Decens, polgári csend, a színpadot fürkésszük a kakasülőről: tátott szájjal, mert kevés a levegő. A szürke terítő fölött szürke zakó, szürke haj: Szijj Ferenc most monokróm. Balla Zsófia ezüst sálja is egy szürkés kosztümöt takar: összeöltöztek. A háttérben egy - naná, hogy szürke - kalap és egy kabát a fogason, mely csak a mi kedvünkért van bevilágítva, hogy (poétikusan) árnyékot vethessen. Talán Rezeda Kázmér felejtette ott. Rosszabb esetben Hegedűs D. Géza.

A két irodalmár mellett egy színész is ül, akit Balla nem mutat be, inkább bátran a húrok közé csap: "Feri a híresen halkan beszélők közé tartozik" - közli, aztán jönnek az életrajzi adatok, melyeket tételesen javít Szijj, a maga kelletlenül bájos módján, a közönség kaján örömére. Kezd finoman, de hatásosan mindent leuralni a félreértés levegője. "Annyit mondok még…" - folytatná Balla a nehezen folytathatót, mire valaki bekiált a közönségből: "Inkább kérdezz!" Mintha venné a lapot, belekezd egy kérdésbe: "A szerző kiadásában megjelent köteted…" "A szerző gyártásában" - pontosít Szijj, mert ő olyan.

Megtudjuk, van egy verskötete (A kulcs árnyéka, 2004.), melyet maga készített el húsz példányban. Ez érdekes, de a miértekre nem kapunk választ. Kisebb kínos csönd után a színész úr olvasni kezd. A versek egy szürke kottán fekszenek. A zakója is szürke, de a hangja nem. Az amolyan öblös, mélybarna inkább. Jó szinkronhang (Szijj Ferenchez is). Utána a költő olvas. Semmi retorika, semmi póz, csak olvas. Klasszikus szerzői stílben: koherensen szürkén. Halk, leginkább befelé visszahangzik, de jó. Megy. Működik.

Szijj Ferenc legutóbbi verskötete Kenyércédulák címmel tavaly jelent meg. "Mit jelent műfajilag a kenyércédula?" - kérdezi Balla. Erre csönd. "Nem nevezném műfajnak". Újra csönd. A közönség részben sípol (fogy a levegő), részben kuncog.

"Mit jelent a kicsiség választása?" - kérdezi a moderátor némiképp váratlanul. Szijj nem szól. Mintha harapni akarna. De Szijj nem harap. Végül ad valami választ, de ő is érzi: nincs igazán jelentősége. Aztán mégis megfejeli: "Néha attól fél az ember, hogy túl nagy. Az is zavar, ha nálam kisebb vagy nagyobb emberrel beszélek. Mindenképpen rosszul érzem magam." Ez utóbbi mondatot egy majdani Szijj-kalauzba is érdemes lesz beleírni.

Aztán olvas az első, rókaszínű JAK-füzetéből (A lassú élet titka, 1990.). Nem Szijj a szuggesztív, hanem a versek. Azok borzongatnak. Arról próbál beszélni, hogy ő "ki van zárva". "Nem olyan vagyok, mint a…ööö...normálisak". Erre Balla, tanár nénisen, egy pompás közhelyfutammal "válaszol" a rohanó világról, felszínes értékekről, miegymásról. Aztán meglepődik, hogy Szijj versei "meglepő asszociációkra épülnek". Én balgán már kamaszként is azt hittem, hogy minden jó vers arra épül. Talán ezért van olyan kevés belőlük.

Szijj egyszer csak belejön, s (a maga módján) hozzáforrósodik a teremhez. József Attila és Pilinszky János elegáns, ám folytathatatlan poétikájáról beszél. "Miért jobb a kötött formáktól való ellépés?" - kapja a kérdést. "Ezt meg tudnám ideologizálni, de nem is biztos, hogy kell, mert ez hit kérdése. Ez vallásháború."

"Eszményképem, ha egy szövegben nincs retorizáltság. Ki kell iktatni ezt a meggyőzést." Ezt aztán kicsit ki is bontja: a retorikát a meggyőzéssel azonosítja, s ezáltal elveti. "Csak a gondolat legyen, ne a trükk, amivel kábítják az olvasót." Látszik, nem először mondja ezeket. Kicsit fel is fénylik az arca.

Ballával - a kölcsönös jóindulat ellenére - nem értik egymást. A legérdekesebb talán az, hogy egy Szijjhez passzoló kérdés után ("Mi az, amit nem érzel elmondhatatlannak a versben?") a moderátor közli, hogy szerinte Szijj versei nem személyesek. Ekkor a hátsó sorokban helyet foglaló kollégák egyszerre nyögnek fel. Aztán jön egy durva vers a Kéregtoronyból (Jelenkor, 1999.), melyet sem kollektívnek, sem absztraktnak nem tudnék nevezni.

Balla szokásos futamait létről, nemlétről s egyéb patetikus édességekről most sem spórolta meg. Szentháromságát itt és most is elsorolta: Újhold, "kötött forma", Rilke. A stúdióban jobb híján el is kezdtek újholdként világítani a stúdiólámpák, bearanyozva Balla nyugatos arcélét. Lám, milyen fényes a világ, s milyen egyszerű, ha úgy akarjuk. Csak Szijj (versei) nem egyszerű(ek), hiába is akarja bárki.

Szijj (esszéi kapcsán) telítetten beszél, van érzéke alkotáslélektanhoz, hatásesztétikához egyaránt. "Meg lehetne mindezt mutatni versben?" - kérdezi Balla rossz magyartanárként. Szijj ö-zik egy keveset, majd udvariasan azt mondja: "Nem, nem lehet megmutatni." Balla hosszan felolvas valamit illusztrációként, hogy mégis "megmutassa", de a dolog nem jól sül el. Illusztrálna valamit, amiről nem tudni, hogy mi is pontosan. Lemérné a hattyút. Félreérti rögtön a szöveget, nem érti, hogy mi az a (szövegrészben is feltűnő) "csillag-világ-mindenség". Tudomásom szerint ez egy teljesen közkeletű kifejezés az irodalmi éjszakában, de néha még nappal is. "Csillag-viRág-mindenség" alakban is ismert. Ha valaki olvasta Balla Zsófia verseit, sejtheti, hogy miért "nem hallott" róla. Szijj úgy emlékszik, ez Kulcsár-Szabó Ernő egyik szitokszava. Balla erre sem tud mit mondani. Szijj itt segíteni próbál, de Balla bátran kijelenti: nem érzi az iróniát. De ez már nem a szöveg hibája.

Ülünk a teremben, mint egy Szijj-versben: nincs levegő, nem kényelmes, de nincs egérút sem. Szijj gyerekkorról, meg vasutas apáról mesél: "Imádtam a dízelolaj szagát." Itt újra belejön, de nem akar tetszeni. Ez ritka.

"A magyar irodalom legnagyobb hallgatagja vagy" - ismétli magát Balla, majd megtoldja: "Sokakban ez félelmet kelt." Ekkor már többen hangosan felröhögnek. De még megfejeli: "Valami ellen vagy egy megfigyelés érdekében történik ez a hallgatás?" Itt már elveszítjük a grammatikai fonalat is, s eszünkbe jut a szerző egyik kultikus versmondata: "Eladnak egy öregembernek három forintért, / és mit vesznek rajta, nyalókát."

"Szüleim parasztok voltak. A családban hallgatás volt. Érzelmekről, nemiségről, vallásról nem folyt a szó. Nem volt a fontos dolgokhoz nyelv." Nem tudta úgymond belemondani valakinek az arcába, amit szeretett volna. Jött az írás: a terápia, hiszen "ott lehetett húzni". Itt el is érkeztünk végre a forró kásához: valahol itt kezdődhetett volna az est.

Később Szijj kimond egy fontos felismerést, ami szlogennek sem rossz: "Nem kell rím vagy izé, nekem az is nagy szám, ha egy épkézláb mondatot le tudok írni." Erre (másfél óra után) azt mondja Balla: "Sok mindent szerettem volna tőled megkérdezni." Aztán úgymond gondolkodik, s kivágja a rezet: "Többet tud a költő, mint az átlagember?" Ettől még feszültebb lesz Szijj. Ilyenkor kellene egy rajongó bölcsészlány, aki kiszalad a színpadra, s megtörli a szerző úr elszürkült homlokát. "Tagadok minden ilyen dolgot. Nekem a sámánizmus sem szimpatikus. Nincs semmi extra tudása a költőnek, csak másra és máshogy figyel." Erre Balla: "De ez csak a te szorongásod!" S újra elkezdi sorolni a mankókat: Shakespeare, Rilke és Goethe hatalmas tudásáról beszél. "Egy sportcikkben is nagy tudás van" - replikázik Szijj. Majd a művészet demokratizmusa kapcsán megjegyzi: "Egy verset nagyon nehéz megérteni." Nincs jobb végszó, mégis folytatják. Balla nem érti, miről beszél Szijj. "A vers vízesés" - próbálja saját szavait "Feri" szájába adni, sikertelenül. Félrenézünk.

Szijj belekezd a záróversbe, aztán megszakítja saját szövegét, s kiszól: "Erről jut eszembe, lehet, hogy bosszút állok a szüleimen…" Aztán vissza a versbe. Balla nem kérdez, pedig most aztán lehetne. Nem nyalókáért, tapsért, Goethéért, csak úgy.