Elismerésre méltó, hogy ez a populáris formanyelv, benne a megható, kitartott jelenetekkel, bölcselkedő falvédő-szövegekkel, akkurátusan kigondolt képekkel, a nézőre való hatásgyakorlás egynemű módszerével sokakat magával tudott rántani. Tehát hogy is épül fel ez a film? Az alapszituáció, hogy van egy hatszázcsillagos svájci szanatórium, ahova a gazdag, híres emberek visszavonulnak regenerálódni és megvizsgáltatni a prosztatagondjaikat. A történet középpontjában két barát áll, Fred és Mick, előbbi egy híres, ám kiöregedett és életunt karmester-zeneszerző, utóbbi egy éppen jelenleg is dolgozó rendező-forgatókönyvíró. Fredet megkérte az angol királynő, hogy vezényelje saját darabját egy szülinapi partin, amitől ódzkodik, közben Mick az utolsó, életműve összegzéséül szánt filmjének legutolsó szavain dolgozik egy teljes stábbal. A két idős művész a történet szerint régi jó barátok, gyerekeik révén rokonok is. Körülöttük egy csomó embert kapunk még: egy erős, előtérbe helyezett mellékszereplő-gárdát, Fred lányát, annak később megérkező férjét és a férj új szeretőjét, egy színészt, aki a következő szerepére készülni jött a hegyekbe, egy kiöregedett és elhízott focistát, és így tovább. Az ő párhuzamos élettörténetük, vagyis inkább beszélgetéseik építik fel a filmet a következőképpen: A és B találkoznak. A mond valamit B-nek, akinek erről eszébe jut valami nagyon bölcs, ezt természetesen szentenciaként, csiszolt formában közli A-val. Neki ettől megrendül az egész addigi életébe vetett hite, ezért semmit, de semmit nem válaszol. Az elámulás és a döbbenet csöndjébe andalító zene úszik be, nagytotál, a zene erősödik, és némán elballagnak az aktuális napszak „naplementéjében”.

Talán nem nagy spoiler, ha elmondom: a fentieknek köszönhetően a filmnek legalább 50 lehetséges vége van. Érdekes kísérlet lenne összekeverni az etapokat, valószínűleg teljesen értelmes egységet kapnánk annak köszönhetően, hogy a dramaturgia legnagyobbrészt teljesen kiszakadt az időből, és a szereplők pillanatnyi elámulásai nem világítják meg a rákövetkező cselekvések motivációját. Többnyire csak képeslapszerű, rövid jeleneteket látunk, amelyekben sokkal fontosabb a jelenet képi tökéletesítése, mint az, hogy akik benne vannak, ugyan mit is keresnek ott. Ezekről a jelenetekről annyit tudunk meg, hogy nagyon, nagyon, nagyon, nagyon jelentősek, a szereplők végtelenül koncentráltak bennük, és általában döbbenettel érnek véget. Döbbenettel és meghatódással. Valószínűleg kimondott cél volt, hogy egy időből és térből kiszakított, elzárt laboratóriumot hozzanak létre, ahol magvasodhatnak a nagy gondolatok – ám ne várjunk sokkal többet, mint egy hosszú hétvégén a faceboook üzenőfalától.

Bár mindezt változatlanul lehet izgalmas megoldásnak tartani: hiszen Paolo Sorrentino ügyesen (még ha számomra túl látványosan is) viszi végig a meghatódásra épített érzelmi manipulációt, a film egyébként is lassú tempója szinte állóképekbe merevedik a kinyilatkoztatások megfogalmazásának pillanatában – mindeközben azonban szándékosan nem visz közelebb a karakterekhez.

Ami filmes idézetek elhelyezését illeti: szinte mozgókép-múzeummá merevítik a látottakat. A hommage és a kifejtetlen karakterek filozofálgatása minden jelenetben az érzelmi túlfűtöttség felé halad, ez a dramaturgiai fogás hamar merevvé, mechanikussá válik; a szereplők motivációinak alátámasztása nélkül pedig gyakran érthetetlen lesz. Sőt, néhol ellentmondásokba ütközik: például a semmiből, nyakatekerten érkezik az információ, miszerint a Mick által gyakran emlegetett „megtanultam biciklizni” valójában egy "közös" nővel való szerelmi viszonyát jelentette. (Miért pont azt? Miért pont így? Egyáltalán, miért? És tényleg fontos ez?) Az egyetlen valódi meglepetést Fred feleségének állapota nyújtja.

Apropó, sugallás. A film végig óriási, kihagyhatatlan mesterműnek, élő klasszikusnak írja körül a zeneszerző feleségének szóló zeneművet, amit az utolsó jelenetben a szerző le is vezényel Philip herceg születésnapján. A filmbeli közönség alaposan megkönnyezte, mi pedig feltettük a kérdést: tényleg erre vártunk két órán át?

Ifjúság (Youth)

Színes, magyarul beszélő, olasz-svájci-angol-francia filmdráma, 118 perc, 2015
Írta és rednezte: Paolo Sorrentino
Szereplők: Michael Caine, Rachel Weisz, Paul Dano, Harvey Keitel, Jane Fonda
Forgalmazza: Mozinet
Bemutató: 2015. december 24.
Korhatár: 12