Erről a senkiföldjéről szól ez a dokumentarista jellegű előadás. Egy kicsit olyan, mintha hírek, újságcikkek, politikusok nyilatkozatai, internetes kommentárok és kocsmai megmondások mozaikjaiból állna össze. És valóban valami ilyesmiről van szó: Simányi Zsuzsanna rendező és Kelemen Kristóf dramaturg egészen az országhatárig ment, hogy anyagot gyűjtsön. A Határaink nem foglal állást, nem mond ítéletet. Inkább csak pillanatfelvételt készít, ami megmutatja, mit gondoltak erről az egészről egy adott pillanatban a magyarok – határ mellett élők és fővárosiak, civilek és rendőrök.

A résztvevő hét színész többféle szerepben is feltűnik, az előadás egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetekből, monológokból és dalbetétekből áll össze. Felcsendül egy arab nyelvű Örömóda, a Tudósok zenekar Bevándorló Blues-a és a Csókolom Repeta című számának feldolgozása is. A színészi játék néhol egészen minimális, vagyis tényleg azt érezhetjük, hogy otthon a lakásban, egy csemegebolt pultjánál állva vagy a buszon ülve panaszkodik nekünk valaki. A legprovokatívabb motívum a színpadot a nézőtértől elválasztó drótkerítés. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy ezek szerint vannak ők, és vagyunk mi?

Spilák Lajos járványügyi szakértőként már az elején a tévhitek világába kalauzol bennünket, később pedig övé az est legmegrázóbb monológja: fájdalommal és beletörődéssel a hangjában meséli el, hogyan és merrefelé próbálnak szerencsét a gyerekei Kanadától Ausztráliáig. Ez az a történet, amit valóban túlzás nélkül mindannyian átérezhetünk, a kivándorlás tapasztalata pedig különös színezetet ad a bevándorlással szembeni félelemnek. Ezekre a félelmekre is rávilágít a darab, és bemutatja a belőlük fakadó szélsőségeket. Sipos György gárdistaként, Nagypál Gábor polgármesterként alakít emlékezeteset.

A darab néhány villanást leszámítva azonban nem ráz meg, viszont elgondolkodtat. Lovas Dániel médiamunkása, Nyakó Júlia helyi vendéglátósa és Pallagi Melitta rendőrnője nem túl izgalmas jelenetekkel ugyan, de mégiscsak továbbszínezi a fentiek alapján amúgy sem fekete-fehér képet. Homonnai Katalin önkéntes segítőként elmesélt története említésre méltó még: egy pakisztáni menekült megjegyzi vele kapcsolatban, hogy kicsik a mellei. Ez a momentum pedig tovább árnyalja a politikai kétosztatúságot: lám, a liberális jogvédő is felháborodhat, félhet, vagy óvatossá válhat.

Szórakoztatóan indul, de unalomba fullad a valószínűleg hangsúlyos jelenetnek szánt tévés kvízjáték: a szereplőknek származásukra, világnézetükre, vallásukra, nyelvtudásukra és pénzügyi helyzetükre vonatkozó kérdéseket tesznek fel, ők pedig egytől ötig terjedő skálán mozoghatnak. Mozognak is, és próbálják a szánkba rágni, amit eddig is tudhattunk: egy-egy tulajdonságunk alapján még nem lehet egyik vagy másik oldalra besorolni minket. Vagyis őket, mert mi még mindig a kerítés túloldalán ülünk. Tényleg, kell az a kerítés? Választ nem kapunk, de a színháznak fel kell tennie a kérdést, és itt legalább ez megtörténik. Az pedig kifejezetten örömteli, hogy fiatal alkotók szólnak hozzá a témához.

Határaink
Újmagyar önarckép 2015

Játsszák:
Homonnai Katalin
Lovas Dániel
Nagypál Gábor
Nyakó Júlia
Pallagi Melitta
Sipos György
Spilák Lajos

Fény: Fodor Gergely
Zene: Spilák Lajos
Korrepetitor: Béres Eszter
Dramaturg: Kelemen Kristóf
Rendezőasszisztens: Tóth Réka Ágnes

Rendező: Simányi Zsuzsanna

Bemutató: 2015. október 9.
Stúdió K