasz Bartolomeo Bezzinek vagy Pietro Fragiacomonak a velencei lagúnáról, a Lidóról vagy a Veronát kettéválasztó Adigéről készített, ezen a kiállításon is szereplő festményeivel. Mintha mindhárman a fény totális uralma előtti utolsó pillanatokat adnák vissza. Mintha egy olyan korszakból szólnának hozzánk, amelyben a festő még úgy hiszi, előbb-utóbb mindent beborít majd a Nap, de ahhoz, hogy az égitest hatalmát valóban érzékelhessük, szűrőn keresztül kell azt bemutatni: felhőkön, víztükrön, lombokon át sejtetve.

A kiállítás szervezői által készített mozgóképes tárlatvezetés.

A La coscienza del vero – Capolavori dell’Ottocento; Da Courbet a Segantini (Az igaz tudata – 19. századi remekművek; Courbet-től Segantiniig) az olasz roveretói Museo di arte moderna e contemporanea di Trento e Roveretóban tekinthető még 2016. április 3-ig.