Az operajátszás sajátossága, hogy a dalszínházak repertoárjának alapját képező népszerű darabok mutatós színpadra állításai olykor évtizedekig műsoron maradnak. A szép kiállítású régi előadások az idő múlásával mit sem veszítenek varázsukból és a közönség is igényt tarthat rájuk akár hosszú évtizedeken át is. Ezt felismerve dönthetett úgy a Magyar Állami Operaház vezetősége, hogy nem a közel nyolcvanéves Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán nevével fémjelzett Bohémélet helyett, hanem mellé érkezzen a darab új interpretációja az Erkel Színházba. A rendezésre felkért Damiano Michieletto pedig nem első alkalommal foglalkozott a darabbal, így kész koncepcióval érkezhetett Budapestre, ami minden operarajongó és szakmabeli számára ismerős lehetett a Salzburgi Ünnepi Játékok élő közvetítéseiről. Michieletto Bohémélete ugyanis a Mozart szülővárosában tartott rangos fesztiválon néhány éve debütált színpadra állítás adoptálása.

A fiatal olasz rendező modern környezetbe helyezte a történetet, megfosztva azt minden romantikus vonásától. A művészek 19. századi padlásszobáját hatalmas raktárépületszerű lakással, a Quartier Latin hangulatos utcaképét Párizs óriási méretűvé nagyított turista-térképével, a harmadik felvonás behavazott fasorát pedig egy ködös, behavazott külvárosi aszfaltúttal helyettesítette. A nyomor lehangoló reménytelensége mellett a rendezés a fogyasztói társadalom kritikáját is felvillantja: a második felvonás utcai forgatagában Parpignol egy szuperhősszerű figura, aki a róla mintázott játékfigurákat árulja, miközben a gyerekeket a Mikulás és rénszarvasai szórakoztatják. A karácsonyi vásár egy pláza ünnepi forgatagát idézi a vásárlási lázban égő tömeggel, a kibontott csomagokból pedig digitális cikkek kerülnek elő. A színpadon megjelenő giccs pedig már-már paródiaszerű társadalomkritikáját adja annak, hogy mivé tud silányulni napjainkban a szeretet ünnepe.

A történet szereplői mai fiatalok – ezt igyekszik jelezni a kiterített térkép felhajtott részén olvasható 2016-os évszám is –, akik tengnek-lengek a nagyvárosban, lepusztult albérletekben ütve tanyát, vagy éppen kétes hírű, külvárosi városrészekben vállalva alkalmi munkát. Mimì és Rodolfo egymásra találása sem idillikus szerelem első látásra. A lány félénk és tartózkodó, szemmel láthatólag megrémül a férfitól első találkozásuk alkalmával, ami csak jobban felkelti annak érdeklődését. A kulcs elvesztése Rodolfo által manipulált ürügy – a zsebébe rejti váratlan látogatója kulcscsomóját – Mimì marasztalására. Elmarad az ártatlan egymásra csodálkozás: Mimì hűvösen fogadja a férfi közeledését, kapcsolatukból később is hiányzik az igazi intimitás. Az előadás végén Rodolfo tétlenül álldogál szerelme halálos ágyánál, és Mimì végül nem szerelme karjai között hal meg. A rendezés feltűnően nem hisz a régi idők romantikájában: az idillt csírájában fojtja el a szürke valóság reménytelen kilátástalansága.   

Michieletto ennek ellenére betartja az eredeti színpadi utasítások jelentős részét: a rózsaszín főkötőt ugyan giccses kalappal, a kályhát gázzal működő hősugárzóval, Mimì gyertyáját cigarettával helyettesíti, de mindezzel nem dolgozik erősen a szöveg és az eredeti szerzői szándék ellen. A mába helyezi a cselekményt, és ennek megfelelően helyettesíti a modern nagyvárosi miliőbe jobban illő kellékekkel a szövegkönyv eredetileg megnevezett tárgyait. Ezeknek a funkcióján azonban nem változtat, és a színpadon nagyjából az a történet játszódik le, amit Puccini és librettistái megálmodtak. A szerelmesek kapcsolatának átértelmezését is csak finom jelzésekkel adja tudtunkra – a már említettek mellett például a szerelmi kettős alatt is távol állnak egymástól, és nem érintik meg a másikat – és igyekszik látványos színpadképeket varázsolni elénk. A bohémtanya hátterét alkotó hatalmas ablak például a szemünk láttára nyílik a második felvonás kezdete előtt. Michieletto nem megy radikálisan szembe a hagyományosnak titulált operarendezés tradícióival. Korunkba helyezve a történetet csak éppen annyit változtat rajta, amennyi feltétlenül szükséges a hitelesség kedvéért hatásosan mutatva be az idilli szerelem nyomor általi ellehetetlenülését. A rendezés mellett az énekesek is igyekeztek kitenni magukért.  

Boncsér Gergely biztos magasságokkal rendelkező tenor hangon szépen összefogott dallamívekkel énekelte Roldolfót. Érzelmileg egysíkúbb szerepformálása minden bizonnyal a rendezői koncepciót szolgálta – ebben az előadásban nincs helye a nagy szenvedélyeknek. Sáfár Orsolya fiatalos színpadi megjelenését tekintve ideális Mimì, szopránja is végig biztos technikával, alapvetően szép hangszínnel szólt. Vokális teljesítménye az ő esetében is valószínűleg a rendezői elképzelésekhez alkalmazkodva nélkülözte a nagyobb érzelmi telítettséget. Haja Zsolt határozott színpadi jelenléttel, szép bariton hangon énekelte Marcellót. Az énekes sokat fejlődött az utóbbi évek alatt, színészi eszköztára is változatosabb lett. Szakács Ildikó szemmel láthatóan jól érezte magát Musetta szerepében: természetesen mozgott a színpadon, hitelesen formálva meg a figurát, vokálisan is könnyedén megbirkózva szólamával. Telitalálat volt Schaunard szerepében Nagy Zoltán. Meggyőző színészi alakítása üzembiztos vokális teljesítménnyel, erőteljes, szép bariton hanggal társult. A Colline-t alakító Kiss András jelentős basszus hang birtokosa, szépen adta elő a Kabátáriát, és végig egyenletesen énekelt, színpadi jelenléte határozott, szerepformálása hiteles volt. A Benoît kisebb szerepében színpadra lépő Gárday Gábor jó karakteralakítást nyújtott. Geiger Lajos Alcindorja egy jó megjelenésű fiatal férfi, nem az a kissé ütődött öregúr, akit az előző rendezésben megszokhattunk. Geiger alakítása is biztos pontja volt az előadásnak. Az énekkar színvonalasan teljesítette feladatát, jól érzékeltetve az ünnepi forgatag kaotikusságát. Kovács János irányítása alatt a zenekar játéka is precíz, letisztult és lendületes volt, szépen kibontva Puccini zenéjének drámaiságát.

Az új, fiatalosra hangolt Bohémélet ugyan nagyon más, mint a nyolcvanéves operaházi előadás, valószínűleg nem is lesz ilyen sokáig műsoron, de átgondolt és jól működő színházi produkció. Jó volt látni ebben az új rendezésben is a darabot. 

Giacomo Puccini: Bohémélet

Rodolfo: Boncsér Gergely
Schaunard: Nagy Zoltán
Marcello: Haja Zsolt
Colline: Kiss András
Mimì:  Sáfár Orsolya
Musetta: Szakács Ildikó
Benoît: Gárday Gábor
Alcindor: Geiger Lajos

Karigazgató: Strausz Kálmán
A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér
Rendezőasszisztens: Eleonora Gravagnola

Díszlettervező: Paolo Fantin
Díszlettervező asszisztens: Carlo Beraldo
Jelmeztervező: Carla Teti
Jelmeztervező asszisztens: Agnese Bertani
 

Rendező: Damiano Michieletto

Vezényel: Kovács János

Erkel Színház, 2016. február 19.

Fotó: Nagy Attila, Pályi Zsófia, Rákossy Péter