Wahorn képeivel kapcsolatban – ugyan nem túl meglepő mód – mintha elsősorban anarchizmust, polgárpukkasztást, kajánságot lenne szokás emlegetni, pedig lehetne másra is figyelni; kompozícióra, technikára, a figurák és a nonfiguratív elemek egyedi és motivikus megjelenéseire, mert a képek, úgy érzem, kínálják magukat erre a figyelemre. A lapszámból egyik kedvencem a Géczi János szabadverses, (nyelv)filozófiai dilemmákat is játékba hozó szerelmi tájlírájához jól illeszkedő grafika, melyen egy mutáns, maga elé meredő férfialak jelenik meg egy természeti, geometriai elemeket variáló környezetben. Jó választás a Hartay Csaba alapjaiban toposzokra építkező, személytelenebb, szigorúan szikár mondatokba szerkesztett emlékezet-, és halálversei (Csillár a nap, Altorony) hátteréül választott kép is. Fókuszában egy olyan, a földönkívüli idegenség képzetét is előhívó alak lebeg, melynek elidegenedési folyamatai testi és nyelvi szinten – egymással összefüggő módon – mennek végbe. A fejből zenei jelek szivárognak a súlytalanság magasába, miközben a fejről egy csonkolt kereszt koordinátarendszere mentén félig leválasztott testen vagy annak ruháján ugyanaz a varratszerű felület jelenik meg, mint a távol fekvő, fekete, kifejezéstelen szemeken. A Pilinszky Négysorosát is előhívó Altorony pedig így beszél: „Fénytározók, szem mögötti plakátok. / Erdő mögötti napnézés. A látás koronái. /  (…) / A világítás megkövül. Csend lesz vele. / Mint kézfogással az elengedés.”

Hartay és Géczi szövegein kívül a versumonline-ról (is) ismerhető Saeed Jones, illetve Turi Tímea, Pál Sándor Attila és Solymosi Bálint versei kaptak helyet a lapszámban. Pál Sándor Attila írásai Pontozó című, első kötetének lassú folyású, tájleírásokban gazdag, prózai hangvételű, de vallomásos lírastílusát látszanak folytatni, Turi Tímea új szövegei viszont mintha nagyobb teret engednének a – már A dolgok, amikről nem beszélünk című, legutóbbi kötete kapcsán is emlegetett – kollektív élményből, illetve az erre kihegyezett grammatikából építkező beszédmódnak, ami valószínűleg nem veszélytelen vállalkozás.

Az esten Grecsó Krisztián és Pál Sándor Attila mellett Turi Tímea volt az egyik felolvasó, s ez a tendencia, ha ez tendencia (lesz) egyáltalán, leginkább a Small talk című – a Jelenkorban megjelent, de az esten felolvasott – versével szemléltethető: „Mi, nők, tartsunk össze. / Beszéljünk a férfiakról. / (…) / Mi, anyák, tartsunk össze, / beszéljünk az apákról. / Mi, apák, az anyákról. / (…) / De te ne beszéljél rólam: / tartsunk össze.” Solymosi úti jegyzetei, prózaversei az élőbeszéd gördülékenységével, mégis sűrű, metaforikus nyelven szólalnak meg. A Belfast-szövegben egy cizellált város-, és (ég)színtérkép  vetül a katolikus egzisztencia és a modern kor teljesítményorientált világának feloldhatatlan dilemmáira mint fogalmi síkra, a Szelevény-szöveg pedig a látás metaforikájából inkább a térelemet felhasználva beszél a tudás és a fájdalom szövetségének természetéről: „vagy nem látsz, és mozogsz, vagy látsz, és nem mozogsz. / A fájdalmak teste voltam születésem óta, a fájdalomnak / adatott testet adni nekem”

Grecsó Krisztián

Tisza cipő, Pál Sándor Attila és Turi Tímea

 

Prózaszövegeket Grecsó (Az Einstein-teszt) és Egressy Zoltán készülő regényeiből (Jelmezbál, mozaikok egy családregényből és Szarvas a ködben), illetve Berta Ádámtól és Stefano Bennitől olvashatunk a lapszámban. A regényrészletek középkorú nők életébe adnak betekintést, Grecsónál ez talán arra a meglátásra (Dömötör Ági, Száz év fejremegés; Bíró Gergely, Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz) is adott válasz lehet, hogy korábbi szövegei a női szereplőkre nem fektettek nagy hangsúlyt. Grecsó mindenesetre Az Einstein-tesztben is meglehetősen eszköztelen mondatokkal dolgozik, s hogy karaktereit (Darida Évát, aki anyja és nővére halála után, hátrahagyva pécsi, egyetemi tanári karrierjét visszatér a kiürült, vidéki szülőházba és új kollégáját, Anitát) ezek a mondatok mennyire lesznek képesek szerethetővé és/vagy hitelessé tenni, az számomra még kérdés – a regény mindenesetre már nyomdában van, úgyhogy nem kell sokat várni a válaszra. Stefano Bennitől a költészet szerepét példázó, talán kissé didaktikus Lámpéj című novellán kívül A csodát hozza a lapszám, s bár ez sem mentes a – például a keresztény egyházra vonatkozó – sztereotípiák használatától, szórakoztatóan és az egysíkúságtól talán még épphogy mentes karakterekkel beszéli el a nevető Madonna-szobor történetét, aki a rangidős pap jóvoltából azért mégiscsak bekerül a sekrestye jól eldugott hátsó szekrényébe. Berta Ádámnak a paranormális jelenségvilággal szintén operáló családi drámába oltott krimije, az Attila lelke – melyet a szerző a nemrég elhunyt Andrzej Żuławskinak ajánlott – három hét és négy halál történetét meséli el, de úgy, hogy a tényhiány, a kérdések megoldatlansága nem a befejezetlenség, inkább az élet feszült, escheri szédületű nyitottságának érzetét adják.

A kritika rovatban a véleményeket igen megosztó új Bartis-regényről két írást is olvashatunk, Győrffy Miklós szigorúbb, a maníros beszédmódot hangsúlyozottan kifogásolja, Szénási Zoltán viszont – néhány hiba(gyanús) mozzanat említése után Madách-, és Camus-átiratként dicséri. Olvashatjuk még Gintli Tibor meglehetősen elmarasztaló kritikáját Bazsányi Sándornak az Esti Kornélról szóló új esszékötetéről, illetve Bedecs László írását Németh Zoltán Kunstkamerájáról. Krusovszky Dénes Oravecz Távozó fájáról írt, fontos kritikai észrevételeket téve arról a redukált beszédről, ami – amellett, hogy lehetősége nyilvánvaló tétje is ennek a kötetnek – egyes versek gyenge pontját is jelentheti. Havasréti szövegét is fontosnak tartom, számomra például szerethetőbbé tette a Bokáig pezsgőbent; arra hívja fel a figyelmet, hogy a szöveg könnyedsége, frivolsága, ha sok helyütt zavaró is, a rejtettebb, tragikus szálat megtalálva a rekonstrukció mégis ad egy olyan tőkesúlyt ennek a világnak, mely felülírja a lokális visszásságokat. A rovat utolsó darabja Ureczky Eszter Colm Tóibín (The Testament of Mary) és Jeanette Winterson (The Passion) regényeiről szóló kritikája. Mindkét regény történelmi díszletek közé, „az európai kultúrát meghatározó mesternarratívák” közegébe helyezi instabil, folyton kereső, menekülő főszereplőit. A napóleoni korban élő biszexuális Villanelle és Tóibín Máriája egyaránt a különböző sztereotíp női szerepek (heteroszexuális családanya, Szűz Mária) ellenében felépülő karakterek, s Ureczky szerint – ha a regényeknek vannak is kevésbé sikerült, közhelyesebb mondataik – mindenképp fontos szövegek, amennyiben az azonosság és az idegenség határterületeit érzékletesen mutatják fel.

A kiskáté rovatban Martha C. Nussbaum Creating capabilites című könyvéről olvashatunk. A könyv – amellett, hogy Gébert Judit szerint ismeretterjesztő munkaként is megállja helyét – egy olyan gyakorlati politikai filozófiát, képességelméletet dolgozott ki, mely a közgazdasági Nobel-díjas Amartya Sem terminológiáját alapul véve, de Kant, Adam Smith, Arisztotelész és Rawls bizonyos elképzeléseit is felhasználva építi fel az ENSZ emberi jogainak nagyjából megfeleltethető, univerzális képesség-, és lehetőséglistát.

A friss, nyomtatásban másodjára megjelenő zsánerkritikai holtsáv rovatban Nemes Z. Márió ír Dan Simmons Ílionjáról, méghozzá erősségei mellett olyan meggyőzően érvelve, hogy még én is – a zsánerfműfajoktól alapvetően idegenkedő emberként – kíváncsi lettem a homéroszi világot adaptáló és átdolgozó sci-fi regényre. Érdekes már az alaphelyzet is, az olümpuszi isteneknek az ember nárcisztikus, biotechnológiailag módosított elfajulásaként való értelmezése. Ezek az istenek saját kedvükre vezénylik az emberek egy kisebb, a terraformált Marson élő csoportjával eljátszatott s a nagyobb, agymosott, a teljes kulturális amnézia állapotában élő földi csoportjukkal pedig nézetett Iliászt, miközben sok esetben ők sem tudnak saját genezisükről, ugyanúgy, mint az általuk rabszolgaságban tartott földi emberek. Aztán a Földön néhányan mégis nyomozásba kezdenek, és megtudjuk azt is, hogy az emberek korábban létrehozták a moraveceket. Utóbbiak biomechanikus, öntudattal rendelkező lények, s egyben "a regény talán legemberibb alakjai is", ugyanis "érzelmi kultúrát tanulnak Proust és Shakespeare műveiből, mely a halandóság és a barátság megélésre teszi őket alkalmassá." A történetet bővül még egy – szolgai, hermeneutikai robotként való működéséből fellázadó – 20. századi Iliász-kutatóval, de a "földi logoszféra és bioszféra avatárjaival, Prosperoval és Ariellel" is. Ez a szövevényes karakter-, hivatkozás-, és cselekményépítés pedig képes problematizálni mind az (ön)idegenség, a Bildung, a szabadság és hatalom, illetve az újraírhatóság dilemmáit – Nemes Z. érzésem szerint még  Horkheimert és Adornot is meg tudná győzni arról, hogy érdemes olvasni ezt a Simmons-regényt.

Szép Eszter Oravecz Gergely Blosszájáról írt, de szövege a képregény és a strip műfajáról, illetve ezek újabb, egyre elterjedtebb, önéletrajzi ihletésű alágáról is érdekes keletkezéstörténeti és elméleti adalékokat nyújt az olvasónak.

A lapban helyet kapott még egy interjú Szőcs Artúrral, akit új Ványa-rendezéséről Jenei László kérdezett, s ugyanerről a darabról olvashatunk egy, az előadás aktualizációs technikáit dicsérő kritikát is Bujdos Attilától.

A lapszám utolsó írása Farkas Péter Exit című, Ro.Ka.Wi – Farkasnak a művésznővel való együttműködése nem újkeletű, korábban együtt alapították az Emberi Társulás a Szellemi Nekrofíliáért nevű társaságot – kék-fekete, vízmosott képeivel aláfestett szövege egy (ismét) apokaliptikus hangulatú prózarészlete, melyben egy, a zarathustrai alászállásra emlékeztető felütés után a filozofálás lehetőségét hamar maga mögé utasítja a „völgy” disztópikus világa, ahol a gyerekeket és a nőket megerőszakolják, a gyengébbeket kirabolják, akár meg is ölik. A biztonságosabb zónába az út tömött ketreceken, számozáson és izotópos vizsgálaton át vezet egy nem sokkal szívderítőbb helyszínre. Farkas egyébként az Exit game verziójának látványvilágát a Stalker és a Blade Runner házasságából született világként jellemzi, s valóban, a szöveg is végig ezt az atmoszférát hozza.

A lapszámból mindenesetre személyes kedvencem Solymosi Belfast-verse lett, úgyhogy zárásként ebből a Farkasénál egyébként nem feltétlen kevésbé, csak másképp nyomasztó szövegből idézek: "Egy alak, nem sokkal naplemente előtt, odafönt az égen, / (...) / ez az opálkék emberforma, vagy inkább a Cassius / bíborja zárja, öleli magához a (mozdulat) borulat utáni és / a felhőszakadást megelőző pillanatban a várost, a Titanic / Quartert közelebbről. Bontsuk ki ezt a hamuszürkét; / vulvalila, egy része, a másik része, ha szedert etetsz / a tenyeredből lóval, és aztán addig bámulod a nyelvét, / mígnem egy ismeretlen és mindenében különleges negyed, / ismeretlen és különleges tér rajzolódik ki előtted (de ahhoz / nincs erőd, hogy vértelennek lásd). / Ez az egyik oldal, tengerpart, dokkok, istentelen daruk..., / meg a Titanic Múzeum; a másik oldal, az a sápadt; hiába / autók és lámpafények láncolata a felvirágozni kész üzletek / kirakatüvegeinek sora mentén; ez a sok önmagát blokkoló, / magára hagyott szín szinte már falfehér, már ha van itt, / a Tomb Streeten és környékén ilyen szín, hogy falfehér. / Mindazonáltal kifehéredik a kék, a szürke, a szederszín / és a katolikusok (írom föl jegyzetfüzetembe), a katolikusok / is belesápadnak abba, hogy sehol semmi eredmény, holott / a katolikusok számára az eredményesség tulajdonképpen / elképzelhetetlen, gondolja az utazó."

Fotók: Bach Máté