Tarr Ferenc rövid köszöntője és bevezetője után elsőként Sándor Enikő előadása hangzott el a gyermek és ifjúsági művek kanonizációs folyamatairól. Az elméleti felvezetés után, melyben szó esett a kánon négy súlypontjáról Jan Assmann nyomán, illetve Wolfgang Iser nyitott és zárt kánon fogalmáról, Sándor Enikő a szakemberek szerepét hangsúlyozta a gyakorlati kánonképzésben, egyrészt az elméleti megalapozottságú kritikaírás, másrészt az oktatás oldaláról. Az oktatásban nagy szükség lenne a tanterv rugalmasságára, nyitottságra a kortárs gyerekirodalom iránt, amelyhez elengedhetetlen, hogy a tanító- és tanárképzésben a kortárs gyerekirodalom megismerése és elfogadása terén változás történjen, hiszen a szövegértést nagymértékben segíthetné a gyerek számára hozzáférhető nyelvi regiszter, illetve valóságélmény.

Az olyan sztereotípiák, mint például, hogy a gyerekirodalom a szépirodalom lebutított változata sokakban még ma is élnek. A 18-19. század eleji hagyomány szerint a gyerekirodalom elsősorban pedagógiai, didaktikai funkciót töltött be, és sokan ma is ezt várják el tőle. Ugyanakkor az 1970-es évektől már látszott más út is például Lázár Ervin, Janikovszky Éva feltűnésével. Némely folyóiratok már az 1980-as évektől foglalkoztak gyerekirodalommal és ez a folyamat a kilencvenes évek óta erősödőben van. Szép számmal jelennek meg kritikák, tanulmánykötetek. A gyerekirodalomban új témák is feltűntek, részben külföldi tendenciákat követve (tabutémák, egzisztenciális, szociális problémák), illetve változott a gyerekirodalmi művek nyelvezete is. Eltűnőben van az eufemizálás, a lebutított, gügyögő nyelvhasználat, és a köznapi nyelv, esetenként a szleng lép a helyébe.

Sándor Enikő szerint sokan még mindig olyan műveket adnak szívesen a gyerekek, fiatalok kezébe, amiből tanulhatnak valamit, amivel az az elsődleges probléma, hogy az esztétikai szempont háttérbe szorul, vagy egyáltalán nem érvényesül. Másik elvárás, amely gyakran megfogalmazódik például a kiadók, szerzők felé, hogy jelöljék ki, mely korosztálynak ajánlják a szöveget. Ez egyfelől lehet egy jogos igény arra vonatkozóan, hogy a szülő tájékozódni tudjon a rengeteg megjelenő, általa esetleg ismeretlen mű között, mégis sokszor problematikus a meghatározás, hiszen nem veszi figyelembe az egyéni olvasási sajátosságokat, szocializációs különbségeket. Miután a gyerekirodalom folyamatos változásban van, igazodik a trendekhez, társadalmi változásokhoz, a kor olvasási szokásaihoz, az új médiumok megjelenéséhez, Sándor Enikő felvetette, vajon nem teszi-e túlságosan kötötté a gyerekirodalmat a kánon, kell-e, hogy kirekesszünk szövegeket a nyilvánvaló szélsőségeken kívül.

Az előadás végén Tarr Ferenc kezdeményezett beszélgetést a témával kapcsolatban, a hallgatóságot is bevonva. Azt a kérdést tette fel, hogy egy gyakorló szülő vajon hová fordulhat, honnan tájékozódhat avval kapcsolatban, hogy mi a „jó”, értékes gyerekirodalom? Vannak-e ilyen fórumok, listák? Sándor Enikő szerint az említett folyóiratokból (Alföld, Kortárs, Tiszatáj, Élet és Irodalom, Korunk, Bárka…) érdemes tájékozódni, illetve kellenek, kellenének az ehhez hasonló rendezvények, fórumok, beszélgetések. Szekeres Nikoletta kritikus felvetése szerint érdekes recepcióesztétikai kérdés még a kanonizációval kapcsolatban, hogy az adott szöveg milyen elváráshorizonttal találkozik, annak hogyan és mennyire tud megfelelni, illetve, hogy a mű és az olvasók elváráshorizontja találkozik-e egymással. Vannak aktuális trendek, ezek azonban nem mindig esnek egybe a kánonnal, ráadásul azt sem látjuk még minden esetben, hogy egy adott műnek mi lesz a sorsa, megítélése akár 15 év múlva. Gyorsabban változik a világ, a szövegek, az olvasóközönség is. Gyerekirodalom esetében ráadásul az is felmerül, egyáltalán kinek az elváráshorizontjával kell találkoznia a műnek, hogy bekerüljön a kánonba. A gyerek, vagy inkább a pedagógus, szülő véleménye a meghatározó ebben a kérdésben. Tarr Ferenc végül úgy foglalta össze a tanulságot, hogy a gyerekirodalmi kánon megszületését, létrejöttét sok más fogalmi tisztázatlanság mellett az is nehezíti, hogy nem a célközönség dönti el, mi számít jó gyerekkönyvnek.

Szollár Vera szakdolgozata alapján a gyerekirodalomban megjelenő gender-problémákról beszélt. A magyar gyerekirodalomban szerinte jóval kevesebb a rugalmasság a nemi sztereotípiák tekintetében, mint külföldön. Inkább erősítik a rögzült nemi szerep sémákat, kevés eltérő mintát bemutató könyv születik magyar szerzőktől. A szakdolgozat főként abból a szempontból vizsgálta a kérdést, hogy vajon a kiadók mennyire vannak tudatában annak, hogy például a könyv borítója milyen mértékben orientálja az olvasót a célközönség neme tekintetében. Szollár Vera vizsgálata során kérdőíveket töltetett ki potenciális olvasókkal, hogy a borítók alapján „fiúsnak”, „lányosnak”, vagy esetleg semlegesnek ítélik-e az adott könyvet, és hogy ez az ítélet mennyire találkozik a valósággal. Az eredmény vegyesnek mondható, sokszor eltalálták az olvasók a kiadói szándékot, viszont nem egy esetben félrecsúszott az üzenet, és tökéletesen ellentétes reakciót váltott ki a borító a megjelenő jelképek, színvilág, vagy akár a cím alapján. További kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a „címkézésre”, kellenek-e külön fiúknak, illetve lányoknak szánt könyvek, és hogy ez az elvárás vajon ki felől érkezik? Nehéz erre a kérdésre válaszolni, úgy tűnik a kiadók sokszor a vásárlók igényeihez alkalmazkodva követik ezt a trendet. Abban, hogy inkább fiúsnak vagy lányosnak ítélnek-e egy könyvet, befolyásoló tényező még a főhős neme is. Bizonyos esetekben ez csupán azon múlik, milyen neműnek gondolunk egy szereplőt.

Szollár Vera kiemelt három kicsiknek szóló könyvet, amelyben megnézte a nemi szerepeket. Miért gondoljuk például, hogy Boribon, vagy Bumburi inkább fiúk? Szollár Vera szerint csak találgatni tudunk. Talán mert inkább fiúkra jellemző dolgokat csinálnak? Egy biztos, mindkét figura mellett egy lány, amolyan anyafigura a társszereplő. A Bogyó és Babócában is mindkét nem a hagyományos nemi szerepek szerint jelenik meg. Ehhez képest külföldön vannak ebből a szempontból árnyaltabb könyvek is kicsiknek (pl. Axel Scheffler Pipp és Polli, Julia Donaldson Zog, a sárkány). Szollár Vera megemlített még néhány könyvet a Pagony kínálatából. Az egyik Finy Petra Iskolások kézikönyve, amely eredetileg kislánnyal a borítóján jelent meg, és a fiús szülők egyáltalán nem vették meg, sőt ki is fejezték, hogy ha megjelenne egy fiús verzió, azt szívesen megvásárolnák. A kiadó felkérésére el is készült ez a változat, amely Szollár Vera szerint nagyon durva sztereotípiák mentén választja külön a két nemet, általánosító, sokszor negatív jellemzésekkel, ami ebben a formában inkább károsnak tekinthető. Eladhatóság szempontjából azonban egyértelműen pozitív hatása volt az elválasztásnak. Miklya Zsolt író, költő szerint a főhőssel való azonosulást nem a főhős neme akadályozza, hanem a rosszul megírt sematikus karakterek. Az Iskolás leszek esetében emellett a túl lányosra tervezett borító is rossz irányba vitte el a célközönség megszólítását. Annie M. G. Schmidt Oti megmenti a papáját című könyvének hősét a borító alapján a legtöbben fiúnak gondolták, az illusztráció (fiús kislány) és a név (az Otit az Ottó becézésének dekódolták) miatt. Miklya Zsolt felhívta a figyelmet arra, hogy ebben az estben például a szűk réteget képviselő szereplő hőssé emelése (pl. igazán fiús lány kevés van) is nehezíti az azonosulást. Mészöly Ágnes viszont úgy gondolja, hogy ha egy szöveg jól van megírva, akkor akár ilyen, úgymond rétegszereplővel is lehet sikeres (lásd: Harisnyás Pippi) A Tilos az Á kiadónál jelent meg James Lecesne Trevor című könyve, amely a másságot mutatja be egy tizenhárom éves fiú kamaszkori útkeresésén keresztül. A sötétkék borítón négy világoskék nadrág jelenik meg, közülük az egyiken egy piros szoknya. A célkorosztály (12-16 éves) képviselői közül csak nagyon kevesen sejtették meg a borító eredeti üzenetét, tehát a kiadó szándéka nem érvényesült.

Szollár Vera végezetül elmondta, hogy kiadói szempontból a mindkét nemhez szóló könyvek mellett szükség van a nemeket külön megszólítóakra is, de ezeket egyértelmű ikonikus jelekkel, utalásokkal kell ellátni. Illetve nem érdemes leszűkíteni az olvasóközönséget egy esetleges félreérhető borítóval. Az illusztráció és a borító ugyanis nagyon erősen maghatározó, különösen a kortárs gyerekirodalom esetén, akár kanonizációs, orientációs (megtalálja-e az olvasóközönségét), akár eladási szempontból.

A programot Mészöly Ágnes író kötetlenebb beszélgetése zárta a hallgatósággal. Ehhez indításként három halmazt rajzolt fel a táblára. Az egyik halmaz elemei azok a művek, amelyeket tömegesen olvasnak, szeretnek a gyerekek, fiatalok. A második, amelyeket szeretnénk (szülők, pedagógusok) ha olvasnának, a harmadik halmaz pedig a kötelező olvasmányokat tartalmazza. A kérdés, hogy vannak-e művek a metszetekben. Abban mindenki nagyjából egyetértett, hogy a kötelezők a legritkább esetben képeznek közös halmazt a másik két halmazzal. Felmerül a kérdés: mi a kötelezők olvastatásának célja? Az olvasás megszerettetése vagy csupán a tananyag elsajátítása? A kötelező szövegek hozzáférhetővé tétele, a kortárs irodalom előtérbe helyezése, de legalábbis egyenlő súllyal történő szerepeltetése mindenképpen cél lenne. Ebben kulcsszerepe volna Pásztor Csörgei Andrea (az OFI munkatársa, Manó Könyvek szerkesztője) meglátása szerint a pedagógusképzésnek. Érdemes lenne továbbá figyelembe venni a tíz-tizennégy éves korosztály életkori sajátosságait, olvasási szokásait is. Nagyobb szabadsággal kéne kezelniük a tanároknak a megadott kötelező, ajánlott listákat, merni választani a járatlan utat, a kortárs szöveget is. Mészöly Ágnes ismét feltette azt a kérdést, hogy vajon mi segíti a tájékozódásban, választásban a szülőket, pedagógusokat a rengeteg megjelenő könyv közül? Megjelennek listák, de kérdés, hogy ezek eljutnak-e az érintettekhez, kik állítják össze, mi alapján? Az biztos, hogy a szülők egy része igényli ezeket a listákat – hangsúlyozta Pásztor Csörgei Andrea.  A szerkesztő szerint megint csak az oktatás szerepe a döntő. Jó irodalomórákat kell összeállítani, olyan eszközökkel, amelyek felkeltik a gyerekek, fiatalok érdeklődését. A kötelezőknek ugyanakkor nem kell kizárólagosnak lenniük, olvashassanak mást is, a felnőtt és a pedagógus legyen nyitott arra is, amit a fiatalok, kamaszok maguktól választanak. Több hozzászóló szerint is jó lenne, ha a kritika, szakma és az olvasók elváráshorizontja közeledni tudna egymáshoz, mert sokszor a nagy szakmai sikerek nem aratnak ugyanolyan sikert a célközönségnél.

Zárásként Tarr Ferenc összefoglalta: a gyerekirodalmi szakmának lenne feladata a kánon alakítása, a pedagógusok segítése, segédanyagok kidolgozása, valamint a nyitás azok felé a szövegek felé, amelyeket a gyerekek maguktól olvasnak, választanak, nem csak kijelölni számukra a kívánatosakat. Végül visszatért a három halmazhoz, amelyeknek sajnos nagyon kevés közös elemük van egyelőre.

A programsorozat a szervezők tervei szerint március 31-én folytatódik. A tervezett téma az illusztráció szerepe, a képeskönyvek. Minden érdeklődőt szeretettel várnak, addig is az online térben, illetve a közösségi oldalakon való folyamatos párbeszédre hívták a hallgatóságot.

Fotók: Rácz Levente