Elmentünk utolsó előtti nap a fiammal a Ludwig Goes Pop című kiállításra. Ott sorakoztak a legendás amerikai művek. Jasper Johns: Festett bronz (Ballantine Ale, 1960), Claes Oldenburg: Sütő (1962), Andy Warhol: Elvis (1963), Roy Lichtenstein: M-Maybe (1965), Tom Wesselmann: Nagy amerikai akt (1967), meg a többi sok geg és luft, de ez volt a lényege. Mindenki fotózkodott előttük, csattogtak az okostelefonok, mi meg bámultunk, mint a moziban. Ezt nem tanítják a gimiben – mondta Ábel. Nem is fogják – mondtam én. A magyar, exjúgó, cseh vonal is kíméletlen volt, nekem a kopasz, vajdasági horvát Tomislav Gotovac teljesen szétzilált, koszos kollázsai tetszettek a legjobban. Azért Közép-Kelet-Európában más volt a „fogyasztás”.

Több órát kóboroltunk, míg a másodikon ráfutottunk Oldenburg Sugárpisztoly szárnyára és Egérmúzeumára: két feketére festett, nagy tárló, bennük feketére festett kis tárlók, gyengén megvilágítva. Az egyik stilizált revolver alakú, a másik Mickey-fejű, tele haszontalan, értelmetlen, lehetetlen, fantasztikus apró dolgokkal. Pisztoly alakú valamik, roncsolt fából, kusza drótból, olvadt bitumenből, roggyant műanyagból, meg egy regiment tűzköves űrpisztoly. Az egeresben meg „tárgyakat utánzó tárgyak”: műfül, elnyomott cigarettacsikkek mintatáblázata, plasztik sütemények, cigarillós alakú golyóstoll, kikirikikollekció kartonon, műanyag körömreszelő-készlet, miafenék, azannya. Ilyet még én sem láttam, pedig nagy lomizó vagyok. Hazafelé villamosozva találtunk a padlón egy összegyűrt, barna giroszos papírzacskót, aminek pont olyan alakja volt, mint egy stukkernak. Rögtön felmarkoltunk, és megbeszéltük, azt fogjuk hazudni róla, hogy magától Oldenburgtól kaptuk/loptuk/kunyiztuk. Elégedetten röhögtünk.

Otthon hirtelen eszembe jutott, hogy én szerveztem húsz éve az első magyar pop art kiállítást. A VOLT Magazin szerkesztőjeként két „kontrakulturális” estet (Cinóberfeszt és Skarlátfeszt) hoztam össze a Merlin Színház klubjában, Jordán Tamás nagylelkű támogatásával. Legyen botrányos! – ajánlotta talányosan mosolyogva. Az első 1995. január 14-én dühöngött, 66 évvel Kurt Schwitters szédült hannoveri dadakabaréja után. Programjában Harminchat perc unalom (Andy Warhol filmjei a monitorokon), Városi sztorik: Nick Cave, Lydia Lunch és Henry Rollins szövegei (zenélt és szavalt a Cinóberkar: Adrenalin, Badadada, Dóra, drMáriás, Fedor, Gas, Keszég, Ladik, Márkos) és az Opál Színház Was ist Kunst – Hommage á Laibach című „totalitárius” performansza.

A frenetikus sikert azonban a mennyezetre ragasztott tematikus kiállítás hozta: Warhol valamelyik grafikáját, festményét, szerigráfiáját kellett „meghamisítani”, a pop szellemében vagy ellenében átalakítani. A munkák echte magyar szürke háztartási csomagolópapírra készültek (gyártója a tiszavárkonyi Papírtekercs Kft.), 80x120 cm méretben. A felkért 12 alkotó a Bizottság együttes, az Árnyékkötők csoport és a frissen emigrált jugó undorgrundok közül került ki. Juszuf nyitotta meg, aki asztalon álló asztalra tett szék tetején ülve kiabálta, ha nem kap azonnal három korsó sört, nem lesz szpícs. Iszonyú tömeg jött össze, még a széles lépcsőfeljárón is álltak és felfelé skubiztak. A kiállítást egy hónap múlva leszedtük, a képek összetekerve a Black-Black Galéria raktárába kerültek, és elfelejtettük őket. Júliusban a Medárd napi esőzések elöntötték a pincét, és akkor szétáztak. Turkálok a „VEGYES FONTOS” feliratú banános ládáimban, amiket évek óta érintetlenül hurcolok magammal, és előkerül az est plakátja meg Saxon barátunk, a MADI-festő publikálatlan beszámolója. Még mechanikus írógépen készült, a papírja elsárgult. Nah, ennyit az első magyar pop art kiállításról.

Saxon-Szász János írta:

A képzőművészet nem kisebb személyiségével, mint Andy Warhollal léphetett metafizikus-telepatikus kapcsolatba, persze már csak az asztrál síkon, 12 felkért és vállalkozó szellemű magyar művész azon a tematikus kiállításon, amely a Merlin Színház éttermének plafonjára tapadva várta a megtekintés érdekében nyakcsigolyatörő mutatványra kényszerülő közönséget. A VOLT Magazin multimediális estjének részeként megszületett a volt-naptár – innen ez a nem is annyira bűvös és bűnös 12-es szám. A kiállítókban az a közös, hogy erre az alkalomra valamennyien hamisítottak, hamisítatlanul Warholt, de a merész befogadónak és csodálónak rögtön feltűnt, főleg ha már előtte is ismerte ezen jeles művészeket, hogy az apai-anyai mellett valamennyien belevitték az eredeti magyar csomagolópapírra készült másolatokba a dadait is.

A névből ítélve, legkönnyebb dolga Bada Dadának volt, aki az anarchizmus szellemében hirdette Andy szabadságmítoszát, és a Minden kor Kojak koprodukciójával szórakoztatott bennünket. Az Andy kezdőbetűjével megegyező, mindannyiunk által kedvelt anarchista jellel teletűzdelt öblös rajzfigura karmai közé nem szívesen került volna egyikünk sem. Így hát, nem győzhettünk eleget sajnálkozni és együttérezni hermafrodita Dzsóval, akinek a jövőjéről nem sok jót lehetett regélni: Hey Dzsó bendzsó lecsó! Andyt, mint tudjuk, a hús-vér szex nem nagyon érdekelte, kevés volt számára. A szex eszméje annál inkább, főleg a filmek, a pornó, az izgalmas kukucskálás, a szadomazó és a transzvesztiták… Leves ne felejcs.

Swierkiewicz Róbert Andy, a majom című vegyes technikájú, egy műanyag csita-maszk beragasztásával kombinált festménye megerősített bennünket abban a tényben, ami felől már lehetett némi sejtésünk. Elképzelhető-e, hogy maga Andy is csak egy másolat, pontosabban egy embermásolat, majom, jávai elő- vagy utóember? Ne adj’ Isten, idegen bolygóról érkezett az istenadta? Talán ufonauta? Ha ez igaz, jól átvert bennünket. Persze, csak a műveletleneket, mert például a tükrös önarcképein, ahol a tükörben feltűnő kép az eredeti, ami nézi a másikat, ami a másolat, már adott némi instrukciót kilétéről. Igaz, ő sohasem árult zsákbamacskák, pattogatott kukoricát. Ő meg a hamisítvány édestestvérek.

ef Zámbó Öcsike a hamisítványt, Marilyn Monroe-t hamisította hamísítatlanul glóriában, punára és banánfütykösre hangszerelve. Punára magyar, éljenek a POPók! Ez a Marilyn-figura igencsak kitárulkozott előttünk alkotója képzeletében. A művésznő mentségére szóljon, hogy éppen seggre esik a jégen, így áldozati szerepben tetszeleg. Ki tudja, persze, lehet, hogy mégis csak egy banánhéjon csúszott el, szántszándékkal, és mindjárt volt is mibe esnie…

Tovább fokozta a platinaszőke világjelenséget Milorad Krstić cím nélküli, de magáért beszélő, felfújt szoknyát mutató rajza. „Szoknyafelfújtja” a férfiak kedvenc főétele lett, mert legkevésbé volt mondható heves-jegesnek, inkább heves-tüzesnek. Kétségtelen, hogy ez a megközelítés becsempészett némi erotikát a képbe, de a teremben uralkodó 44° Celsius miatt a kérdéses punci közelében nem szenvedtünk égési sérüléseket. Az Árnyékkötők co-media elektrografikai folyóirat legutóbbi számában, ami az amerikai szubkultúrából összegyűjtött utcaplakátokat közölt, is láthattunk eredeti „szoknyafelfújtat”. Ez azt bizonyítja, hogy valószínűleg több hamisítványt is megelőzött már egy eredetibb változat. Nemcsak alulról, hanem oldalról is fúj a szél?

Dárdai Zsuzsát ez nem zavarta abban, hogy igazi másolattal, pontosabban fénymásolatokkal jöjjön a dada-vásárra. Persze, nem sikerült eladnia egyet sem a xeroxolt ketchupos, mondhatni egysíkú konzerves dobozokból, talán ha az eredetik eredetijével rukkolt volna elő. Ha jobban szemügyre vettük az ipari POPjektekről készült másolatok másolatának fénymásolatát, bebizonyosodott, hogy a szerző a dobozok címkéjébe egy férfiakt képét rejtette… Warhol a fogyasztói társadalomban nemcsak paradicsomszószban utazott, Campbell’s leveskonzervjei is a tömegtermelés hulladékának jelképei voltak, szimbólumai mindannak, ami az átlag amerikai körülveszi. Azzal, hogy az önkiszolgálást a galériákba vitte, a pop art elutasított minden már meglevő értékítéletet jóról és rosszról, szépről és csúnyáról, művésziről és nem-művésziről. Nagy szabadságot hozott, a POPcsék hulladék pedig azóta nemcsak alkotórészét képezi a modern tájnak, hanem van egyfajta sajátságos élete és talán szépsége is.

drMáriás Béla 12 darab 137/B jelzésű gyáremblémája okádta a füstöt a plafonon. Ehhez még a jelenlévők is betársultak a padlón, így a kalapos figurának az est végére már csak a cipőtalpai látszottak. A fuldokló kilétét találgatni lehetett, bár érzésem szerint mi mindannyian lehettünk, ha nem is ugyanabban, de hasonló cipőben. Kalapban vagy anélkül, az már mindegy. A hatvanas években Warhol és a Factory jelképezték mindazt, ami urbánus, cinikus és dekadens volt. Műterme, ahol asszisztensei segítségével a szitanyomatokat készítette, a mindenki előtt nyitva álló Gyár egy manufaktúra: Andy itt próbálta futószalagon gyártani a művészetet. Majdnem sikerült is neki. Képviselte – és nem csak egyszerűen ironizált – a fogyasztást. Feltétel nélkül elfogadta a modern, iparosodott életvitelt, ezen a téren sem voltak melegvérű emberi reakciói, nem volt benne félelem az elidegenedéstől, magánytól, uniformizálódástól.

Tooth Gábor Andor 48 darab 100 forintost xeroxolt egymás mellé, mintegy megállítva ezzel az időt és a növekvő inflációt, a csomagolópapíron. Tenke István szintén a pénzzel manipulált: a világ talán legnagyobb számértékű bankóját, egy tízmilliárdos jugoszláv dinárt helyezett egy 1 amerikai dollár mellé. Amíg Tooth esetében a fénymásoló művészetben alapmegoldásként használatos egyszerű tárgykontaktnak lehettünk tanúi, addig Tenke egy másik elektrografikai eszközt, a telefaxot használta az eredeti másolat létrehozására. A két, egymással szembeállított papírpénz faxon elnyújtott képe, ha ötletében nem is egyedi, de technikájában eredeti hamisítvány, hiszen a pénzcsinálásnak ezt a módját még Andy sem ismerte. Pedig, mindig is nagy tiszteletet tanúsított a money különböző formái, valamint a hírnév és a hatalom iránt: egy dolláros bankójával (1962) sikerült is megvennie bennünket.

Triceps halálos áramütésekkel megerősített és egyben véglegesített xerox-montázsa Warhol Önarckép halálfejjel (1978) című munkájára utal, annak igen meggyőző hamisítványa, önarckép az önarcképben. Andy örökké távolságot tartott még önmagától is, obskúrus, homályosan gyanús személy volt. Tériszonyban szenvedett, magas emeleten nem mert az ablakok közelébe menni. Rendkívül félénk, és szinte betegesen szégyenlős szorongó – ezért maga és az emberek közé a polaroidot,  a videót, a filmet, a magnót helyezte. Azért is használta a kamerát, hogy ne kelljen egyedül szembekerülnie önmagának, mint egyednek, egy másik emberrel. Nárcizmusa a filmben azt jelentette, hogy eljátszhatod saját magad. A televízió mindig is lehetőséget adott a hírességek tanulmányozásához. Amikor az élő emberek nem tudnak kapcsolatot teremteni élő emberekkel, akkor a pornográfiához, filmcsillagokhoz, modellekhez, kétdimenziós bálványokhoz fordulnak. Vagyis: a vállukon ülő halálhoz.

Szombathy Bálint (Art Lover) Cokecherry reklámja egy régebben realizált hamisítvány, de igen jól sikeredett példánya az utánzatoknak, hiszen a mai napig sem buktatta le teremtőjét. Warhol, a briliáns formatervező is leutánozta a megszokott amerikai imidzset, a dollárjeltől Jackie Kennedyig, Elvis Presleytől a villamosszékig. Igaz, neki nem csak szerencséje volt, helyette mindig mások dolgoztak. Így sikerült elérnie, hogy személyes felelősségét is másokra ruházza. Már akkor is volt valami abban, amit ő csinált…

Zsubori Ervin már ötletében is eredeti eredetikről, azaz ticketekről (jegyekről) készült másolatokkal gazdagította a mennyezeti kiállítást. Szerinte a jegy: lenyomat. Akár a borostyánba dermedt krétakori szúnyog, megőriz valamit az elszálló időből. Nem azt, ami eredetileg volt, de mégis utal a megtörténtre. Véletlen felbukkanása újra jelenvalóvá tesz valamit abból, amiről azt hittük, elmúlt. Ezek az etalonok szerte a világból érkeznek hozzá folyamatosan, bárki küldhet bármilyen használt jegyet. A szelvényről elektrografika készül, sorszámot kap és az adományozó nevével fémjelezve bekerül az International Ticket Collectionba. Warhol is biztosan küldött volna néhányat, meg kérésére az őt körülvevő New York-i underground szubkultúra al- és felvilági figurái is! Az ezüstfehér parókás popherceg azt vallotta, hogy a jövőben mindenkinek jut, sőt jár minimum 15 perc világhír. Kérdés, hogy milyen jegyet kellene váltanunk hozzá, és ami még ennél is érdekesebb: hova?

A naptár hónapjai közül leginkább januárban tudnám nézegetni azt a hófehérséget, vagyis a Nagy Semmit, ami Bernáth y Sándor esetében egy tényleg eredeti ötletre sikeredett. A hét (jegyű) törpe telefonszáma (133-4076) adatott meg a csomagolópapíron, hogy rácsörögve megtudhassuk, milyen hamisítványt hozott volna a kiállításra. Nekem még nem sikerült megtudnom tőle. Igaz, eddig nem is próbálkoztam.

KLIKKELJ A KÉPEKRE!