Mivel a fesztivál a Maszk és önéletrajz címet kapta, a beszélgetés elején a szerepversekről esik szó. Rakovszky Zsuzsa arról beszél, hogy nem feltétlenül kell szimpatikusnak lennie annak, akinek kicsit a bőrébe próbál bújni, sőt, akár egy diktátor esetében is az a feladata, hogy olyasvalaki helyébe képzelje magát, akit ki nem állhat. Egyébként akadnak néha olyan versalakok is, akik kifejezetten untatják. 

Regényeiben Rakovszky Zsuzsát az identitás és annak elveszése érdekli. Gondoljunk például arra, ahogyan A kígyó árnyékában Orsolya Sopronban saját mostohaanyjaként kénytelen élni az életét. Akik ismerik, így ismerik, a külvilágból, másoktól érkező visszajelzések egy másik személynek szólnak, nem annak, akinek ő tudja saját magát. A kérdés tehát az, hogy tulajdonképpen milyen elemekből is épül fel az identitás.

A VS esetében szintén ez a disszonancia bizonyult érdekesnek: Vay Sarolta ugyanis férfiként élte az életét, még meg is nősült, ám mivel női börtönbe került, kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a társadalom szemében (és természetesen biológiailag is) mégiscsak nő. Ebből is látszik, Rakovszkyt többek között az érdekli, mi történik azzal az emberrel, akit egy számára érzelmileg elviselhetetlen igazsággal szembesítenek. Vagy másként megközelítve a problémát: mindkét regényhősnő esetében van egy titok, amivel ő nem akar szembenézni - izgalmas kihívás, hogy regényíróként mit lehet ezzel kezdeni. 

A hullócsillag éve kicsit más e tekintetben. Rakovszky valójában már A kígyó árnyéka előtt kísérletezett vele, elsősorban személyes emlékekre igyekezett koncentrálni. Ám folyton megakadt, újra és újra ugyanazt a 20 oldalt írta. Ekkor beemelt a történetbe egy fiktív elemet, a naplót, ami kiváló katalizátorként működött, és innentől kezdve még az emlékek is könnyebben felszínre törtek. A regényben szereplő levelek azonban valós dokumentumok, noha az író jócskán meghúzta őket. A történet csupán dramaturgiai okokból ér 1956 után véget, nincs ennek a döntésnek különösebb társadalmi-politikai-történeti vetülete. Viszont még így is gyorsabban zajlik a gyermekkor eltűnésének folyamata ebben a regényben, mint ahogyan azt az alkotója a valóságban megélte. 

Rakovszky Zsuzsa

 

Rakovszky Zsuzsa és Mészáros Sándor

 

 

Rakovszky Zsuzsa nem Sopronba költözésekor kezdett tudatosan regényírásba, bár azt sem tagadja, hogy szerepe volt némi életmódváltásnak - például a fia iskoláskorú lett - abban, hogy nagyepikai művekkel kezdett el foglalkozni. Az ezzel járó napi munkarutinhoz viszont már a fordítói tevékenysége során hozzászokott. Rakovszky nem szégyelli, hogy sokféle, különböző minőségű könyvet fordít, pozitívumként kiemeli azonban az amerikai polgárháború idején játszódó Hideghegy című regényt, amelyet szép, hagyományos cselekményvezetésű könyvnek tart, s fordítása során gondolt arra, hogy tulajdonképpen neki is lenne ilyesmihez kedve. Ezenkívül Alice Munro és Katherine Mansfield novelláit említi, ezeket természetesen már inkább a novellaíró mivoltára gyakorolt hatásként.

Sopron sem maradhatott ki a beszélgetésből. Mészáros Sándor szerint egy regény esetében nagyon fontos, hogy valamiként „földelje" az író, legyen egy ilyen jellegű alap, amire aztán felépíti a történetét. Rakovszky Zsuzsa regényei esetében persze mindez egyszerű, Sopron jelenik meg rendszeresen a könyvek lapjain, hisz a szerző ezt a közeget ismeri. Ráadásul hiába járt Lőcsén A kígyó árnyéka megírása előtt és után is - bár nem anyaggyűjtés céljából, ez inkább csak véletlen egybeesés volt -, ő úgy érzi, hogy a regénybeli Lőcse is Sopron valójában.

A vidékre költözés persze az irodalmi élet mindennapjaitól történő eltávolodást is jelenti, ugyanakkor Rakovszky számára ez nem tudatos kivonulás, nem szándékos gesztus, egyszerűen csak jobban érzi magát egy ekkora kisvárosban, ez felel meg jobban az alkatának. Míg egy nagyvárosban az ember önkéntelenül is kiválaszt magának egy közeget és csak abban él, addig egy Sopron méretű településen sokkal közelebbi viszonyban lehet máshonnan érkező emberekkel is. 

Visszakanyarodva az önéletrajz témájára: kiderült, Rakovszky Zsuzsa nem szándékozik emlékiratokat írni, szerinte húszéves kora után úgysem történik sok minden az emberrel, ami mégis, azt úgysem olyan intenzitással éli meg, mint gyermekkorában. Ezenkívül naplót sem vezet, a hétköznapi rutintevékenységek felsorolásán túl nem igazán jut eszébe más, amit megörökíthetne ilyen formában.    

Fotó: Bach Máté