Kuriózum a hazai palettán a rendezvény, amelynek éppen különlegessége a legnagyobb hátulütője: hiába hallhat itt a közönség olyan zeneműveket, amiket jó eséllyel itthon soha, és hiába nyerhet betekintést más zenei intézmények működésébe, valahogy az érdeklődés mindig csekély. Talán az ismeretlentől való félelem vagy a nagy nevek hiánya okozza az elszomorító félházakat. Szomorkodásra adhat még okot az is, hogy a közönség sorait elnézve a szakma részéről is lehetett érezni egyfajta távolságtartást.

Pedig maguk a produkciók, de leginkább a vizsgázók akár érdeklődést is kiválthattak volna. A két külföldi iskola persze az ínyenceket célozta meg a bemutatott művekkel, ezzel szemben a sorozatot indító Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem operaszakosai nem üzentek hadat a dallamoknak és a harmóniának. Az este folyamán előadott pastiche Csajkovszkij két ismert, de ritkán játszott darabját gyúrta össze, a Jolantát és A cárnő cipellőjét. A Solti Terem színpadát kartondobozok uralják, és a mutatósan ízléstelen jelmezek (a Budapesti Metropolitan Főiskola hallgatói alkották meg őket Juhász András és Izsák Lili vezetésével) jól visszaadják a kilencvenes évek orosz kisvárosának hangulatát. A vizsga színlapja karakterológiát és a jelenetek rövid leírását is tartalmazza, de ez utóbbi nem is biztos, hogy szükséges. A két mű összedolgozása követhető, a mesei szerkezetek harmonizálnak egymással, és közben a hallgatók is élhetnek a lehetőséggel, hogy az áriákban csillogtathassák tudásukat. A rendezés sok remek apró ötlettel, a második felvonásban a televíziós műfajok kulisszatitkaira reflektálva teszi a vizsgát klasszikus értelemben véve is színházi élménnyé. Az énekhangok szempontjából a három este közül itt éreztem leginkább egyenetlenségeket a diákok teljesítményei között.

A londoni Guildhall School of Music & Drama operaszakos hallgatói az intézmény új mesterképzésének, az operaíró szaknak a vizsgaműveit adták elő, amit a szerzők kifejezetten az ottani növendékek hangi adottságaira írtak. Ez hallatszik is, legalábbis a kortárs minioperákban mindenki makulátlan teljesítményt nyújt, míg az estét záró Figaro házassága finálé alatt érezhetők voltak már a különbségek. Az angolok vizsgájának legérdekesebb hozadéka maguk az előadott művek voltak. Zeneileg mindegyik „brutális", a hangszerek vagy nagyon mélyen, vagy nagyon magasan játszanak, és úgy tűnik, hogy az ottani szerzők is a szeriális és atonális zene hatása alatt vannak. Mintha görcsösen félnének attól, hogy egy kidolgozott dallam miatt rögtön alkalmazott zeneszerzőnek vagy filmzeneszerzőnek és nem „komolyzeneszerzőnek” tűnnének. A nyers zenéhez viszont meglepően szabályos, sokszor már-már klisés történetek társulnak.

Laurence Osborn első szerzeménye, egy hétperces jelenet, remek paródia: a köpcös és bajszos úrnak öltözött szoprán a delfinek életéről ad elő, remekül karikírozva a coaching-trénerek „csak azért is szétvet a lelkesedés a témámért” stílusát, és a kötelező prezentációk didaktikusságát is humor forrásává teszi. Soha rosszabb felütést! A szerző Narkisszosz-feldolgozását a rendező Martin Lloyd-Evans musical-környezetbe helyezi, annak külső jegyeivel játszik, amit a Solti Terem lámpaparkja lehetővé is tesz. Természetesen a musicalek fülbemászó dallamvilága messzebb van ettől a zenétől, mint a meditáció a dzsihádtól. Evan Kassof Grönland című műve egy jéghegyen ragadt náci forgatócsoport kamaradrámája, annak minden kötelező elemével: Leni Riefenstahl alteregó, amerikai rádióüzenet és a nagy fordulat. A kulisszák és a jelmezek kimondottan illúziókeltőek, és a tanulság sem maradhat el.

Úgy érzem, a negyedik új műnél, Oliver Leith Isabellájánál ért össze leginkább a kortárs zene és a történet atmoszférája. A konzervatív amerikai vidéki kisvárosban egy leszbikus románcot pusztítanak el az egyik lány kegyetlen bátyjai, és a címszereplő őrületjelenete az este egyik leghatásosabbja. Ezután Figaro átveréseire kifuttatni az estét már csak „stáblista utáni” bónusz jelenetnek hat.

A Berlini Művészeti Egyetem egy avantgárd darabbal érkezett: Bruno Maderna hetvenes évek elején készült Satyriconjával. Maga a muzsika jóval kellemesebb, mint amit az angolok hoztak: sok zenei idézettel, játékkal, néhol tánczenei elemekkel tarkítja az alternatív hangzást, mégis jóval kevésbé volt fogyasztható ez a mű, mint amazok. Ennek oka, hogy a libretto rettenetes: logikátlanul váltakozik a párbeszéd az elénekelt vagy csak elszavalt prózával és a monológokkal, a történet (már amennyi van) meg-megszakad. Petronius vérbő szövege jó alapot szolgáltatna egy operához, itt viszont csak néhány kiragadott epizódra futja, amivel meg-megtörik Trimalchio temetkezését. Egy darabig érdekes, hogy a mű angolul, németül, franciául és latinul is szól, ám aztán a többnyelvűség elveszti izgalmasságát.

A rendezés sem segíti a befogadást: nem világos, hogy a zenekar miért a színpadon foglal helyet, az énekesek miért botladoznak bennük, a tér belakása sem sikerült túl jól, hiába ötletes a sok mécses és gyászkeretben a résztvevők fényképei. A nézőtér soraiba beépített statiszták provokációi sem segítik az élményt, sőt. Ha már rám akarják hozni a frászt, hogy valaki rosszul lett a nézőtéren, ne egy brazil szappanopera színvonalán kezdjenek el ágálni előttem, hogy „én sem hiszem el, hogy ez az előadás része, ahhh!” Nem könnyű a nézőket bevonni és reakciókra bírni, de ha már ezzel próbálkozunk, akkor vagy sokkal könnyedebbnek, vagy sokkal brutálisabbnak kell lennie az élménynek. Ingo Kerkhofnak nem sikerült sem botrányossá, sem eléggé önreflexívvé tenni az estét. Operavizsgának viszont helyt áll a mű: a nem könnyű zenei anyagot az énekesek remekül abszolválták.

Nem tudom, hogy a válogatás során szándék volt-e, hogy mindegyik előadás megidézzen egy másik, sokkal populárisabb műfajt (a magyarok a tévés szappanoperákét, az angolok a West End musicalt, a németek pedig a mulatók világát). Mintha keresné a műfaj is a helyét, ezért merít máshonnan: a három este alatt pro és kontra érveket is fel lehet hozni, hogy ennek van-e értelme. Amíg a sziporkázó ötletek erősítik vagy a zene, vagy a koncepció hatását, addig csak nyerhetnek a nézők vele, de amint leválnak ezekről, onnantól feleslegesnek és elcsépeltnek hatnak.

A három este közül a magyaroké volt színházilag a legötletesebb, az angoloké a leginnovatívabb, míg a berlinieké legmeglepőbb, még akkor is, ha ez jelen esetben nem biztos, hogy dicséret. Mindennel együtt továbbra is a Zeneakadémia legszimpatikusabb rendezvénysorozata ez az Operavizsga-fesztivál, így mást nem mondhatok, minthogy: jövőre ugyanitt!

Operavizsga-fesztivál

Csajkovszkij:
Jolanta cipője

Szolokha, áruháztulajdonos, amatőr boszorkány: Ruszó Alexandra

Az ördög, egykori párttitkár: Ambrus Ákos

Vakula, Szolokha fia, áruházi mindenes: Ódor Botond

Oxana, eladó a divatosztályon.: Luszine Sahakyan/Horti Lilla

Iskolamester, alkoholista: Kristofori Ferenc

Jolanta, sorozatszereplő: Brassói-Jőrös Andrea/Szigeti Karina

Jolanta szolgálói: Molnár Anna, Nagy Zsófia

Márta: Kiss Judit Anna

Közreműködnek: a Magyar Táncművészeti Főiskola Modern Tanszékének növendékei

Tanszékvezető: Meláth Andrea

Főtárgy tanárok: Marton Éva (prof. emer. KS), Halmai Katalin, Nádor Magda, Fried Péter, Kertesi Ingrid, Kiss B. Atilla, Pászthy Júlia

Koreográfus: Kulcsár Noémi

Díszlet-jelmez: a Budapesti Metropolitan Főiskola Integrált képzésének hallgatói, vezető tervezők: Juhász András és Izsák Lili

Hangszerelés: Lustyik Ákos, Pintér Bence

Magyar nyelvű felirat: Molnár Dávid

Zenei munkatárs: Baja Mónika, Gyökér Gabriella

Rendezőtanár: Almási-Tóth András

Óbudai Danubia Zenekar

Vezényel: Kovács László

Opera Makers
Guildhall School of Music & Drama

Laurence Osborn: Narkissus and The Reflektions
Evan Kassof: Greenland
Oliver Leith: Isabella
Mozart: Figaro házassága (részlet)

Énekesek: Thomas Atkins, Katarzyna Balejko, Christopher Cull, David Ireland, Elizabeth Karani, Bethan Langford, Meili Li, Jenavieve Moore, Josep-Ramon Olivé, Nicola Said, Milan Siljanov, Elgan Thomas, Jennie Witton
Libretto: Vinko Hut Kono (Greenland); Rebecca Hurst (Isabella); Ruth Mariner (Narkissus and The Reflektions)
Rendező: Martin Lloyd-Evans
Zenei vezető: Dominic Wheeler
Díszlet: Louis Carver
Fény: Cassie Mitchell
Mozgás: Victoria Newlyn

Bruno Maderna: Satyricon
Universität der Künste Berlin

Hyelim Jo, Mengqi Zhang (szoprán); Amelie Baier (mezzoszoprán); Semjon Bulinski (tenor); 
Matwej Korshun (bariton)

Az Universität der Künste Berlin hallgatóiból alakult kamarazenekar
Vezényel: Errico Fresis
Díszlet, jelmez: Maria Frastanli, Sanghwa Park
Rendezőasszisztents: Sibylle Gogg
Rendező: Ingo Kerkhof

2015. január 20-24.

Zeneakadémia

Fotó: Zeneakadémia / Felvégi Andrea