Az Átéltem egy évszázadot alapvetően interjúkötet, kis túlzással azonban történelemkönyv is – a Franciaországban élő Földes Anita beszélgetése a kilencvenkilenc éves, utolsó interjúit adó Fejtő Ferenccel. A Nyitott Műhely és az Előhívás állandó csapata: Németh Gábor, Vári György, Jánossy Lajos és Reményi József Tamás először a fiatal újságíró hiányosságaira hívják fel a figyelmet, és nagyjából egyetértenek abban, hogy nem tudott partnere lenni az aggastyánkorban lévő irodalmárnak, akinek inkább politológusi, történészi munkássága vált hangsúlyossá a könyvben. És mivel nagy nőfaló hírében állt, szerelmeiről is mesélt, még ha tapintatosan is tette ezt. Bár a kötet tárgyi tévedései is zavaróak, Németh a személyességet, a szenvedélyt, a szubjektivitást hiányolja leginkább: számára azért is volt csalódás olvasni, mert a színes egyéniség és a rendkívüli tekintély aranyfedezete nem bontakozik ki az újságírói kérdésekre adott válaszokból.

Izgalmas viszont a népi írókkal folytatott párbeszéd, amelyet Reményi foglal össze: Fejtő dicsérte Féja Géza Viharsarok című szociográfiáját, Illyés Gyulával és Veres Péterrel pedig szocializmusról és fajvédelemről vitázott. Érdekes adalék, hogy Féja nem állt ki a Párizsba menekülő írókollégáért, Illyés pedig nem írta alá a zsidótörvényekkel szembeni nyilatkozatot, pedig a numerus clausus Fejtő egyetemi karrierjét is megnehezítette. A Fejtő-Veres vitával kapcsolatban Vári szúr még be egy megjegyzést: bár a diskurzus szerinte „kellemetlenül aszimmetrikus” volt, az értelmiségi családból származó Fejtő végig tisztelettudóan érvelt a cselédsorból kiemelkedő, autodidakta Veressel szemben, míg más urbánusok – például Ignotus Pál – hiába voltak szellemesek, nem mellőzték a gorombaságot sem. Vári emlékeztet arra is, hogy a Fejtő által zsidóellenesnek gondolt, elsősorban népi írókat tömörítő folyóirat, a Válasz már csak azért sem lehetett antiszemita, mert egyik szerkesztőjét, Sárközi Györgyöt éppen zsidó származása miatt hurcolták munkaszolgálatra...

Fejtő 1909-ben született és a 2008-ban halt meg, hosszú élete tehát „átlógott” a huszonegyedik századba, mégis a huszadik az, amelynek szinte az összes fontos eseményét átélte. „Ebben az évszázadban minden megtörtént”, mondja Reményi, aki rokonszenvesnek találja Fejtő következetes középen állását. Ez a középen állás persze inkább baloldaliság volt, a szociáldemokráciához való feltétlen ragaszkodás, akkor is, amikor a legtöbben már elfordultak azoktól az eszméktől, amelyek mellett ő élete végéig kiállt. Akik mégis ezen az oldalon maradtak, többnyire csak kétségbeesésükben, jobb híján, és leginkább Orbán Viktor ellenében támogatták a rendszerváltás utáni szocialista vezetőket. Ezt tette többek között Litván György mellett a még mindig fontos véleményformálónak számító Fejtő, akivel kapcsolatban Fábry Sándor jegyezte meg egy interjúban, hogy több időt tölt Gyurcsány Ferenccel, mint annak idején barátjával, József Attilával töltött...

Reményi ugyanakkor Fejtőnek egy 1936-ban íródott, a Szocializmus című folyóiratban megjelent írásából is idéz: „A mindenben kételkedőkhöz dogmatikus vagyok, a dogmatikusok közt a disputa és a szkepszis szabadságának pártján állok. Ebben a kettős játszmában rengeteg ellentmondás van. A polgárok közt forradalmár vagyok, a forradalmárok között a polgárság hagyományait védelmezem. Az ember cselekedjék tehát jelleme szerint, és ha jelleme meghasonlott, mint az enyém, cselekedjék meghasonlottan”. Reményi, aki erre a gondolatmenetre támaszkodva elmondja, hogy egyszerre vallja magát konzervatívnak és liberálisnak, nemzeti érzelműnek és szociáldemokratának, úgy véli, a szociáldemokrácia, és vele együtt a globalizáció, valamint a neokapitalizmus is csak illúzió volt, a huszadik század – nagyjából Fejtő halálával párhuzamosan – véget ért. A középen állást Fejtő esetében egyébként a zsidó-magyar identitáskérdés tovább nehezítette, katolizált zsidóként viszont elintézte, hogy a temetésén rekviem és kaddis is elhangozzon.

Németh – kapcsolódva Reményi gondolataihoz – megjegyzi, hogy Fejtő a kultúrához való viszonyát tekintve konzervatív volt, az emberi jogok kérdésében liberális, az egyenlőtlenségek felszámolásáért folytatott harcban pedig szociáldemokrata, és ez a hozzáállás furcsának tűnő kacskaringókat eredményezett. Szabadságról, demokráciáról és föderációról alkotott elképzelései ma már korszerűtlennek tűnnek. Jánossy – ahogy az Előhívás előző részében, Szentkuthy Miklósról beszélgetve – most, Fejtővel kapcsolatban szintén elmondja, hogy az ember identitása nem lehet egyféle. Fejtő felmondta azt a közmegegyezést, miszerint mindenkinek el kell köteleződnie valamelyik oldalon. József Attilával és másokkal együtt szakított a szociáldemokráciát és a liberalizmust kinyíró, adott esetben a nácikkal is összefogó kommunistákkal, ahogy a „másik oldalon” Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Szabó Dezső is eltávolodott a fajvédő eszmétől.

A beszélgetés során háttérbe szorul a szépirodalom, bár szóba jön az Érzelmes utazás című regény, és a Szép Szó, amelyet a Nyugatban és az erdélyi Korunkban szintén publikáló Fejtő a már emlegetett József Attilával és Ignotus Pállal együtt alapított. Az ’56-os magyar forradalom mellett Párizsban állt ki. Camus-vel egy platformon volt, Sartre-t pedig, bár kapcsolatuk szintén jó volt, bírálta, ahogy a nagy francia vezetőket, De Gaulle-t és Mitterrand-t is. Büszke volt rá, hogy beszélhetett Nixonnal, Titóval, Castróval vagy éppen Kádárral, emigránsként viszont megtapasztalhatta, hogy a felvilágosult nyugati értelmiség a számára elfogadhatatlan szovjet hatalom mellett foglalt állást. Jánossy feleleveníti, hogy a Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című, a Monarchiáról szóló könyvét Magyarországon csak 1990-ben adták ki, akkor viszont sorok kígyóztak a dedikálásnál. Az időutazás végén Reményi hoz vissza bennünket jelenbe: ennyi ember ma már nem állna sorba egy könyvért. Ez pedig sajnos nem nehéz elhinni.