Még úgy is, hogy A vége mindössze a harmadik regénye. Az utóbbi húsz év termése viszont csak a mennyiséget tekintve tűnik soványnak, mivel mind A séta, mind pedig A nyugalom megjelenése komoly kritikai sikert aratott, a köztes időszakokban pedig novelláskötetek és drámák követték egymást. Illetve fotók, mivel Bartist fotográfusként is jegyzik. Legújabb könyvének fogadtatása vegyes, de ha az olvasói visszajelzéseket vesszük, a PIM tömött széksorait nem szabad semmibe venni. Az íróval Horváth Csaba beszélget, az est elején egy hálás témával indítva.

A regény jelentős része ugyanis Indonéziában, Jáva szigetén született, és ha másról nem is lenne szó, a távol-keleti élménybeszámoló akkor is megállná a helyét. Az erdélyi születésű Bartis egy évet töltött a szigeten, és azóta erdélyi állomáshelyei, Marosvásárhely és Szárhegy, valamint jelenlegi lakhelye, Budapest mellett egy újabb hely létezik számára a világban, ahol otthon érzi magát. Az otthonosság mellett viszont a távollét is fontos volt neki, a regényírás több mint egy évtizede húzódó folyamatát éppen a kelet-közép-európai mindennapokból való kiszakadás, egy nyugodtabb, lassabb élet gyorsította fel.

Az egzotikum viszont kevésbé számított: Bartis elmondja, hogy a pálmafás, naplementés tengerparti képekkel ellentétben a valóság néha sivár és kihalt, nélkülöz mindenféle romantikát. Horváth szerint egzotikus az, ami idegen, és amihez semmi közünk, amihez Bartis hozzáteszi, hogy ha ilyen helyen élünk, egy idő után mégiscsak közünk lesz hozzá, mert ha nem, megmaradunk egyszerű turistának. Indonéziában más léptékű a szegénység, mint idehaza, ugyanakkor nem engedik éhen halni egymást az emberek. És persze nem fagynak meg, bár ez csak a földrajzi adottságoknak köszönhető.

Kelet-Közép-Európa és a Távol-Kelet közti különbségekhez, racionalitás és irracionalitás határaihoz érdekes adalékokkal szolgál a beszélgetés. Európában elképzelhetetlen, hogy egy nagy költségvetésű, több száz statisztát foglalkoztató film forgatása egy szellem jelenléte miatt szakadjon félbe, Indonéziában ugyanakkor teljesen más például az irodalom státusza: nemrég olyan indonéz írók érkeztek a frankfurti könyvvásárra, akik főleg fűszernövényekről írtak. Bartis a nyomait sem fedezte fel a miénkhez hasonló irodalmi életnek, de ez nem zavarta, mert míg idehaza úgy érzi, alapvetően íróként létezik, odakint ez az íróság semmit nem jelentett. Mintha titokban írt volna.

A zsidó-keresztény kultúrát nem helyezi a keletiek elé, már csak azért sem, mert míg nálunk hagyományőrzés folyik, náluk még élnek a hagyományok. Horváth megjegyzi, hogy ugyanez jellemző a latin-amerikai kultúrára is, az ő íróik például nem állnak meg a racionalitás határán. Bartis ezt annyival egészíti ki, hogy Márqueznek még a racionális mondatai is döbbenetesek. A beszélgetés aztán hazafelé kanyarodik: felnőtt fejjel Jávára költözni nem volt nagyobb perspektívaváltás, mint kamaszként Marosvásárhelyről áttelepülni Budapestre. Abban az életkorban amúgy is többet változik az ember, ráadásul az a költözés kényszerű volt.

Innentől az emlékezés és az írás viszonyára terelődik a szó. Bartis úgy érzi, tizenöt évesen kialakul a személyiségünk, és ha egymagunkban vagyunk, később sem érezzük nagyon másnak magunkat. Ami az emlékeket illeti, szerinte nem a történetek, hanem az érzetek, érzések fontosak az írás szempontjából, mivel történetet ki lehet találni, viszont nehéz írni olyan érzésekről, amelyeknek a csírája sincs meg bennünk. Ezek szerint tehát nem az számít, mit történt velünk tizenöt évesen, hanem hogy mit éreztünk közben. A történet ugyanakkor eszköz is, az érzelmek közvetítésének eszköze, ez a funkciója pedig mégiscsak fontossá teszi a regényíró számára.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ő esetében az első könyve, A séta jelentette a cezúrát írogatás és irodalom között. Az írogatás egyébként egy vadászokat elítélő érzékeny és indulatos óvodáskori verssel kezdődött, majd szerelmes levelekkel folytatódott. Aztán jött a fotózás, a könyvbemutatókkal párhuzamosan nyíltak a kiállítások – kicsit sem meglepő ezek után, hogy A vége főszereplője, Szabad András is fotográfus. A fotózással kapcsolatban Bartis elmesél egy szíriai utazást, ahol saját bevallása szerint csapnivaló képeket készített, miközben nem tudta magát átadni a látványnak, nem volt igazán jelen, mivel túlságosan koncentrált a pillanat megörökítésére.

A fényképezőgép tehát sok esetben átírja a valóságot, miközben - a könyvből vett gondolattal - a láthatatlant próbáljuk lefényképezni, például akkor, ha az eget fotózzuk. Egy fényképezőgéppel ellentétben viszont a telefon nem vehető komolyan, és éppen emiatt hasznos. Édesapja halálos ágyánál például nem mert volna fényképezőgépet használni, telefonnal viszont mégis fotózott. És hogy ne álljunk meg két művészeti ágnál, szóba jön a film és a színház is: A nyugalom megfilmesítése és színrevitele után Bartis maga is rendezett, méghozzá egy saját darabot, melynek címe nemes egyszerűséggel Rendezés. A csapatmunka tanulsága pedig az volt a számára, hogy egyetlen tőmondat nyolc ember számára akár nyolc különböző dolgot is jelenthet.

Fotó: Scholtz Kristóf