A vád, ami érheti A visszatérőt, nagyjából ebben az ellentétben merülhet ki. Elegendő-e, ha jórészt kegyetlen, fizikai erőpróbákban feltáruló küzdelem jelenik meg, vagy szolgál-e mindez valami nemesebb célt, magasabbra tör-e általa a film? Iñárritu jelen darabjában úgy tűnik, valamennyire mindkettő igaz. Bőrünk alá hatol a naturalizmus, csontig hatol a hideg, belénk mar a medvekarom, ugyanakkor a főszereplő hegyi ember, Hugh Glass belső vívódása sem marad figyelmen kívül. A Michael Punke 2002-es regényébe kapaszkodó film enyhe csalódást okozhat – az ellentábor szerint két szék között a földre zuhan, a drukkerek szerint ez még fenntartásokkal elfogadható.

Nagy hagyománnyal bír a bosszúwestern-tematika, és igazán akkor üt, ha az etikai kategóriák kijátszására fektet hangsúlyt. Ugyan Iñárritu tesz kísérletet erre („A bosszú Isten kezében van, nem az enyémben.”), mégis, ő nyomatékosan minimalista, lecsupaszított emberhorrorként beszéli el Glass hányatott sorsát. A mexikói szerző olvasatában fontosabbnak tetszik a pőre, a nyers minőség, az ember állati szintre süllyedése. Hóban, fagyban kúszik, bukdácsol előre a főalak: A visszatérő ilyen értelemben a hús-vér gyarlók tűrőképességét, az acélos akaraterőt ünnepli. Nem hívhatjuk érzéketlennek az őt körülvevő természetet sem: panteizmust látni, a prémvadász Glass víziói családjáról a vadvidék lágy ölén bukkannak fel, Isten, az ő bárányai, nyűglődjenek bármennyit, pusztuljanak el, végül oltalomra lelnek. Iñárritu 16 éve, a Korcs szerelmek óta ezt üzeni publikumának: a töménytelen pokoljárást végül katarzis, szabadulás követi mozaikstruktúrájú erőszakdrámáktól (latin-amerikai áttörésén túl a 21 gramm is ide sorolható) kommunikációképtelenségről, szeretetéhségről tudósító fesztiválkedvencen (Bábel) át egészen egy dicső színészi comebackről regélő egzisztencialista celeb-szatíráig (Birdman). Most épp a lényeg, vagyis a belső kötélhúzás hat erőtlenebbnek: Glass felesége és gyermeke olykor mutatóban felvillanó tudatképek, csupán vázlatos illusztrációi, semmint határozott támogatói a főhős odüsszeiájának. A kevesebb itt is több volna – amikor a nej vagy az indián gyermek arcát látni, melyekre a Glasst játszó Leonardo DiCaprio parányi gesztusokkal reagál, az a letisztultság csúcsa. Néhány efféle kép, reakció többet ér egy többoldalas szócséplésnél. Nagyobb probléma, amikor a vizualitás vagy az emlékezésnarratíva giccsbe kezd hajlani, és nem jut tovább a pózolásnál, az ájtatos líraiságnál vagy szimbolikánál, például a romos templom egyik oszlopát ölelő és azt a feleségével azonosító Glass jelenetében. Amikor viszont a hideg levegőt látni, a főkarakter zihálását hallani, tort ül az eszköztelenség művészete.

Iñárritu a 156 perc során gyakran bizonytalankodik, hogy mennyit ábrázoljon, mondja-e a néző képébe a vallomását, vagy rejtse el azt, és égesse takaréklángon. A visszafogott kifejezésmód újabb kiváló példája a film elejére helyezett indián-támadásszcéna: nyilak fúródnak a testbe, miközben láthatatlanok a behatolók, a természet haragban áll brutális meghódítóival. Herzoghoz (Aguirre, Isten hargja), Refn-höz (Valhalla Rising) méltó ostromidézet ez – az ellenség sokkal rémisztőbb, ha a szemünk nem veszi észre. Ugyanakkor ehhez képest visszalépés a medvetámadás jelenete: A visszatérő, amely főszereplő sztárja kínjaival (és Oscar-esélyeivel) együtt a naturalizmust marketingfogássá emelte, ekkor egy CGI-medvét vet be, és a készítők nem fogadják meg az előbbi szcéna hasznos fogásait, ehelyett élesben, expliciten, nagytotálban mutatják a marcangolást – nem számítva persze egy-két szó szerint nyers, bőrt szaggató karmolást. Gyilkosabb, fájdalmasabb a közelkép ereje, mint a nagy, eposzi vágóképek látszathatalma: pontosan ezért lehet örvendeni Glass és az őt önző módon eláruló, halálára hagyó Fitzgerald végső párbaján. Kés és balta cserélnek gazdát a bosszútól fűtöttek testében, ujjat csap le a vágóeszköz. A visszatérő elárulja: a természet mocskos, öröktől fogva bennünk élő halálos ösztönöket ugyanúgy képes felszabadítani, mint katarzist adni, szeretteinkhez vezetni. Rögtön árulkodó tény, hogy a fehérember Glass többször szólal meg az őslakosok nyelvén, mint angolul, valamint eleve indiánok alkotják a családját. Kiváló nyomkereső, vadász és teherbíró képessége is a földhöz való kötődéséből fakad, családja szimbolikusan ezt a világot alkotja, ekképpen válik Glass a természet barátjává.

Fitzgerald (akit Tom Hardy alakít kiválóan) vele szemben haszonleső, önmagára gondoló figura. A természet befogadása helyett őt a környezet gyarmatosítása, és még inkább saját élete foglalkoztatja: ezért döfi le Glass fiát, ezért menekül csak a saját életét féltve. Iñárritu így ad csavart a túlélőthriller-toposzoknak: a főszereplő azért éli túl, mert az indiánközeg panteisztikus otthont nyújt számára, míg az antagonista azért fizet rá, mert elutasítja ezt a világot, sőt, erőszakosan eldobja magától. (Jelképesen nem is fizikai ellenfele, hanem a természetet képviselő indiánok büntetik meg.) A visszatérő e két férfi viszonyán keresztül írja újra a revans évezredes tradíciókörét, relációjuk a bajvívás-esztétikán túl a szeretet, a gyűlölet, a befogadás és az eltiprás dilemmáit is éleslátóan vizsgálja.

Glass pedig a sok hányattatás után ledobja a batyut, felszabadul: Iñárritu ezúttal sem mond le a katarzisról. Noha filmje lehetne erőteljesebb, bökkenői dacára sincs a sztorival komolyabb probléma. Más műfaji köntösben, de ugyanazt a motívumot járja körül, mint másfél évtizede, de azt ugyanolyan jól, értőn teszi.

A visszatérő (The Revenant)

Színes, feliratos amerikai western, 2015, 156 perc

Rendezte: Alejandro Gonzalez Iñárritu.

Írta: Michael Punke regényének felhasználásával Mark L. Smith, Alejandro Gonzalez Innaritu

Zene: Alva Noto, Ryuchi Sakamoto

Operatőr: Emmanuel Lubezki

Vágó: Stephen Mirrione

Szereplők: Leonardo DiCaprio (Hugh Glass), Tom Hardy (John Fitzgerald), Domhnall Gleeson (Andrew Henry kapitány), Will Poulter (Jim Bridger), Forrest Goodluck (Sólyom)

Forgalmazza: InterCom

Korhatár: 16