Rembrandt sajátos szemléletmódját lélektani motívumokkal telített művei őrzik, élettörténetét viszont nehezen lehetne kiolvasni azokból. Marcel Brion 1946-os, Rembrandt élete című könyvét (ford.: Verebélyi Kincső, Corvina, Budapest, 1976.) a megnyitó előtti napokban olvastam, és az abban található gondolatoktól nehezen sikerült szabadulni. Talán csak elavult eszmefuttatások, amik felidéződtek bennem az úton, de a kiállítótérben a látottakhoz társultak, ezért hivatkozok rá többször is.

Az ajtón belépve idős arcok fogadtak, barokkos keretben. Ritók Lajos munkái segítő szerepet vállaltak azzal, ahogy a Rembrandt kiállítás kiegészítő elemeiként hatottak rám. Az olajképek barátkoztattak a sötét tónusokkal, a sokszínű feketével és az öregség jeleivel. A folyosószerű térben szelíden lógtak a festmények, de ahogy közelebb értem hozzájuk, már nehezen engedtek. A művész közvetlen kapcsolatára utaló festékrétegekbe merültem. Tartottam attól, hogy a lépcsősoron felsétálva kétes eredetű alkotásokba futok majd. Lassan lépegettem fokról fokra a felújított kastélybelsőben, míg meg nem pillantottam azt, amiért mentem.

Sajátos „egyediséggel” bíró alkotások vettek körül. Hosszasan nézelődtem, eredőket kerestem, vezérfonalat. Még a megnyitó előtti pillanatokban kirajzolódni látszott, hogy a lenyomatok, melyeket nézek, köztem és Rembrandt között időben félúton keletkeztek. A hatszázas évek közepéről származó vonalak nyomai átkerültek nyolcszázas évek hordozófelületeire, mindez mai keretben. Pontosabb leírással élve: a Louvre tulajdonában lévő eredeti klisékről a Francia Nemzeti Könyvtár a 19. század elején másolatokat készített és az eredetileg 365 darabból álló anyagból azt a 273 másolatot láthatjuk itt kiállítva, melyek bizonyítottan Rembrandt-művek alapján készültek.

A legnagyobb meglepetést a nyomatok mérete okozta, melyeket albumból ismerve nagyobbnak véltem. A művész oldott technikája, festői stílusa mindig nagyobb méretűnek láttatta velem azt, ami a valóságban igen apró. Reméltem, hogy a számomra leginkább értékelhető eljárás, a mezzotinto is nagyobb szerepet kap kivételesen, azonban, végigbogarászva az összes képet, megtanultam egyszer és mindenkorra, hogy az általam kedvelt eljárást kevesen és keveset alkalmazták. Ezzel a hiányossággal viszont a művészettörténetnek kell megküzdenie, a kiállításanyag tartalmazta, amit tartalmazhatott.

Egyetlen dolog, amire hiányként tekintek, az a technika pontos meghatározása, mely csak abban az esetben felesleges információ, ha minden egyes munka ugyanazzal az eljárással készült, és lett sokszorosítva. Mivel a hatalmas kiállítótérben az apró műalkotások között fáradt szemmel kerestem mezzotinto példányokat, néha látni véltem fametszetet, rézmetszetet és egyszer a kőlitográfia szerepéről is olvastam valamit, ezért sokat segített volna tévedéseim vagy igazam alátámasztásában egy részletesebb leírás a képek alatt. Nem sokáig bosszankodtam, mert a hosszú séta okozta fáradság bizonyította, hogy egy igen gazdag gyűjteményt hoztak helyünkbe. Az egyszerű és azonos keret pedig erősítette az egyes munkák összetartását, szinte vétek lett volna technikai alapon különbséget tenni köztük.    

Mint túlságosan korán érkező, várva vártam a megnyitót. A gyűjtemény tulajdonosa, Thomas Emmerling és a Holland Királyság budapesti nagykövete, Gajus Scheltema szimpatikus egyszerűséggel igyekezett bemutatni Rembrandtot, a nagy művészt a közel 250 fős közönségnek. A tömegben állva, vállak felett áttekintve próbáltam semmiről le nem maradni. A mikrofon előtt állók gesztusai olyan fontossá váltak számomra, mint még soha. Hallgattam a zenét, a zene után a köszöntőszöveget, a köszöntőszöveg után a több irányból érkező beszélgetések foszlányait. Peregtek az események, a látogatók folyamatosan változtatták helyüket, a bor és ásványvíz gyorsan fogyott, a nap lemenőben volt. A tömeg arcvonása egyre nagyobb jelentőséggel bírt. Mindezt köszönhettem a könyvnek, mely Rembrandt élettörténetéről szól. Mert mi is az, ami motiválta a nagy művész alkotói vágyát? Egy molnár fia szerette volna a fényt és a teret kiszakítani a pillanatból, hogy tartóssá váljanak, és létezésre parancsolni őket. Rögzítve lett a pislákoló fény, mely csak „játszott az anyag közegeiben, az anyagéban, amely felemelte, hordozta és életet adott neki”. Nagy kedvencem a Pásztorok imádása lámpás fényénél és a Szent Jeromos a sötét szobában című kép, mely esetén a hiányból emelkedik ki a látvány.

A művész saját arcát is birtokba vette, mivel „számára az önarcképek festése a földi zarándokút különböző állomásainak rögzítése volt. Rembrandt szenvedélyesen tanulmányozta önmagán az élet múlását.” Önarcképei elkerülhetetlenül profilképekként hatottak, és az idővonalszerű paravánokon értesítések gördültek. Apró és változatos portrék cserélődtek egy közösségoldalnak tetsző falon. A fiatal és idős Rembrandt-képek között mi is percenként öregedtünk. Itt külön is kiemelném az Önarckép kócos hajjal, az Önarckép komor tekintettel, az Önarckép csábítóként és a Nevető önarckép című munkát.

Korlátozott időre kiszakadt a pillanatból a látvány, rögzült a kép. De a változás előbb-utóbb beköszönt. Sárgul a papír, halványul a festék, kopik a lemezfelület, a barázdákat ellepi a por… Aztán feltűnik egy kezdeményezés – melynek okait nem kutattam –, egy emberöltőket összekötő munka. Akár üzleti megfontolásból, akár más okból történt mindez, de az elsárgult papír és a kopott lemezfelület helyett eredeti kontrasztok, barázdák köszönnek vissza a nyomatokról, ami nem olyan rossz érzés. A folyamatosság fenntarthatósága nemesíti a szándékot, és Rembrandt egyéniségét tükrözi az elmúlással szembeni küzdelem. A tömegjeleneteket ábrázoló képek aprólékos kidolgozása elgondolkoztatott. A pillanat rögzítése rengeteg időbe telhetett Rembrandtnak, így igyekeztem nem egyik munkája előtt sem elsétálni úgy, hogy tüzetesen át ne vizsgáltam volna minden egyes részletet. A sok fekete után néha pihentetőleg hatott ránézni egy-egy tájékoztató szövegre a falon, mely vagy piros felületen fehér betűkkel, vagy fehér felületen piros betűkkel dolgoztatta meg szemeim. Egy-egy kiírást sokáig olvasva elérhettem, hogy a piros szín rávetüljön valamelyik Rembrandt-képre is. Sietnem kellett, a szemem nem sokáig tud becsapni…    

A kezdeményezés üzleti részét vizsgálva ismétlődő emberi akarásokba futhatnék. Rembrandt sem tudta kivonni magát a vonzereje alól, Amszterdamban őt is utolérte a kereskedelmi láz, a gazdagság utáni vágy. Bár kisidőre visszatér Leydenbe, hogy újra hallhassa a malom csikorgását, nyolc év elteltével ismét a nagyvárosba költözött. A gyűjtemény tulajdonosa kitért arra is, hogy a művész, akinek ma oly nagy csodálattal adózunk, s egykor Amszterdam egyik legkeresettebb művészévé nőtte ki magát, nem kis vagyont szerezve, végül szegényen halt meg. Szegénységét én mégsem az anyagi javakban mérném. Az Istenbe vetett hit, melyet édesanyja hagyott rá örökségként, nem enyhített szorongásán, mely művészként motiválta. A megnyitóbeszéd után ismét végignéztem a kiállítási anyagot, de nem láttam benne az anyagi javakat, csak az elmúlást és azt, hogy egy kis időn belül ismét üres lesz a kiállítótér.

Befejezésül egy felhívással élnék. Bárki, aki teheti, látogasson el a Semsey Kastélyban látható Rembrandt-kiállításra, válasszon olyan útvonalat, „ahol a síkság megszakítás és emelkedők nélkül fut a horizontig”, és lássa meg a hitelességben az eredetiséget.

A Rembrandt-kiállítás a balmazújvárosi Semsey Kastélyban látható 2016. április 24-ig.

Fotók: Semsey Kastély