A dalszerző-frontember (és nem mellesleg újságíró kolléga) több formációban is feltűnt már. Ezek közül mindenképpen említésre méltó (a) The Somersault Boy, valamint a Szabó Benedek és a Galaxisok: előbbi angol nyelvű, lendületes powerpop-zenekar, utóbbi lágyabb hangzású, csehtamásosan mesél, és szinte kizárólag a késő húszas, kora harmincas éveiben járó városi értelmiségi fiatalok útkeresését és szenvedéseit énekli meg. Az új zenekar az előbbi lendületét és az utóbbi szövegvilágát ötvözi – némi túlzással mondhatnánk azt is, hogy a Felső Tízezer nem más, mint a Somersault Boy magyar hangja, avagy Szabó Benedek rockosabb énje.

Nemcsak a szöveg, a zene is egyszerű, viszont iszonyatosan energikus, dallamos és fülbemászó. Néha mintha egy kaliforniai punkzenekar kamaszos vidámsága köszönne vissza belőle, máskor inkább a britpop ködét és borúját érezhetjük rajta, sőt a hagyományos magyar alternatívtól sem távolodik el túlságosan. A végeredmény szintivel fűszerezett, de alapvetően gitárcentrikus örömzene. Az alig több mint félórás koncerten a bemutatkozó album majdnem összes dala, többek között a slágergyanús A mi emberünk, a vidám-szomorú Hip-hip-hurrá és a cinikusan önkritikus Süllyedő hajó mellett a lemezen nem szereplő, de a többinél egyáltalán nem rosszabb A tévedés áldozata is elhangzik.

Sallai a dalok között a banda történetének mozaikjait összerakva egyenként mutatja be a többi tagot: Korándi Dávid régi cimborája és zenésztársa, Nagy Bence nemcsak billentyűs, hanem a produceri munkák felelőse is, Hromkó István dobost és Balogh Gallus basszusgitárost pedig a haverzenekar Mayberian Sanskülottsból importálták – utóbbi úgy érkezett, hogy csak útközben kezdett ismerkedni a hangszerrel. A generációs életérzés ábrázolása egyébként akár divatnak is tekinthető mostanában mindenféle művészeti ágban, de míg a fiatal írókkal kapcsolatban inkább kérdésként merül fel, hogy vajon nemzedéki regényt írtak-e, a Felső Tízezer estében nem nagyon lehetnek kétségeink.

A lemez következetesen visz végig egy egységes koncepciót, ügyesen adagolva az önsajnálatot és az öniróniát. Mert tényleg rossz nekünk, valóban nem segítenek rajtunk, sőt el is nyomnak bennünket, ugyanakkor mi sem nagyon igyekszünk, hogy normális életet éljünk: elisszuk a pénzünket, elalszunk az éjszakai járaton, a végállomáson ébredünk. Ugyanakkor közöttünk is akadnak olyanok, akik autót vesznek maguknak és megházasodnak, és a dalok ezt a tényt sem hallgatják el. Eltávolítanak a generációs olvasattól a párkapcsolati témájú szövegek is, mégis borítékolható, hogy az egyedülálló diplomás munkanélküli jobban tud majd azonosulni a dalokkal, mint a háromgyerekes családanya.

A közönség is inkább fiatalokból áll, de egy hétköznap késő éjszaka kezdődő koncert esetén nem is várható el minden korosztálytól, hogy a sötétben és a hidegben fagyoskodjon a buszra várva. Az utolsó, Teleszkóp című szám nekik is szól: „ezt azoknak írom, akik otthon maradtak”. Éjfél után egy másik zenekar, a Haunebu is a Toldi Klub színpadára lép, próbálva lezúzni a kitartóbbak arcát, és bár ők a rangidősek, meg különben is hangosabbak és keményebbek, és amúgy nem is csinálják rosszul, amit csinálnak, az este mégis inkább a Felső Tízezerről szól.

Fotó: Felső Tízezer Facebook-album