A sorbonne-i irodalomprofesszor, Pierre Bayard korábbi műveiben is a megszokottól eltérően értelmezi a tudományosságot. Könyvei összetett irodalmi problémákat vázolnak fel, témafelvetése mindig eredeti, megközelítése és hangneme pedig – tudományos műhöz képest – váratlanul szórakoztató, provokatív.

Ki ölte meg Roger Ackroydot?(1) című kötetében például Agatha Christie regényét elemezve a „valódi”, Poirot felügyelő által azonosított gyilkos mellett több lehetséges elkövetőt is előállít, így mutatva be az irodalmi művek és az úgynevezett „tények” értelmezésének és összekapcsolásának mérhetetlenül szubjektív voltát. Ahogy Poirot a rendelkezésére álló valóságdarabkákból megalkotja a saját történetét, épp úgy működik minden olvasó és irodalomkritikus is, amikor irodalmi művet értelmez.

Bayard jelen kötete (mely első magyarul megjelent munkája, és amelynek magyarországi megjelenésekor a Francia Intézetben előadást is tartott), hasonló logikára épül: a látszólag provokatív, szubjektív és vitatható kérdésfelvetés gondolkodásra késztet és valódi problémákhoz vezet el. A szöveg külsőre a tudományos esszé látszatát ölti, tudományossága azonban sokféle módon dekonstruálódik. Először is Bayard nyilvánvalóan – szépirodalmi értelemben vett – narrátort alkalmaz, abban az értelemben, hogy szerző és narrátor kettéválik, a szöveg nem tükrözi minden esetben a szerző véleményét: túlzóan és szélsőségesen fogalmaz. Az Epilógusban ez az álca lehull, immár a szerző maga vonja le művének (tudományos) tanulságait.


Az olvasó átverésének módozatai

Emellett sokszor szándékosan megtéveszti, félrevezeti az olvasót. Egy esetben ezt el is árulja. A Lehetséges viselkedésmódok című rész harmadik fejezetében, mely a „Találjuk ki a könyveket” címet viseli, Nacume Szószeki Macska vagyok(2) című regénye egyik szereplőjét, egy aranykeretes szemüvegű műítészt idéz, aki „élvezi, ha rászedhet másokat, ezért összehord hetet-havat”. Néhány oldallal később Bayard elismeri, hogy maga is ezzel az eszközzel élt a korábbi fejezetekben: „Ezek után nyugodtan gondolhatjuk, hogy végül is nem jártam messze az igazságtól, amikor kimentettem a tűzvészből A rózsa neve könyvtárát, összehoztam Rollo Martinst Harry Lime barátnőjével, vagy öngyilkosságba kergettem David Lodge boldogtalan hősét. (…) Az aranykeretes szemüvegű műítészhez hasonlóan nekem is szememre vethetik, hogy olyan könyvekről beszélek, amelyeket nem olvastam, illetve olyan történeteket idézek, amik az igazat megvallva nem szerepelnek a könyvben. Mégsem érzem, hogy hazudnék ezzel kapcsolatban, inkább egyfajta szubjektív igazságot állítok, amikor minden esetben igyekszem a lehető legpontosabban kifejezni az általam felfogottakat.”

Más esetben a félrevezetés nem ilyen egyértelmű, viszont nagyon szórakoztató: ugyanennek a résznek az első fejezetében, melynek címe „Ne szégyenkezzünk!”, David Lodge Helycserés támadás(3)-ának egyik szereplője elfogadja ezt a szabályt, és bevallja, hogy nem olvasta az angol irodalom alapművét, a Hamletet(4). Ez a bejelentése – miután egy irodalomprofesszorról van szó – bukásba, állástalanságba, majd öngyilkosságba sodorja a hőst. Bayard a fejezetcímben megfogalmazott tanácsára tehát olyan példát hoz, amely éppen a tanács elutasítására buzdít, ezáltal az életmód-tanácsadó könyvek paródiáját is adja. Ne feledjük, hogy éppen ennek a történetnek a végéről jelenti ki két fejezettel később Bayard, hogy hazugság. (Recenzens kíváncsian várja címbéli bejelentésének hatását, bár állítása nem teljesen állja meg a helyét, a Bűn és bűnhődés(5) ugyanis – elég későn bár – de felkerült az elfelejtett könyvek listájára.)

A tudományos mű parodisztikus mivolta nem csak az adatok valóságossága szintjén, hanem az anyag feldolgozása terén is megjelenik. A szöveg felépítése a klasszikus esszéket és a népszerű tanácsadó könyveket egyaránt idézi: prológus és epilógus között három nagy rész szól a nem-olvasás módozatairól, a beszédhelyzetekről, amelyekbe ezzel kapcsolatban kerülhetünk, illetve a lehetséges viselkedésmódokról, amelyekkel a problémát kezelhetjük. (A kötet végén egy, az egyik fordító, Kovács Ilona által írt izgalmas utószó is található.) A részeken belül minden egyes fejezetben egy-egy példaszöveg elemzésén át mutatja be a problémát. Ezek a szövegek lehetnek szépirodalmiak és tudományosak, sőt, egy filmes példa is akad közöttük; Bayard nem tesz különbséget a fiktív művek szereplői és a nem szépirodalmi művek alkotói között: habitusokat, viselkedésmintákat vizsgál, ehhez pedig érdektelen a „történetek” valósághoz fűződő viszonya. A szépirodalmi példákban is beszélők fejtik ki véleményüket egy-egy kérdésben, a különbség tehát, hogy valódi vagy fiktív beszélőt idézünk, eltörpül.


A négy könyvtípus teóriája

Az első részben egy tudományos kategóriarendszert állít föl a nem-olvasott művek kategorizálására. Ez a rendszer két fő szempontot tartalmaz, és noha formalizáltnak tűnik, valójában teljesen szubjektív. Az első szempont alapján a könyveket aszerint osztjuk fel, hogy olvastuk-e őket. Bayard szerint nincs éles határ az olvasott és a nem-olvasott könyvek között. Ennek alapján beszélhetünk ismeretlen könyvekről (IK), olyanokról, amelyekről hallottunk ugyan, de nem olvastuk őket (HK), átlapozott könyvekről (ÁK), és végül elfelejtett könyvekről (EK), amelyeket olvastunk ugyan, de már nem emlékszünk rájuk.

Figyelemreméltó, hogy mintha egy kategória hiányozna: elolvasott és megjegyzett (OK) kategória nem létezik. Ez nem véletlen, és nem is a paródia része: Bayard elmélete szerint ugyanis gyakorlatilag nincs olyan könyv, amelyről valójában elmondhatnánk, hogy olvastuk. Az olvasás bizonytalan tényező, mely elveszik a szövegtöredékek között. Amint befejeztük egy könyv olvasását, azonnal elindul a felejtés folyamata. Ez szorongással, a tudat, illetve az önazonosság elvesztésétől való félelemmel társul; ha azonban tudatosítjuk, hogy az olvasás folyamata nem nyereség, hanem veszteség, újabb lépést tehetünk az igazán hatékony olvasási stratégiák felismerése felé.

A beszédhelyzetekről című részben Bayard azokat a helyzeteket veszi sorra, amelyekben a legkínosabban érezzük magunkat, ha nem olvastunk egy könyvet: különösen veszélyes ez, ha irodalomtanárok, esetleg kritikusok vagyunk (vagy akár mindkettő egyszerre), esetleg diákok, illetve ha művelt társaságban, vagy a szerelmünkkel szemben kerülünk kínos helyzetbe.


A négy blöfftípus teóriája

A lehetséges viselkedésmódokról szóló rész négy jótanácsot fogalmaz meg: Ne szégyenkezzünk, Érvényesítsük véleményünket másokkal szemben, Találjuk ki a könyveket, illetve Merjünk magunkról beszélni. Az ironikus ráébresztés módszere itt működik leginkább; olyan figurákkal talákozunk, mint a már említett aranykeretes szemüvegű műítész, Oscar Wilde vagy a tiv törzs, amely a Hamlettel ismerkedik egy antropológusnő jóvoltából: közös bennük, hogy felszabadultan beszélnek a nem-olvasott könyvekről. Bayard sokszor hasonlítja a pszichoanalízisben vizsgált folyamatokhoz az olvasást (ebben az értelemben beszél fedőkönyvekről a fedőemlékek alapján), és a legnagyobb problémának az olvasással kapcsolatos szorongásainkat látja. Ezek a szorongások feloldhatók, ha tudatosítjuk azt, hogy nem kell társadalmi elvárásoknak megfelelnünk, illetve, hogy a könyvek kapcsán (miután a saját, a könyvhöz fűződő viszonyunkról beszélünk), tulajdonképpen saját magunkról beszélünk. „Újabb lépést tettünk ezzel azon az úton, amely önmagunk meghódításához és a kultúra nyomasztó súlyától való megszabadulásunkhoz vezet. Aki ugyanis nem tanulta meg, miképp kezelje a kultúrát, gyakran éppen emiatt válik életképtelenné.”

Az a gondolat, hogy a jelentést az olvasó konstruálja, mára már tudományos közhely, azonban Bayardnak igaza van abban, hogy nem vontuk le az elméletből következő tapasztalatokat, nem ültettük át azokat saját olvasási tapasztalatainkba, és különösen nem az iskolai oktatásba, amelynek egyik legfontosabb feladata az olvasóvá nevelés.

Ebben az értelemben azonban bárki lehet tanítvány: Bayard az epilógus utolsó bekezdésében megfogalmazott hitvallása szerint ő már eljutott oda, ahová másokat is szeretne eljuttatni, ahol az olvasás és az írás átfolyik egymásba: „legyőzni a kultúrától való félelmüket, hogy merjenek elszakadni tőle, és írhassanak ők is.”

(1) HK ++
(2) IK +
(3) IK +
(4) EK ++
(5) EK -