Önéletrajzi ihletésű darab A kommuna: rendezője saját bevallása szerint ’70-es évekbeli gyermekkorát kívánta vászonra vinni, melyet szintén egy a címbélihez hasonlatos közösségben töltött. Ez a rendező eddigi legmelankolikusabb filmje, öröm és szomorúság adnak kulcsot egymásnak, nagyon finoman sikerül játszani a nézők érzéseivel. Tehát érzelmes, de nem csöpögős darabról beszélünk: ha valami rémítő zajlik, nincs túlzás, ha a figurák kicsattannak a jóléttől, Vinterberg akkor is ismer mértéket. Igaz, a rendező hasonlóan eljátszik a kisközösségek működésképtelenségek témájával, mint a Születésnapban vagy az ártatlan ember meghurcolását és egy egész városka felbolydulását ábrázoló A vadászatban, A kommuna figurái képesek az összezárásra. Hiába költöznek össze a nyitottság jelszavával, majd csalja meg az apafigura (Ulrich Thomsen a szokásosan kiváló nívón alakít) a feleségét (Trine Dyrholm) egy tanítványával, illetőleg játszódnak le egyéb tragédiák, Vinterberg képes az élet örömeit ünnepelni.

Thomas Vinterberg: Kollektivet, The Commune, A kommuna. Kép: © Christian Geisnæs

A show-t azonban Trine Dyrholm lopja el. Gena Rowlands-erejű játékkal rukkol elő, összeomlása, csalódottsága már-már az Egy hatás alatt álló nő legerősebb pillanatait idézik. Otthonában mind boldogtalanabb, alkoholba fojtja a bánatát, és egy hangsúlyos percben munkahelyén, a tévéstúdióban zuhan össze – lecsúszásának tökéletes jelölője a szemeit pásztázó szuperközeli, de Vinterberg máskor is szívesen hagyatkozik színésznője tekintetére, precíz játékstílusára. Közben zajlik az élet, a tinilány szerelembe esik, a kommuna túlérzékeny férfitagja gyakran hullatja könnyeit, az idejekorán súlyos betegségben szenvedő kisfiú jövő hiányán lamentál. Történjen bár temetés, zúduljon ránk temérdek drámai fordulópont, a mozi azt üzeni, képesek lehetünk talpra állni, a kamerába mosolyogni. Vinterberg finom keserédessége örökké kontroll alatt marad, a szerző természetesen már nem a Dogma95 szellemiségében jegyzi művét, hanem lassanként akadémiai húrokat penget, konzervatív filmnyelve azonban egy pillanatig sem zavaró – tudja, hogyan kell családi dráma-sablonokból valami igazán felemelőt csiholni.

Thomas Vinterberg: Kollektivet, The Commune, A kommuna. © Henrik Petit

Alex Gibney újabb dokumentumfilmje, a Zero Days szintén figyelemreméltó: kenterbe veri Michael Mann tavalyi akcióthrillerét, a hasonló témával foglalatoskodó Blackhatet, beszélő fejes interjúalanyokkal mégis ütősebb, veszélyesebb az egész kiberterrorizmus-témakör, a fenyegetés jóval földhözragadtabb, aktuálisabb – érezzük, ez itt és most zajlik, bármelyikünk rejtekében. Az újfajta bűnözésből hiányoznak a fehér és a fekete kalaposak frontvonalai, Gibney pedig remekül érez rá erre: a ránk rontó hacker gyomorforgatóan arctalan, privát életünket seperc alatt szanaszét zúzhatja, ujjlenyomat, DNS vagy bármilyen ismertetőjegy nélkül. A játszma pedig nem lokális, hanem globális, akárki lehet a mumus, akárhol, jobb nem ellenségképet gyártani. 

Alex Gibney: Zero Days

Kép a főoldalon: Thomas Vinterberg: Kollektivet, The Commune, A kommuna. © Henrik Petit

Borítókép: Thomas Vinterberg: Kollektivet, The Commune, A kommuna

Négyzetes képa  leadben: Thomas Vinterberg: Kollektivet, The Commune, A kommuna. Kép: © Christian Geisnæs