A Trafó előtt ácsorogtam sokáig, csak az utolsó pillanatban, egészen mással elfoglalva jutottam a koncertterembe, megörülve az első kínálkozó helynek. Ahogy kissé megnyugodva körbenéztem, láttam, hogy a terem bizony jócskán megtelt kíváncsi emberekkel.

David Torn orosz tiszti kucsmának tűnő fejfödőben (lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=0KngIToOA1E[text]videó[/a]n) lépett a színpadra, meglehetősen különös külsejű elektromos gitárral a nyakában. Dobos, szaxofonos és egy szintetizátoros/orgonista csatlakozott hozzá. A szokatlan fejfödő ellenében a hagyományos felállás sokkolt: a gitárhoz nem voltak effekt-pedál sorok, sem a halom kütyü, amit manapság a gitárosok maguk köré pakolnak, csupán egy hangerő-pedál és néhány apróbb effekt. Az orgonán mintha egy Moog-ot láttam volna, de ezen túl semmi speciális, a dobfelszerelés és a szaxofon pedig – kérem szépen, teljesen normális volt.

Az elektromos gitár – akusztikus társától eltérően – rendkívül könnyen megszólaltatható, ám annál nehezebb a kontrolt megtartani: a játék jelentős része a tompítás, a nem kívánatos hangok kiszűrése. A kontrollt csak tovább nehezíti az – elektromos gitáron gyakran használatos – effekt. Sokan játszanak azzal, hogy valamilyen módon elindítanak egy hangzást (mondjuk csavarkulccsal, lásd [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=576[text]korábbi cikkem[/a]et), majd próbálnak uralkodni a különböző visszacsatolásoktól és effektektől egyre fékevesztettebbé váló káoszon. Ritkán sikerül gyeplőben tartani a folyamatot – és persze nem is mindig ez a cél.

[a]http://www.davidtorn.net/[text]David Torn[/a] tökéletes kontroll alatt tartotta a gitárból (és effektekből, visszacsatolásokból) kibocsátott hangokat. Az orgonista szinte teljesen a háttérben maradt, a két akusztikus hangszeres játékos pedig pszeudo-elektromos hangokat (részhangokat) kiadva szinte teljesen beleolvadt az „elektronikus” zenébe. Sokszor alig tudtam eldönteni, hogy az olykor telt, máskor sivítóan éles hangok a gitár-effektekből, vagy az orgonista hangszeréből származnak.

Elég sokan játszanak a jobb kéz ujjaival a gitáron (és nem pengetővel): főként a jazz, a blues és a folk zenészekre jellemző ez a technika. Lehet, hogy tévedek, de úgy emlékszem, hogy Van Halen fedezte fel azt a játéktechnikát, amiben a játékos a jobb kéz ujjaival fog le hangokat a fogólapon: a pengetővel már jóval korábban (Jimi Hendrix legalábbis biztosan) benyúltak a fogólapra, a húrok közé, hogy éles, visító glisszandókat varázsoljanak elő a hangszerből. David Torn ezek mellett még az elektronikus performanszok közt gyakran szereplő „trükköt” is felhasználta: valamilyen elektromos kütyüt (talán elektromágnest) tett a húrok közelébe, így generálva hangokat.

Egyébként a jobb kéz ujjaival „pengette” a húrokat: egy-egy simítással elindított egy hangörvényt, itt-ott csavart a potenciométereken, várt és pontosan ott, pontosan akkor és pontosan úgy, ahogy kell, tompította, csillapította, majd elfojtotta a hangzásokat. Legfontosabb effektje a hangerő-pedál volt.

Gyönyörű, elektronikus avantgarde-free-jazz muzsikát hallottunk, amiben kétlem, hogy egyetlen nyúlfarknyi hang, hangzás is véletlenül, kontrolálatlanul szólalt volna meg. Mindezt persze nehéz kihallani az olykor valóban kaotikusnak tűnő pszeudo-elektronikus kavalkádból. Szinte az előadás kezdetétől folyamatosan slisszoltak el az emberek – hol az egyik ajtón, hol a másikon.

Mégis maradt elég ember a közönség soraiban ahhoz, hogy a koncert végén ne tűnjön fel a menekültek hiánya: a hálásak és kitartóak elegendő számban, hatalmas vastapssal köszöntötték a zseniális produkciót.
Prezens:

David Torn – gitár, texturák, elektronok és modifikálók
Tim Berne – szaxofon
Craig Taborn – billentyűs hangszerek
Tom Raney – dob

[a]http://www.myspace.com/prezens[text]Myspace[/a]