A kötet első drámája, a Felülről fúj főszereplői 17 éves kamaszok. Edinát, a folyton olvasó, értelmes, érzelmes és igényes lányt kortársai kiközösítik. A szóbeli bántalmazásokat úgy éli túl, hogy az egyetemet és a városba költözést tervezi. A faluból egy fiú, Bálint, már-már Edina mellé áll, talán a lányba is szeret, de a falkatörvény felülírja a szebb, nemesebb reményeket, Bálint nem tud környezete szokásaival, a bulizással, a randalírozással és az igénytelen beszéddel szembeszállni.

A Felülről fúj párbeszédeinek stílusa, nyelvezete, akárcsak a kötet többi darabjáé, egyszerre természetes, valósághű és mozog nagy amplitúdón. A drámák terjedelméből is fakad, hogy nincs bennük mellébeszélés, minden kimondott szónak súlya, következménye, helye van. Felcsillan bennük – egy-egy szereplő személyén keresztül – egy jobb világ reménye, de a szerző, a realitás talaján állva, tudja, hogy az adott környezetben ennek sajnos el kell hamvadnia.

Ilyen drámákat olvasva, mint amilyen Kalapos Éváé vagy 2013-ból Székely Csaba Bánya-trilógiája, sajnálom, hogy a színházak igen kis részében, elenyésző mennyiségben játszanak csak kortárs darabokat. Minden tiszteletem a klasszikusoké vagy a szórakoztatásé, de szinte kizárólagos szereplői a magyarországi színházi műsoroknak. Így pedig, véleményem szerint, a színház nem, vagy csak hiányosan tudja betölteni valódi szerepét: hogy némileg rávilágítson arra, milyen problémákkal szembesülünk nap mint nap, szűk vagy tágabb környezetünkben, tükröt, vagy – ahogy a kötet második darabja kínálja a metaforát – „havat” tartson saját magunk elé is.

Az Arccal a hóban című drámában az egyetlen felnőtt nő, aki a saját lábára tud állni, és nem szippantja be az alkoholista, igénytelen környezet, egy tolószékes nő. Látogatóba megy a szabolcsi kisvárosba, ott meséli el a főszereplő Johannának, hogy csak azért, hogy valakit maga mellett tudhasson, sosem ment bele egy kapcsolatba. Minden nehézséget vállal függetlenségének és önérzetének megőrzése érdekében, még akkor is, ha ez néha életveszélyes helyzetekbe sodorja. Beszédes kép, amikor a tolószékes nő egy Tokaj közeli kisfaluban megesett „kalandjáról” mesél. Egy férfihez ment oda látogatóba és arccal fordult bele a rosszul eltakarított, nagy hóba. Ha úgy tetszik, vállalta a néha életveszélyes, önmagunkkal és a környezetünkkel való szembenézést.

A harmadik darab, a Kihez beszélsz? közvetlenül a nézőt szólítja meg. Valóban, arra is szüksége lenne, hogy kiemeljék a tömegből, és egy kicsit felrázzák a nézőtéren ülőt. Nem durván, csak finoman, tiszteletben tartva a „helyzetét”. A dráma azt a - nem ritka - problémát pedzegeti, hogyan teszik tönkre a férfit az önmagával szemben támasztott túlzott elvárások: az erősebbik nemhez tartozva csak sikeres lehet, eredményeket kell felmutatnia. Gyengeségeit előbb osztja meg a közönséggel (legyen az színházi vagy kocsmai), mint a hozzá közel álló nőkkel. Néha súlyosbítja a helyzetet, ha a férfi mellett egy sikeres nő él. Pedig olyan egyszerű is lehet(ne), mint az elbeszélő által igen kedvelt Leonard Cohen számban: „and you want to travel with him and you want to travel blind”.

A mindössze tizenöt oldalas dráma erőssége, hogy az elbeszélő szájából egyszerre nyújt szemléletes képeket, melyek által körvonalazódik a tragédiába torkolló élet és fogalmaz meg  folyamatosan kétségeket, kérdéseket, melyeket részben a nézőhöz, részben persze saját magához intéz.