Transzparens (átlátszó) egy objektum, ha valójában ott van, de nem látszik, nem vesszük észre. A transzparencia azt jelenti, hogy a közeg nem vezet be mesterséges elemet a feldolgozandó információba. A transzparencia mögött tehát kell lennie valami nem transzparensnek, különben folyton a látszólagos semmibe bámulnánk. Látszólagos transzparencia uralkodik a világon, amely erőteljes személyiségtorzító hatással bír, hiszen a felettünk gyakorolt valós vagy vélt kontroll bujkálásra késztet.

Egyet rögtön az elején szögezzünk le: Fürjesi Csaba tehetséges grafikus. Festményei legalábbis egy tehetséges grafikusról árulkodnak. Kísérletező, meg-megújuló és ötletgazdag alkotó. Egy korábbi interjúban Fürjesi az alkotásnak alapot nyújtó ötlet fontosságáról beszélt. Véleményem szerint az ötlet önmagában rossz színház. Attól hiteles a kép, hogy őszinte: ez érint meg. Az őszinteséget komolyan lehet venni, és Fürjesinek általában nem esik nehezére őszintének lenni. Munkái témájaként az emberiség problémáit jelöli meg, vagyis arról akar beszélni, ami mindnyájunkat érint. Számomra nagyon szimpatikus ez a gondolat.

Viszont a The ArtYard-ban installált kiállítás anyagától viszolyogtam. Tipikus hazai jelenség a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek túlértékelése, hiszen egy olyan erős kollektív nemzeti emlék, amely felett keseregni vagy összekacsintani egyaránt lehet. A mostani kiállításon a szocializmus emblematikus lenyomatait és a falhenger mintáit kombináló képek túlságosan sematikusak. Árnyalatok helyett evidenciákat kap a befogadó.

Keresem a többlettartalmat, látom a vásznakra felvitt rétegeket, a transzparencia rendszerét, de nem tudom dekódolni a tartalmi rétegeket. Lehet, hogy azért nem találom a képekben a lényeget, mert mostanában ezer formában feldolgozva láttam ezeket a témákat. Például Weiler Péter állandósuló témája a Balaton retró, amellyel utoljára a tihanyi ARTplaccon találkoztam, de a nyáron a szentbékkállai Pegazusban – majd a Budapest Galériában – megrendezett Emlékek tava című csoportos kiállításon több művész nyúlt ezekhez a témákhoz; egyes munkák esetében még a feldolgozás módjában is látok hasonlóságot. A harmadik kiállítási anyag, ami eszembe jut hirtelen, Tereskova 57 darabból álló Orbán-portrésorozata a szintén bátor és erős színkezeléssel, a falhengerszerű és virágos motívumokkal. Közben eszembe jut, milyen masszív mostanság a ’70-es, ’80-as évek művészeti tobzódása, s beugrik az El Kazovszkij-életműkiállítás, ami a Nemzeti Galériában látható.

Egyetlen kép ragad meg igazán. A sötét portré. Ez a kép nem szépeleg, nem akar semmit, csak nagyon szuggesztív. A vászonról kibámuló alak behúz, el akarok merülni az ő világában, tudni akarom, mit lát, kicsoda és hogy érzi magát. Egyértelműen kilóg a sorból. Míg a többi kép egy sematizált időutazásra sarkall, ez a munka történetet mesél el. Fürjesi maga nyilatkozta még 2007-ben, hogy néha egyetlen portré el tudja vinni az egész kiállítást. Igaza lett.

Fürjesi Csaba Transzparencia mögött című kiállítása a budapesti The ArtYardban látható 2016. február 5. és április 5. között.