Sepsi László moderálja a történelmi témájú előadások délelőtti szekcióját. Dóbék Ágnes előadása a 18. században élt egri püspök, majd esztergomi érsek, Barkóczy Ferenc munkásságáról szól, és eszünkbe juttathatja, hogy az Európában viszonylag fiatalnak számító magyar művelődésre mindig is komoly befolyást gyakoroltak a hagyományos nyugati kultúrák – az olasz és a francia, a német és az angolszász. Az olasz kultúra markáns hatásai egészen a 18. századig kimutathatók, és ennek az igen élénk kapcsolatnak az utolsó fejezete fűződik a tanulmányai egy részét Rómában végező Barkóczyhoz, aki Magyarországon nyomdát alapított, idegen nyelvű könyvek fordítását szorgalmazta, és egyházi oktatási reformokat vezetett be.

Száz Pál egy cseh író, Ivan Olbracht etnográfiai műveinek idegenségtapasztalatát elemzi, és egy kisebb földrajzi egység, Kárpátalja sehova sem tartozásáról is megemlékezik. Kárpátalja maga az idegenség: Trianon után úgy lett Csehszlovákia, később a Szovjetunió, majd Ukrajna része, hogy korábban többnyire magyarok és ruszinok lakták, bár heterogén lakosságának nemzetiségei közül nem hiányoztak a zsidók, illetve az archaikus nyelvüket megőrző németek sem. Olbracht, aki a kommunisták soraiból száműzött szépíróként érkezett a vidékre, időutazásként élte meg a többéves vakációt. A ruszinokat falvakban, hegyekben, erdőkben találta meg, nem pedig a ruszin „fővárosban”, Ungváron, melynek lakosai akkor már prágai cseh nyelven beszéltek.

Fotó: Nagy Eszteranna

Pethő Anita előadásában a magyar történelmi regény funkciójának az utóbbi évtizedekben megfigyelhető izgalmas hangsúly-eltolódásaira hívja fel a figyelmet. A műfajtól mindig is példázatosságot, allegorikusságot és közéleti funkciót vártak el, illetve azt, hogy az író írja meg az igazat egy addig hiányosan feltárt korszakról vagy eseményről. Generációk tapasztalják meg már általános iskolás korukban, az Egri csillagokat és Kőszívű ember fiait olvasva, hogy az író megírja a történetet, amelyből az olvasó a magyarság sorstragédiáit vagy dicsőséges győzelmeit ismerheti meg. A közéleti funkció megmaradt ugyan az ezredforduló után is, a hangsúlyok azonban a nemzet sorsa felől a személyesség irányába tolódtak.

Fotó: Nagy Eszteranna

A kilencvenes években jelentek meg a parodisztikus, illetve a „regénytelenségig szétírt” történelmi regények. A műfajrevízió vagy műfaji dekonstrukció egyik képviselője az a Márton László, aki később egy esszéjében kifejtette, hogy a nemzeti sorskérdések a hovatartozás problémája miatt szorultak háttérbe. A „ki az a mi?” kérdést nemcsak a kisebbségben élők tehetik fel maguknak, hanem az eleve heterogén többségi társadalom tagjai is. Az egyén tehát elgondolkodik a közösségen belüli helyzetén, és nem biztos benne, hogy valóban annak része. Számára egy adott történelmi személyiség vagy esemény mást jelent, mint nemzettársai számára, a nemzet szó pedig amúgy is képes negatív képzettársításokat előhívni.

Az ezredforduló utáni történelmi regények tehát gyakran az idegenségérzet és az identitásválság témáját járják körül. Néha hermeneutikai feszültséget keltenek, egyes esetekben egy mai problémát egyszerűen csak a múltba helyezve, magát a történelmet mintegy díszletként használva, más képviselői viszont amellett, hogy visszahatnak a jelenre, eredeti funkciójú történelmi regényként is megállják a helyüket. Utóbbiak egyik korai hírnöke Sándor Ivánnak A futár című regénye, és ilyen Bánki Éva Aranyhímzése, Hász Róbert Kündéje, Spiró György Fogsága, Oravecz Imre Kaliforniai fürje, Szécsi Noémi Gondolatolvasója, valamint Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regénye is.

Utóbbi kategóriába sorolható Rakovszky Zsuzsának az előadásban bővebben tárgyalt könyve, A kígyó árnyéka is. A vallásháborút, a nők alárendelt szerepét, az áldozathibáztatást és az egymás életébe való durva beavatkozást is felvillantó regény középpontjában egy név-, és egyben identitáscsere áll: a terhes anya halála után szintén terhes lánya veszi át a szerepét, és él tovább apja házastársaként. Péterfy Gergely regényében, a Kitömött barbárban pedig ugyancsak többféle identitásválság jelenik meg, mert bár szereplői közül Angelo Soliman az, akinek idegensége külső testi jegyekben is megmutatkozik, magyar nemesként és előjogokat élvező elsőszülöttként a meg nem értett értelmiségi, Kazinczy is szerepkonfliktusába kerül.

Ebéd után, Kiss Kata blokkjában szólal meg az előző elnök, Sepsi László, valamint Fodor András, Szabó István Zoltán és Nemes Z. Márió, nemzetközi vizekre evezve, többnyire a zsánerirodalmi műfajok idegenségtapasztalatait bemutatva. Fodor András a fantasy fenegyereke, China Miéville The City and The City című regényéről tart előadást. A Kelet-Európába helyezett detektívtörténetben két, egymástól nyelvében, és sok minden másban, többek között építészetében is markánsan különböző városállam szerepel, illetve a kettő között egy harmadik, a senkiföldje, amely furcsa keveréke a másik kettőnek. A városok története példázza, hogy a másiktól való különbözés, az idegenség érzetének megteremtése és fenntartása a hatalom érdeke.

Fotó: Bach Máté

Sepsi a konkrét mű tárgyalása előtt általánosságban is beszél a gótikus amerikai prózáról, amely az amerikai nép pionír-mítoszához is köthető: az Európából érkező fehérek a természetet, a vadont, az ismeretlent hódították meg, civilizációjuk pedig szemben áll az őslakosok primitív, de a természettel mindenesetre nagyobb összhangban élő kultúrájával.  A múltban játszódó történetek kísérteties tartalommal telítődnek, a bennük előforduló szörnyek pedig ijesztő határlények, akiket az adott kultúra próbál eltávolítani magától, és akikhez az olvasó ambivalens módon viszonyul. A fehér ember lelkét az őslakosság jelentős részének kiirtása nyomja, és mivel az indián genocídium nem volt teljes, a zárványokban élő vagy a többségi társadalomba integrálódott indiánokkal is együtt kell élnie.

Stephen King klasszikus horror-regénye, az Állattemető egy indiántemető közelében játszódik, ahonnan az elhunyt állatok (és emberek is) visszatérnek. A regényben nincsenek ugyan jelen az indiánok, és még csak nem is az ő szellemük kísért: az állattemető mögötti régi indián temető területe eredendően a metafizikai gonosz földje, amelyet az őslakosok tudtak kezelni, a fehérek azonban nem képesek ugyanerre. További különbség a két kultúra között a halálhoz való viszony: a civilizált ember (a szereplők a klasszikus amerikai modellt megtestesítő család tagjai) kevésbé veszi természetesnek, illetve sokkal inkább eltávolítja magától a halált.

Fotó: Bach Máté

Szabó István Zoltán is egy amerikai író, William Gibson kultikus regényét, az 1984-ben megjelent Neurománcot választotta, amelyben az idegenség a sátáni lények, monstrumok és szellemek helyett a szubjektumba helyeződik. Az idegenség egyébként is bevett téma a sci-fi irodalomban, a technika és az ember kapcsolatát előszeretettel boncolgató Gibson, a cyberpunk stílusának egyik megteremtője viszont túllép az emberen kívüli idegenségen. Foglalkozik például a felgyorsult élet és az egyre nagyobb mennyiségű bejövő ingerek hatására kialakuló előítéletekkel, amelyek az egymástól való elidegenedés okozói, de az ismert és ezerszer látott televíziós személyiségek vagy az embertől eredő mesterséges intelligencia idegensége is megjelenik nála.

Nemes Z. Márió előadásában a kísértetiesség tértapasztalatként, illetve belső idegenségként jelenik meg: a kint és a bent határa megszűnik. A fiatal osztrák író, Clemens J. Setz Indigó című művének középpontjában egy betegség áll, és a test válik a kísértetiesség terepévé. Az állandó tengődés és a dekadencia az osztrák és más európai kultúrákban is jelen van, a betegség pedig egyszerre negatív és pozitív: a deviancia a társadalmi együttélésből, a közös rendszerből való kilépést jelenti. A paranoia, a klausztrofóbia vagy az agorafóbia urbánus tünetek, a nagyváros átláthatatlan terei, a megfigyeltség tapasztalata és az intimitás sérülése okozza őket. A intimitás sérülésével viszont belakhatatlanná válik a belső tér, és nem nyújt többé menedéket.

Fotók: Bach Máté (prae.hu), Nagy Eszteranna (JAK)