Ugyan tényleg igen nagyszámú munka lett kiállítva a B55 Galériában és a MissionArt Galériában, Wahorn elsősorban nem arra törekedett, hogy mindegyikről külön-külön beszéljen, sokkal inkább az volt a célja, hogy megértesse velünk: mit, miért és hogyan csinál. A festőművészeti underground emblematikus alakja így filozófiával, humorral és anekdotákkal jócskán átszőtt élettörténetet tárt elénk, amely így kezdődött: „Az életemben semmi nem úgy folytatódott, ahogy elképzeltem...”

Wahorn először elmesélte, hogy korábban úgy gondolta, magát a világot kell lerajzolnia, mert az olyan szép. Munkáin keresztül meg akarta mutatni, mi az, ami tetszik neki a világból – ez mostanra sem változott –, azonban rá kellett jönnie, hogy azt ábrázolni lehetetlen, ezért nincs is értelme. Ekkor kezdte el kutatni a másik, benne lakozó valóságot, keresni az emberek mélyében található „legkisebb közös többszöröst”, mert úgy gondolta, ha egy művész ezt megtalálja, akkor boldoggá teheti az embereket a képei segítségével.

„Amikor megszülettünk, már bennünk volt minden, csak az évek alatt, a normák követésével és a társadalmi konvenciók elfogadásával elveszítettük ezt a mindent” – folytatta Wahorn, aki úgy véli, az alkotó képes egyedül visszaterelni ehhez az ősi állapothoz az embert saját művészetén keresztül. A művész éppen emiatt deviáns, kívül áll a társadalom keretein – hangsúlyozta –, mégis elfogadják őt, mert értékelik az energiáját, díjazzák, hogy kutatja azt, amit már senki sem tud. Wahorn szerint ehhez a kereséshez az szükséges, hogy mindennap olyat rajzoljon, amit korábban nem, mert így nem engedi előrejutni a praxist, nem hagyja, hogy monotonná váljon a művészete.

Huszonkét évesen azonban rá kellett jönnie, hogy nem fogja megtalálni a közös többszöröst: ekkor a Magyar Nemzeti Galériában kiállították egy munkáját, amiért fődíjat is kapott, majd a Magyar Ifjúságban megjelent egy írás, amelyben az ő rajzát is kiemelték. „A kritikus olyat látott a munkámban, ami nem is volt benne, így fel kellett ismernem, hogy az adott képbe mindenki mást gondol bele, mivel minden ember más illúzióval közelít az élethez.” Innentől kezdve Wahorn célja az volt, hogy képeivel „rezonanciát keltsen”, hogy hasson az emberekre.

Wahorn ezután elmesélte, akkor döntötte el, hogy rajzművész lesz és nem rendőr, amikor meglátta, amint András Tibor rajztanár cigánylányok melleit rajzolja szórólapok hátuljára keresztsatírozással. A döntését később egy Los Angeles-i auravizsgálat is megerősítette, amely szerint előző életében híres olasz rajzművészként működött. „Innentől kezdve biztos voltam abban, hogy a világ legnagyobb rajzművésze leszek, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy a gyűjtők nem a rajzokat, hanem az olajvásznakat kedvelik, ezért elkezdtem festeni.” A képzőművész szerint azonban a mostani munkái is rajzok, csupán színes rajzok, amelyek egy adott problémára adnak választ.

Hozzátette, hogy a vásznai tulajdonképpen sámándobok, amelyek birtokolják a festő energiáját. „A gyűjtők tehát azért szeretik a vásznakat, mert azokból energia sugárzik, a festő energiája” – hangsúlyozta. Kiemelte még, hogy a festészetben sohasem volt mestere, mert a saját életét csak ő tudja megoldani, de az tény, hogy a szürrealisták állnak hozzá a legközelebb.

A tárlatvezetés második felében Wahorn néhány munkájáról beszélt részletesebben, elmondta például, hogy életének második festménye, a Cím nélkül 1973-ból „csoda, hogy megmaradt”, de ezen a munkán jól látszik az is, hogy „még gőzöm sem volt semmiről” – mondta el. A Marika Pistára gondol, de elmegy című mű kapcsán kitért rá, hogy egy munkával mindig akkor volt kész, amikor címet tudott neki adni, amikor „rávetítettem, ami a fejemben volt, így én és a kép egyesültünk”. A képzőművész elmondta még, hogy a legutóbbi nagyméretű festményei már partnerével, Töttös Kata festőművésszel közösen készültek, mint például Az UFO-k elmennek, pedig Wahorn két szaxofon játszik egyszerre vagy A Tapasztalt Ecsetek a „Kati gumipálcán" című dalt játsszák című képek, majd előkerül még néhány munka, többek között a Yellow Hell, a White Leo és azok keletkezéstörténetét, apropóját is megosztotta velünk. A Wahorn Forever a budapesti MissionArt Galéria és a B55 Galériában február 28-ig tekinthető meg. 

Wahorn András tárlatvezetése a Wahorn Forever című kiállításon, Mission Art Galéria és B55 Galéria, Budapest, 2015. február 8.

Fotók: Mester Tibor / MissionArt Galéria