A szerző a közönség soraiból záporozó kérdésekre válaszolva mondja el, hogy többek között Bodor Ádámot, Nádas Pétert és Esterházyt, a régebbiek közül Kosztolányit és Móriczot, sőt még régebbi irodalmat, Heltai Gáspárt, Bornemisza Pétert és Pázmányt kellett olvasnia ahhoz, hogy magyar irodalmi, illetve rövidprózai műveltségét bővíteni tudja, és rádöbbenhessen, hogy „az irodalomban nyelv is létezik”. Egészen addig várt az írással, bár előtte is folyton szövegeket barkácsolt, de ezek kidolgozásához és publikálásához az említett műveltség hiányában nem volt elég önbizalma sem.

Írói pályakezdése éppen ezért viszonylag késői volt, azóta viszont szép sorban jelennek meg novelláskötetei, a Pertu és a Nincs és ne is legyen után Az ország legjobb hóhéra már a harmadik a sorban. A Magvető gondozásában megjelent könyv különféle emberi kapcsolatokat dolgoz fel, ezek közül is hangsúlyosak a gyermek-szülő viszonyok. A Csonka, jól sikerült című novellában az egyes szám első személyű elbeszélő barátnője külső szemlélőként lát bele egy efféle feszült viszonyba, olyasmit is érzékelve, ami belülről nem látható.

Pszichológus lévén, Duba Andrea elsősorban a szövegekben felszínre törő elfojtott indulatokra figyel, valamint a gyermekkori megszégyenülésre, ami mély nyomot hagy bennünk, és amitől gyakran még felnőttként sem tudunk megszabadulni. Bár hivatalosan nem a kollégája, a civilben zenetanárként dolgozó írót mégis a pszichológusokhoz hasonlítja: belelát a kapcsolatokba, nagyítóval vizsgálja az ember lelkét, nem lehet elbújni előle. Képszerű mondatai az álmokra emlékeztetik, az álmok pedig a valóságos konfliktusaink metaforái. Duba szerint van kiút ezekből a konfliktusokból, de végül is mi mást mondhatna?

A szerző is úgy gondolja, gyermekkorban a szülő jelenti a világot, az ember énképét valóban az anya hozzáállása határozza meg, és ezt a primer tapasztalatot nehéz bármilyen későbbi tanulással felülírni. Kívülről nézve viszont tényleg nehéz lehet megérteni a szüleinkkel szembeni indulatainkat. Kiss Noémi úgy gondolja, a gyerekre való várakozás és a szülés fájdalma magyarázat is lehet egy anya viselkedésére, így aztán bonyolult hálóba kerülünk, nem pedig olyan fekete-fehér világba, ahol az ártatlan gyermek szenved, a gonosz szülő pedig kegyetlenkedik. Szvoren is úgy érzi, nem állt senkinek a pártjára.

De nem is került közelebb a problémák megoldásához: számára az írás nem terápia. A saját életéből és a körülötte lévőkéből persze merít valamennyit, de ezt nem tartja fontosnak. A történetei nem róla szólnak, még ha magára is ismerhet a különböző nemű, életkorú és foglalkozású szereplőkben. Az írás lehet akár a gondolkodás egyik formája is, de szerinte a motivációja ennél összetettebb. Függetlenül attól, hogy van-e éppen ötlete és ihlete, azt a gyerekkori állapotot szeretné visszahozni vele, amikor órákon át nézte a kárpit mintáját, és ebbe a tevékenységbe a világ megfigyelése sűrűsödött bele.

Egy-egy novellába pedig a nem létező emberek élete. Íróként az ő hétköznapjaik bizonyos részleteit kell kidolgoznia úgy, hogy azt az illúziót keltsék, hordoznak valamit, ami túlmutat rajtuk. Szvoren beszél még olvasás és felolvasás viszonyáról: a szövegek rései és kiemelt szavai az olvasót késztetik gondolkodásra, azonban felolvasás közben el is tűnhetnek. A felolvasás már önmagában egyfajta értelmezése a szövegnek, a szerző számára viszont visszajelzésként nem feltétlenül mérvadó.

Példa erre egy anekdota egy korábbi felolvasóestről, ahol kizárólag női témákra kiélezett nőkből állt a közönség, és a férfi-nő kapcsolatokat boncolgató szövegnek éppen azoknál a részeinél hahotáztak, amelyeknél Szvoren ezt nem érezte indokoltnak. Aztán „ripacskodva aláolvasott”, amennyire előadói képességeiből telt. Persze nem reprezentatív egy-egy olvasói levél sem, és az intézményes irodalomkritika sem mindig hasznos. Bár utóbbit ő maga is használja a tájékozódáshoz, sőt vett már olyan könyvet, amit előtte egy kritikus lehúzott. „És jól döntöttem” – teszi hozzá.

Szvoren Edina magányos alkotó, és közösségi élmény ide vagy oda, szerinte befogadóként is a magány az ideális terep egy műalkotással való találkozáshoz, bár nem tartja haszontalannak az irodalmi esteket, és rengeteg koncerten is megfordult. Saját szövegeit egyébként akkor sem feltétlenül utálja kevésbé, ha dicsérik őket – előfordul, hogy nem hisz nekik. Végül megtudjuk azt is, mi történik a magáról mindig végtelenül önkritikusan és önironikusan beszélő íróval, amikor nem megy neki az írás: „Ugyanazt csinálom, amit mások: szenvedek.”