Nem könnyű jól választani egy első- és másodfilmeseket felvonultató fesztivál programjából. A pályakezdők ilyen nagy aránya az új tehetségek felfedezésének lehetősége mellett a színvonal hullámzásának kockázatát is magában rejti. A programba került 47 világpremier között könnyű elveszni, mivel – más fesztiválokkal szemben – egyáltalán nincsenek róluk előzetes becslések. Éppen ezért Rotterdamban a legfőbb iránytű a nézők véleménye. A közönségszavazás állását – a Top10-es lista folyamatos frissítésének köszönhetően – a fesztivál teljes területén és időtartama alatt követni lehet különböző kivetítőkön.

A (korábbi filmjeikkel már bizonyított rendezőkre alapozott) biztonsági játékon kívül tehát maradnak a folyosói pletykák és a megérzések, egyszóval: a lutri. Az idei fesztivál nagy fogása számomra az olasz Carlo Lavagna (Arianna) és a szlovák-kanadai Ingrid Veninger (He hated pigeons) megtalálása volt. Mindketten elsőfilmesek, akik útkereső történeteket mesélnek el. Az ő filmjeik mellett is akadtak rokon témákkal foglalkozó, az eltévedést tematizáló darabok.

Az Arianna trailere

Az Arianna két világ közti megrekedésről szól, két szinten is. A címszereplő tizenkilenc éves interszexuális tinédzser; se nem gyerek, se nem felnőtt, másrészt nem is férfi, nem is nő. Lavagna filmje Lucía Puenzo XXY-ját idézi: szintén a két nem között dönteni kényszerülő főhős identitásválságát helyezi a fókuszba, háttérben a szülők jó szándékból meghozott rossz döntéseivel. De míg az argentin filmben Alex együtt él mássága tudatával, addig az Arianna egy olyan lányról szól, aki ki van zárva a saját testéből. Szülei elrejtik előle a problémáját, ő pedig nem érti, miért nem tudja megélni a nőiségét. Az első, családjától távol töltött nyaralás elhozza számára a szerelmet és a nagy kétségbeesést is. Nyomozni kezd saját maga után, hogy megtudja, miért különbözik a vele egykorú lányoktól.

Carlo Lavagna: Arianna

Nehezen hihető a film állítása, miszerint sejtelme sincs a nemválasztó műtétről, amin gyerekkorában átesett, de ha ezen túllépünk, izgalmas, jól felépített nyomozás-narratívát kapunk. Kár, hogy Lavagna úgy döntött, hogy a néző tudjon többet a szereplőjénél, és Arianna kutatásának eredményét mindjárt a film felütésében elárulja. Belső vívódását ugyanakkor azzal teszi átélhetővé, hogy közel engedi a nézőhöz, és hullámzó lelkiállapotát lírai képekkel érzékelteti.

Nem ez az egyetlen egyedi hangvételű coming of age darab az idei mezőnyben. Matías Meyer negyedik rendezése, a Yo nyerte a legjobb mexikói filmnek járó díjat a tavalyi Morelia Filmfesztiválon. A film egy autizmussal küzdő kamaszfiú világát mutatja be. Yo harmincéves, és úgy érzi, sehová sem tartozik. Sem gyerekes viselkedése, sem Góliát-szerű megjelenése nem túl kedvező az emberi kapcsolataira nézve. Egyetlen barátja sincs, és túl jó kilátásai sincsenek, tekintve, hogy egy országúti büfé-falatozóban dolgozik az isten háta mögött, ahol anyjának segít az üzemeltetésben. Egész pontosan az a feladata, hogy ha nagyritkán betéved egy vendég, elkapjon egy csirkét a tyúkólban, és konyhakész állapotúvá tegye. Ez az állatkínzás kategóriáját bőven kimerítő cselekvéssor a maga állandóságával viszonylagos biztonságot hoz az életébe.

Matías Meyer: Yo

A fordulat akkor következik be, amikor sikerül elnyernie egy kislány barátságát, és a szokatlan figyelem miatt beindulnak a hormonjai. A barátság elmúlik, de érzelmei felgyorsítják az önállósodási folyamatot: gyors egymásutánban bekövetkezik az addig elmaradt leszakadás a szülőkről, a különköltözés, barátok szerzése és az első szexuális élmény. Még munkát is sikerül találnia, amelyben előnyére válik roppant fizikai ereje: a helyi kőfejtő üzem legkiválóbb dolgozója lesz, ahol kollégái elismerését is kivívja.

A felnövekvés-történetbe rendhagyóan thriller-elemek is vegyülnek. A Nobel-díjas francia író, J.M.G. Le Clézio novellájából készült forgatókönyv megbolygatja a lineáris elbeszélést, a flash-forwardokkal pedig Yo belső világába lépünk. Yót a betegsége mellett a Kasszandra-átok is sújtja. Titokzatos látnoki képesség birtokosa, így időnként bevillannak előtte jövőbeli események képei, de hiába figyelmezteti a környezetében élőket a fenyegető veszélyről. Az események pedig rohannak a tragikus végkifejlet felé.

Az Alone előzetese (rendező: Park Hongmin)

Az eggyel idősebb generáció tagjait is kétségek gyötrik. A munkában való elakadás a modern hős hagyományos vívódási terepe, ezen mozog a dokumentumfilm-készítő Su-min is a dél-koreai Park Hong-min filmjében. Az Alone egy rémálmok láncából összeálló menekülős thriller és egy tudatfolyam-film keveréke. Su-min emlékei, félelmei keverednek az álmaival, miközben Szöul egyik kihalt városrészében bolyong az éjszakában. Történetesen ennek a negyednek a lakóiról készül filmet forgatni, de megrekedt az alkotásban. Valóság és képzelet elválaszthatatlanná válik ebben a térben, amelyben az utcák M.C. Esher lépcsős labirintusaihoz hasonlóan épülnek fel, és amely valójában nem más, mint a saját agya. Ez megmagyarázza, miért jönnek vele szembe időnként a barátnőjére és az anyjára kísértetiesen emlékeztető teremtmények. Az Alone hemzseg a szemet szúró filmes referenciáktól, klasszikusokat és kultfilmeket idéz a a Hátsó ablaktól a Nagyításon át az Eredetig.

Sina Ataeian Dena: Paradise

A hivatással kapcsolatos kételyekről szól Hanieh története, a Paradise is. Az Iránban jászódó film egy fiatal nőt követ, aki tanítói állást kap egy lányiskolában. Be kell tartatnia a diákjaival a szigorú szabályokat, és megtanítani nekik, hogyan illeszkedjenek be a patriarchális társadalomba. Nehezére esik leszidnia a lányokat a körömlakk és a popzene miatt, annál is inkább, mert az órákon kívül ő maga is lázad a korlátozások ellen: a tanári WC-ben dohányzik, az órák után színes ruhákra cseréli a hidzsábját. A rendszer azonban lassan megtöri az ellenállását. Sina Ataeian Dena elsőfilmje fojtogató hangulatú képekben mutatja be a nők (ön)korlátozását az iráni társadalomban.

Bár a film Hanieh karakterére fókuszál, jóval érdekesebb jelenség az iskola korosodó igazgatónője, a gondoskodásba burkolt elnyomás megtestesítője. A film legerősebb jelenetei az ismétlődő reggeli eligazítások, amikor a direktor az udvaron összegyűlt osztályokat vezényli a lépcső tetejéről egy megafonon keresztül. A személyes tragédiákat, mint amilyen két diáklány elrablása, a napirendi pontok közé sorolva adja a gyerekek tudtára, majd folytatja az iskolai házirend ismertetését. A közös imádkozással egybekötött udvari tornaóra dokumentumfilm-felvételeken látható. Dena ugyanis engedély nélkül forgatott, statiszták összegyűjtése helyett egy valódi iskolába tért be, és úgy tett, mintha ismeretterjesztő filmet készítene. Az alkotók nagy része anonimként szerepel a főcímen, de így is nagy kockázatot vállaltak azzal, hogy közreműködtek a filmben. A Paradise Locarnoban az Ökumenikus Zsűri díját kapta meg.

Paradise

Az uruguay-i Federico Veiroj filmjében szintén a vallás az önkorlátozás, és az ebből kialakuló frusztrációk forrása. Az El apóstata az egyházi bürokráciát kikezdő szatíra, amely Gonzalo kálváriáját mutatja be. A Madridban élő katolikus férfi egy nap úgy dönt, hogy kikeresztelkedik. Azt hiszi, hogy ehhez csak a keresztlevelét kell kikérnie és összetépnie, de nagyon téved, az egyház ugyanis nem mond le róla ilyen könnyen. Paródia-számba menő kafkai küzdelme során látomásokban és emlékekben kerülnek elő a múltból lelki sérülései, amelyeket vallásos neveltetése okozott.

Federico Veiroj: El apóstata

Veiroj barátja, Álvaro Ogalla élményei alapján írta meg a forgatókönyvet, őt is választotta a film főszerepére. A küzdelem magánéleti kiegészítést is kap: a szülőkkel való viszony rendezésének igénye és egy csinos szomszéd felbukkanása további nehezítés a főhős számára. A San Sebastianban FIPRESCI-díjat és a Zsűri Különdíját bezsebelő film antiklerikalizmusa nem olyan éles, mint Buñuelé, vagy Almodóvaré, de alaposan átüt a vígjátéki szöveten. A film mégis könnyed hangvételű, sorjázza a vígjátéki jeleneteket, ugyanakkor álomszerűsége miatt Fellini Nyolc és féljét is eszünkbe juttathatja.

Ingrid Veninger: He hated pigeons

Egészen más belső küzdelmet vázol a már említett Ingrid Veninger alkotása, a He hated pigeons. Ahogy nekrológ-szerű címe is mutatja, a film az emlékezést tematizálja. A kanadai-chilei kooprodukcióban készült film valójában egy gyászfeldolgozó road movie. Elias öngyilkos kedvesétől, Sebastiantól vesz búcsút egy Tűzföldre vezető utazás során. A fájdalom elől a természetbe menekülő ember képe önmagában nem újdonság, főként, ha az elhunyt emlékét a hátrahagyott tárgyai segítenek felidézni. Erről a témáról nehéz közhelyek nélkül beszélni, úgy, hogy ne is veszítse el a film a mélységét. Veningernek mégis sikerül megtartania az arányokat, úgy ad mélységet a filmnek, hogy nem válik érzelgőssé vagy giccsessé, még a nosztalgikus jelenetekben sem. Elias változatos természeti tájakon keresztül vezető patagóniai utazását élő koncerten rögzített hangulatos gitárdallamok kísérik. Justin Small és Ohid Benchetrit kanadai filmzeneszerzők nevét érdemes feljegyezni a későbbiekre, valószínűleg még hallunk róluk.

Az idei programban nem ez volt az egyetlen film, amelynek főhőse/narrátora testközelből nézi végig hozzátartozója halálát, és vet számot saját életéről. A magára maradt gyászoló szemszögéből készült a paraguayi Pablo Lamar elsőfilmje, a La última tierra. Hiányzik a hagyományos értelemben vett cselekmény, ehelyett azt látjuk, ahogy az özvegyen maradt öregúr előkészül felesége temetésére. Az elmélkedő, lassú tempójú filmben a párbeszédek és a zene helyét a zörejek veszik át. Lamar le sem tagadhatná, hogy hangmérnökként csöppent a filmkészítésbe: olyan bőkezűen osztja a hangeffekteket, hogy a ciripelő tücsköket végig a nappaliban érezzük.

Laurie Andersson: Heart of a dog

Hasonlóképp a gyászmunkával foglalkozik az amerikai performance-művész, Laurie Andersson esszéisztikus Heart of a dogja. A film hűséges társa, egy drótszőrű terrier elvesztésének feldolgozása. Andersson nyugodt hangon, naplószerűen narrálja a footage felvételek, animációk és utánforgatott jelenetek szövedékéből kerekedő lírai alkotást. Személyes gondolatai mellett a buddhizmus halállal kapcsolatos álláspontja is helyet kap a filmben.

A fesztivál egyik központja. (Forrás: IFFR.com)

Útkereső filmekkel persze sok mustrán találkozunk, de a rotterdami programba jellemzően olyan darabok kerülnek, amelyeket más fesztiválon nem lehetne látni. A szelekció kritériumai örömteliek: amellett, hogy a fesztivál nagyszámú első- és másodfilmes rendezőt prezentál, a válogatók alkalmazzák a női kvótát, és kiemelkedően sok nem-nyugati független filmnek adnak bemutatkozási lehetőséget. A fesztivált életre hívó Hubert Balsról elnevezett Alapítvány fejlesztési- és gyártási támogatásával készült afrikai, latin-amerikai, közel-keleti és kelet-európai filmek nagy része itt debütál, innen pedig gyakran más fesztiválok programjába is bejutnak. A rotterdami kétségkívül a legkorrektebbek egyike, ezért foglal el különleges helyet a filmszemlék sorában.