A 13. század elején templom épült a kúthoz közeli Verebély faluban, amely az évszázadok során az ország egyik legjelentősebb zarándokhelyévé vált. A Cserhát őserdejében eredő forráshoz innen vonultak fel a gyógyulást keresők. A barokk kor katolikus megújulása fontosnak tartotta a zarándoklatokat. A Mária-tisztelet, és ezáltal a kegyszobrokkal rendelkező helyek különösen előtérbe kerültek. Szentkúton is ekkor épült az első állandó épület. 1705-ben először egy fakápolna (ekkor került ide a kegyszobor is), majd 1758 és 1763 között a mai templom és rendház. Ez utóbbi előbb jezsuita, majd ferences fenntartóknak szolgált szállásul.

Szentkút a legkorábbi időktől kezdve búcsújáró hely is volt. A búcsú mint katolikus teológiai fogalom, „a gyónásban már föloldozást nyert bűnért járó, ideigtartó büntetés elengedése”. Elnyerésének változatos feltételei alakultak ki az évszázadok során. Ez lehetett nyilvános vezeklés, jócselekedet, alamizsna vagy éppen egy bizonyos hely felkeresése, azaz zarándoklat. A barokk idején különösen kiemelt célponttá váltak a különböző szentek, kiváltképp Mária kegyhelyeinek látogatása. A búcsúval kapcsolatos viták és visszaélések az évszázadok során rengeteg konfliktusforrást teremtettek, ugyanakkor egy olyan vallási rítussá vált, amely társadalmi helyzet, anyagi és műveltségi szinttől függetlenül tömegeket tudott, és tud ma is megmozgatni. Sokaknak fontos, hogy a bűnbánat elvont fogalmát valami konkrét módon is meg lehessen élni. Útra kelnek, hogy eljussanak egy „kézzel fogható” jelhez, amely a dráma katarzisát hordozza. E közösségi rítusban fontos szerep jut az érzelmek kifejeződésének, és éppen ezért sokszor a kísérő rituális, képzőművészeti vagy építészeti formák is alkalmasak az érzelmek direkt módon való felkeltésére.

A 19. század racionálisabb szemléletet hozott. A kegyhelyek jelentősége csökkent, a szentkúti templom is átalakult. Az 1920-as években újabb fellendülés következett. A ferences rend ekkori belső megújulásának fontos pillérei voltak a zarándoklatok. Nagyratörő tervek készültek Szentkútra, még új bazilika építését is kilátásba helyezték, amely a gazdasági válság miatt nem valósult meg. Megépült azonban a kétszintes zarándokház, a gyóntatóudvar előtetője, megtörtént a támfalrendszer kiépítése és a külső területek rendezése. 1934-re elkészült a templom belső festése és új színes üvegablakai. 1950-ben az ingatlanokat államosították, egyedül a templom és a rendház néhány szobája maradt egyházi tulajdonban. A hely azonban továbbra is vonzotta a zarándokokat. Az épületek és a térség állapota azonban egyre romlott, és bár a hetvenes években történt némi környezetrendezés, nagyobb fejlesztésekről szó sem lehetett.

Az 1989 után visszatelepedő ferenceseket végletekig lelakott állapotok fogadták. A templomot rövidesen felújították, és látva a zarándokok növekvő számát, az épületegyüttes teljes rekonstrukciója mellett döntöttek. A kezdeti pénztelenség előnynek bizonyult: kötetlenül lehetett álmodni. 2009-ben Kálmán Peregrin, Pasarét korábbi plébánosa lett a házfőnök, aki személyes ismeretség útján Nagy Tamást kérte fel a tervek elkészítésére. A helyet jól ismerő szerzetesek egyenként leírták elgondolásaikat, amelyeket Nagy Tamás összegzett. Az építész tehát a közös programalkotásban is kulcsszerepet játszott.

Nagy Tamás alkotásai sok esetben szólnak új hangként környezetükben, azonban nem a vagy-vagy, hanem a határhelyzetek és átmenetek nyelvén. Úgy keres kapcsolódásokat, hogy épületei saját jogon is érvényesek maradnak. Az alaprajzok zárt, önmagukba fordulónak tűnő formái a térben nyerik el igazi jelentésüket. Gondolhatunk a dunaújvárosi vagy a gödöllői templomra, vagy akár, profán épületként, a Hungarocontrol székházra is. Az egyik oldalon megnyíló belső udvarok és a fedett-nyitott terek a kül- és belvilág határhelyzetei: óvják a bennlévőket, és a fokozatosság ígéretével belépésre bíztatják a kintieket. A lamellák, lyuggatások, rácsozatok ennek gyakori eszközei. Nagy Tamás éppen ezt, a kijelölt, de átjárható határok, az átmenetek és a befogadás építészetét valósította meg Szentkúton is. Itt azonban nem egy épület képez a környezettől elkülönült, önmagában értelmezhető egységet, hanem éppen fordítva. A völgy egyedülálló környezete olyan hely, amelybe az épületeknek be kellett kérezkedniük. Első ránézésre talán nem is egyértelmű, hogyan találták meg helyüket, hogyan alakult ki egymástól sok tekintetben különböző megjelenésük. Alaposabban szemügyre véve azonban kirajzolódnak a hely, a közösség és a használat igényeinek egységes szempontjai.

Fotó: Hartmann Gergely

A templom, a rendház és a zarándokház kompakt együttesétől keletre hatalmas üres térség terült el, amely visszavásárlás után a fejlesztés rendelkezésére állt. Akár Mátraverebély felől, akár az erdőből kibukkanó Mária-úton érkezünk, először a hely kapujához, a fogadóépülethez jutunk. Korábban is itt volt a menetrendszerű busz fordulója, amelyet most a zarándokbuszok is használhatnak. Az épületben a megérkezés funkciói (információs központ, kegytárgybolt, kiállítótér és vizesblokk) kaptak helyet. Az ívelt oszlopsoros főhomlokzat vékony nyersbeton oszlopai, a pengeként kiugró előtető takarásában húzódó nagy üvegfelületű homlokzat az 1930-as évek modern közlekedési-pavilonépítészetét juttatja eszünkbe. Az íves kolonnád-sor egyszersmind utalhat a Szent Péter tér hasonló befogadó gesztusára. Joggal látjuk bele mindkettőt: egy, az évszázadok során már többször bizonyított, funkcionálisan is megfelelő átmeneti tér helyénvaló adaptációjáról van szó.

A hátsó homlokzat azonban elbizonytalanít, nehezen találjuk a kapcsolódást. Az érkezés befogadó formájának ellenpontjaként a ház itt mintha nyugtalanítóan szigorú ablakszemekkel nézne a vasbeton lábai előtt elterülő völgyre. A két megjelenés közös kiindulópontját az ihlető formában találjuk: a kiszaggatott ostyák után megmaradt tészta alakja. Az érkezőt az eucharisztia ígéretével fogadó ostyamaradék szép jelkép, amely azonban e háttértudás nélkül nehezen olvasható le az épületről.

Fogdóépület, Fotó: Nagy Tamás

Fogdóépület, Fotó: Hartmann Gergely

A kiszaggatott ostyák után megmaradt tészta alakja

A zarándokközpontokhoz történetileg mindig szorosan kapcsolódtak a szálláshelyek. Olyannyira, hogy pl. a szíriai Szt. Simeon-templomban azok közvetlenül a templomtérbe nyíltak. Hagyományosan, de talán ma különösen is kihívást jelent a szakrális tartalom, valamint a vallási turizmus és a ráépülő kereskedelem közti feszültség kezelése. A ferences megbízók számára éppen ezért fontos volt, hogy a két zóna határozottan elkülönüljön egymástól, még ha utóbbi hozzá is járul a hely gazdasági stabilitásához.

A vendégfogadás különböző igényekre válaszoló terei jöttek létre. Az egyik szálláslehetőség a rendházhoz kapcsolódó zarándokházba került. Jelentős szerkezeti rekonstrukciót követően egy újabb szint is épült rá, és teljesen új ruhát kapott. Földszintjén recepció és egész éven át nyitva tartó étterem, emeletein kisebb vendégszobák találhatók. Külső megjelenésében és belső kialakításában egyaránt mértéktartó elegancia érvényesül. A helyiségek hangulatát fehérre festett falak, világos mészkő padlóburkolat, valamint világos fa bútorzat határozza meg, ami által kinyílnak a kisméretű terek. Kint a világos homlokzat sötétebb tónusú ablakait síkban elcsúsztatható lamellák árnyékolják. Összességében is szép kompozíció áll össze a körültekintő szín-, anyag-, szerkezet- és formaválasztásból.

A csoportos szálláshelyek számára új épület készült. A kiegészítő funkciókkal mintegy 5000 m2 alapterület túl nagynak tűnt, hogy szabadon álljon, így a völgy északi határát adó hegyoldalba került. Egy 200 métert meghaladó törtvonalú támfal készült, amelyből öt különálló épületegység nyúlik ki. A derék- és tompaszögekből szerkesztett alaprajz a tektonikai törésvonal lenyomataként húzódik a hegy lábánál. Vasbeton tartószerkezete több helyen nyersen is megmutatkozik, de kívülről a ház alapvetően a természet anyagaiba öltözködik: a hegyoldalt folytató zöldtető alatti homlokzatokat telített fa lamellasor adja. E rácsozat egyszerre tartja fenn a vizuális kapcsolatot a sík füves terület, és a hegy erdeje között, valamint egyszerre hoz létre átmeneti teret a belső, és a terjedelmes szabadtér között. A gesztus főképp a rendezvényterem és a szálláshelyek teraszánál működik, az épületrészeket összekötő folyosók esetében inkább a táji látvány kapcsolódását szolgálja.

Szállásépület, Fotó: Hartmann Gergely

Fotó: Nagy Tamás

A hely vallási funkciójú tereire térve gyóntatóudvar az első kiemelt helyszín. A hagyományosan közösségi eseménynek számító zarándoklatban a gyónás mint a személyes beszélgetés alkalma kitüntetett pont. A rengeteg ember egyéni fogadását szolgálja a szentkúti gyóntatóudvar: a templomhoz és a rendházhoz csatlakozó, három oldalról zárt tér falai mentén különálló gyóntatószékek sorakoznak. A kültéri bazaltkocka burkolat fehér mészkőre vált, amely a templom és a zarándokház belső padlóburkolata is. Finom utalás arra, hogy itt már tulajdonképpen „bent” vagyunk. Az 1930-as években készült, körbefutó vasbeton födém véd az időjárás viszontagságaitól és egyúttal teraszt ad a rendháznak. A barokk homlokzatot kettévágó furcsa elem az évtizedek során megszokottá vált, azonban a rárakódott szerkezetek rendkívül csúffá tették. A lejtésirány megfordításával lekerült róla az ereszcsatorna, új korlátot kapott, az alátámasztó oszlopok tagozatai eltűntek, ami által sokkal tisztább megjelenésű lett. Az udvar befogadóképességét gyóntató-folyosóval növelték.

Gyóntatóudvar, Fotó: Hartamnn Gergely

A Szentkúti együttes központja a kegytemplom. A zarándokút a kegyszoborhoz való megérkezéssel éri el drámai csúcspontját. A barokk szcenikai eszköztára különösen alkalmas ennek megjelenítésére. Belépve rögtön a főoltáron kiemelt tárgyra irányul a tekintetünk. Nem véletlen, hogy a 19. század szemlélete, amely a plébániai funkciót helyezte előtérbe, jelentősen átalakította a tér hangsúlyait. Új mellékoltárok épültek, amelyek elmozdították eredeti helyéből a szószéket, valamint új kiemelésként a főoltár elé egy tekintélyes méretű tabernákulum-felépítmény került. A mostani rekonstrukció célja a templom eredeti barokk struktúrájának helyreállítása volt, mindezt úgy, hogy a mai kor liturgiájának és a használók igényeinek is megfeleljen.

Ahogyan például a pannonhalmi bazilika rekonstrukciójánál, a műemlékvédelmi kérdések itt is jellemzően a 19. századi réteg körül forogtak, amely a maiaktól eltérő használati és jelentésbeli hangsúlyokat alkalmazott. A műemlékes szakemberekkel folytatott egyeztetéseken a kezdeti vitás pontok szinte mindegyikében megnyugtató megoldás született. A tabernákulumos oltárépítmény és a két mellékoltár kikerült a templomból. A kegyszobor-szekrény eredeti pozíciójába való helyezésével előállt a főoltár eredeti aránya, valamint a szószék is visszakerült korábbi helyére. A kiigazított és derűsen emberközelivé váló térben egy ponton érződik némi disszonancia: az 1934-ben befejezett, a mennyezetet beborító freskó és az üvegablakok megmaradtak. Merev alakjaik és didaktikus üzeneteik idegenek a tér hangulatától és minőségétől. Az eredeti mennyezetfestésre nem derült fény, és bár szó volt az ablakok cseréjéről, végül adottságként maradtak meg a díszítések.

Fotó: Hartamnn Gergely

Kegytemplom, Fotó: Bujnovszky Tamás

Új, világos mészkő padlóburkolat, és azonos anyagból körüljárható oltár készült, amely így mintegy plasztikaként emelkedik ki a járósíkból. Markáns látványában azonban sajnos ott az illúzió: a távolról tömörnek látszó tömb valójában belül üres. 10 cm vastag kőelemekből áll össze, frontoldalát négy elem alkotja, koncentrikus elrendezésük középpontja az ereklyetartó nyílása. Nem szerencsés e formai bizonytalanság éppen a liturgikus tér legfontosabb tárgyán. Tömboltárként gazdagíthatta volna a közelmúltban elkészült példák sorát (Pannonhalma, Mariazell stb.), vagy a fugák hangsúlyosabb megmutatásával lehetett volna felfedni az eredeti kialakítást. Ez utóbbi szándékot erősíti Nagy Tamás vázlata, amelyen a kőosztások markánsan megjelennek. A liturgikus tér elrendezése a barokk térstruktúrát tartotta meg: az oltár a szentélyben maradt. Érdekes kísérlet lett volna a hívekhez közelebbi pozíciót keresni számára, itt azonban más szempontú válasz született. Az új oltár annyival került a főoltár elé, hogy a II. vatikáni zsinat utáni körüljárhatóság igényének megfeleljen. A főoltár eltávolított menzájának szerepét és, közelsége révén, szinte a helyét is betölti az új asztal. Bár a régi és az új bútor formája teljesen eltér, és elkülönülve állnak, mégis kiegészítik egymást, koherens egységet alkotnak.

Mindezzel azonban az új oltár nem elég hangsúlyos a kegyszoborhoz képest. A zarándokhelyek hagyományos építészeti kihívása, hogy megfelelő helyet találjanak a kultusztárgy számára. Ennek oka az eltérő használatban keresendő. Míg az oltár köré szerveződő tér elsősorban a napi liturgiának ad helyet, addig a kegytárgy terének sokkal inkább alkalmasnak kell lennie az emberek folyamatos fogadására, átközlekedésére és egyúttal a magánáhítatok számára. Az ókori és középkori zarándokbazilikáknál a térelválasztás különböző megoldásai alakultak ki. A jeruzsálemi Szent Sír templomban például saját épületrészbe, a Szent Péter bazilikában egymás alá került a két funkció, a középkor során pedig kialakultak a szentélykörüljárós apszisok. A barokkban terjedt el az a gyakorlat, hogy a kegytárgyat nem külön térbe, hanem a főoltár felépítményébe helyezték. A liturgia és a magánáhítat helyszíne is a főhajó lett, így a két funkciót kiszolgáló terek és tárgyaik összeolvadtak.

A 20. század során azonban a két használati mód újra ketté vált. Ezért problémás, hogy a most készült oltár nem rendelkezik kellő szuverenitással (a padlóval azonos anyaghasználat miatt). Továbbra is a kegyszobor maradt a tér meghatározó vizuális fókuszpontja. Az építészeti kialakítást értelmező eszközök, például a kiemelő világítás alkalmas arra, hogy a hangsúlyokat az adott használathoz igazítsa, ám egy, a kegyszoborral egyensúlyt tartó, önmaga jogán is kellő nyomatékkal bíró oltár megnyugtatóbb választ adott volna.

Szentkúton a környezet és az épületek szerves egységet alkotnak, ennek megfelelően újult meg a külső tér is. Nagy Tamás munkatársai Csontos Csenge és Gyüre Borbála tájépítészek voltak. A fő gyalogos közlekedési útvonalak és a szabadtéri misézőhely egységes kockakőburkolatot kapott. Újjáépült a támfalrendszer, a patakmeder, mellette a sétány, valamint a rajta átvezető hidak. A különböző kiegészítő elemek, például a frekventált helyek fái körül kialakított padok is jól használhatóvá teszik a teret. A táj és építészet sokszor át is szövi egymást. Több helyen tetősíkon kibúvó fákkal találkozunk, vagy éppen az épület válik táji elemmé, ahogyan azt a csoportos zarándokszállásnál láttuk. Ilyen összekapcsolódás helye a külső miséző tér is, amely egyfajta kültéri bazilikaként is felfogható. A járófelület, a padok és a szentély épített elemek, de oszlopai a fák, boltozata azok koronája és az égbolt. A tágas tér új padjai kétezer főt fogadnak be. Az 1930-as években készült oltárfelépítmény rekonstrukciójára is sor került, új liturgikus bútorok készültek. Az oltár feletti, egykor Szent Bernadett és Szűz Mária szobrának helyet adó barlangformájú teret újraértelmezték. A két szobor átkerült egy, a támfalban újonnan kialakított lourdes-i barlangba. Korábbi helyükre, és az oltár félköríves hátfalára új mozaikkompozíció készült. Marco Rupnik, jezsuita művész alkotása a sokszínű közösség befogadói igényeire átfogó módon válaszolt. Műve széleskörűen olvasható képi programjával markáns eleme lett az együttesnek.

Fotó: Hartmann Gergely

A gyógyerejű víz kútja a misézőhely és a támfal között található. Mellette, a támfalba mélyítve épült egy téli vízvételi helyiség is. Ennek külön érdekessége, hogy burkolatát a hívek által készíttetett hálatáblák adják. A korábban a falakra aggatott rengeteg kis kőlapot leszedték, és különböző, erre méltó helyekre csoportosították. Így a gyóntatóudvar nyersbeton mellvédjén, a téli vízvételi helyen, valamint az új lourdes-i barlang falán hirdetik a hívek köszönetét. Egyszerű és őszinte üzenetek, amelyek sokasága egymás mellé helyezve megkapó felületet alkot.

A felújítás még egy fontos, ám a látogatók elől elzárt eleme a rendház mögötti, ahhoz kapcsolódó kis kerengő. Ez kifejezetten a hely állandó lakói számára készült. A nyüzsgő eseményektől védett kolostorkertben a völgy csendje uralkodik. A szerény, fából épült fedett-nyitott folyosó egy intim udvart zár körbe, amelyre négy belső használatú vendégszoba is nyílik.

Szentkút egy olyan kitüntetett hely, amely ma is évente többszázezer zarándokot vonz. Ugyanakkor talán nem csak a vallási élményt keresőknek, hanem minden csendre és elvonulásra vágyónak is sokat adhat. Nem utolsó sorban a fejlesztéssel teremtett munkahelyek a környékbeli lakókat is segítik. Hosszú évtizedek után egy átgondolt és következetesen végigvitt program mentén, méltó módon újult meg az együttes. Nagy Tamás és munkatársai a megbízó ferencesek elképzeléseit és a hely szellemét messzemenően megértették és építészeti formába öntötték. Bár az épületek kifejezéseiben néhol különböző szempontokra visszavezethető, és éppen ezért megvitatásra érdemes viszonyulásokat fedezhetünk fel, a házak lényege a hely alapüzenetét szolgálja: átvezetnek a történések folyamatán, belépésre bíztatnak, befogadnak, majd teret adnak a belső megújuláshoz. Végül úgy engednek el, hogy az ember érezheti: valami megváltozott. Szentkút ezáltal is a befogadás és a csodák völgyévé válik.

Az oltár axonometrikus rajza

Helyszínrajz

Északi épületszárny

Fogadóépület

építész tervező: Nagy Tamás DLA
építész munkatársak: Szijjártó Csongor, Meditz Anna, Sziray Zsófi, Radnóczi Kinga, Hajdú Lili, Lévai Tamás, Vörös Balázs, Elekes Gabi, Holló Mátyás
belsőépítész: Ignácz Erika
tájépítész tervezők: Csontos Csenge, Gyüre Bori