A kerekasztal témája a meghívottakra legnagyobb hatást tett, külföldi szerzőtől származó, többé vagy kevésbé, de önéletrajzi mű(vek) köré szerveződött. Az elkerülhetetlen műfaji kategorizáció leginkább a határhelyzetek mentén vetődött fel. M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó főszerkesztője saját könyve (Ha nem is egy bomba nő…) – és persze a jóval korábbról datálható, orosz (és angol nyelvű) irodalomhoz kötődő szerkesztői, fordítói munkája – apropóján beszélt elsősorban Salamovról, Nabokovról és Szolzsenyicinről, de szóba került Kerouac is, Angyalosi pedig A szavakat hozta Sartre-tól. M. Nagynak Nabokov ugyan nagy kedvence, ám a nabokovi, artisztikus, saját fikciós írásmódjának motivikusságára erőteljesen hajazó önéletrajzból hiányolja a kitárulkozást, az őszinteséget. Ez utóbbiak azonban, mint az önéletrajz műfajától elsődlegesen elvárt minőségek, az est során mintha elválaszthatatlanokká lettek volna a „fiktív”, „filozófiai”, „történelmi”, „politikai” jelzőktől.

Mind M. Nagy, mind Angyalosi az „utánozhatatlan” jelzővel illették kedvenceiket, legyen szó a kerouac-i vagy nabakovi mondatokról, Salamov elbeszéléseiről vagy Sartre említett művéről, a jelzőre Szilasi is lecsapott. Kiderült, ez M. Nagy és Angyalosi esetében is a megírt-megélt világ egyszeriségére irányult. Angyalosi az addig Sartre által elutasított freudi elmélet gyakorlatba ültetéseként A szavakat terápiás ülések beszédéhez hasonlította. A rendszerelvű törekvések nem uralkodnak (el) a szövegen, az emlékek szabad áradásában egy élő dialektika árnyalataivá válnak. A salamovi életmű esetében az egyszeriség e dinamikája legmarkánsabban talán a művek, illetve ars poeticájuk és a szerző irodalmi közélettel való konfliktusának kapcsolatában jelenik meg. Nehéz volna ugyanis a salamovi életút magánéleti és irodalmi közéleti mozzanataiban nem felismerni a Kolima azon vetületét, mely a hitelesség esztétikai értékké emelkedésében jelenik meg. A salamovi prózáról Tarkovszkij, de radikális szakításukat megelőzően Szolzsenyicin is elismerőleg beszélt.

Ugyanakkor az, amire jutottak végül irodalmilag (ti. Salamov és Szolzsenyicin), valahol független attól, hogy mit éltek meg a munkatáborban, mondta M. Nagy, mikor Marczinka Csaba a közönség soraiból megszólalva megemlítette – a korábban elhangzottak „logikájától” egyáltalán nem elütő módon –, hogy talán nem mellékes, melyikük mennyi időt s milyen körülmények között töltött lágerben.

Szilasi László, M. Nagy Miklós és Angyalosi Gergely

Angyalosi Gergely

kerekasztal

M. Nagy Miklós

És az estben ez volt a szép: a szempontok metamorfózisait hol pillanatok alatt láttuk megvalósulni, hol pedig évek alatt végbement átalakulásukról kaptunk elbeszélést. M. Nagy például sokáig egyértelmű antipátiát érzett a disszidens orosz liberális értelmiség iránt a Salamovval szemben tanúsított viselkedésük miatt, Salamov makacsságát „felismerve” viszont valamelyest másképp látja a történteket, ahogy a Szolzsenyicinnel való barátság romba dőlését is. Hasonlóképpen, Angyalosi arról számolt be, hogy A szavakban – tükörfordításban – „rohadt kapcsolatnak” nevezett apa-fiú viszonyt mennyire másként érti immár apaként, mint annak idején kamaszként. (S persze mennyire nem mellékes, hogy egy helyenként eufemizáló fordítást olvasunk-e, vagy az eredetit.)

Hogyan válik a nouveau romain atyja, Alain Robbe-Grillet számára példává az egzisztencialista filozófus regénye, Az undor, s hogyan árnyalja Sartre (szigorúbb értelemben vett) filozófiai szövegeinek (értelmezési) ívét ez a regény vagy A szavak? Az undorból például sokak szerint jobban megérthető a sartre-i egzisztencializmus, mint a Lét és a semmiből. Mit jelent(ett) az, hogy Sartre elutasította a Nobel-díjat, s mit jelent(ett) az, hogy Salamov visszautasította a GULAG szigetcsoportban való társszerzőséget? Egy megérdemelt Nobel-díj (Szolzsenyicin) esetleges visszásságairól hogyan árulkodhat egy apologetikusságba, önhagiográfiába csúszó, új kiadásokat a név brandjének húzása ellenére meg nem élő önéletrajz (Fejjel a falnak)?

S annak ellenére, hogy az ilyen kérdések mentén megszülető aspektusváltásokban teoretikus szinten semmi meglepő nincs, mégis megkapó volt, amint edzett elmék első látásra a következetlenség látszatát keltve az (esztétikai) értéket hol leválasztották, hol szenvedéllyel belekötötték a megéltségbe, mikor kiébe. A (művészi) performativitás formája lehet extenzív szövegolvasások mentén kibomló, extrém mód polifón félönéletrajz, mint a Ha nem is egy bomba nő…, lehet filozófiai hangsúlyokkal tagolt emlékfolyam, mint A szavak, de lehet szikár, monolitikus világot építő, elbeszélésekbe oltott, az önéletrajzin par excellence értett nyíltságon zavarba ejtően túlcsorduló emberi vallomás az emberin túliról, mint a Kolima. És ha a mindezekről folyó beszéd esemény is, mint ezen az esten, az jó, akkor, a sartre-i terminológiát parafrazeálva, a kontingencia és az elköteleződés – valahogy úgy, ahogy A szavak jól látható fikciós és l’art pour l’art minőségei sem zárták ki sem az irodalmi (littérature engagée), sem a közösségi elköteleződést a sartre-i világból – még nem zárták ki egymást.

Fotók: Szilágyi Lenke