A kiírt 8 órai kezdéshez képest szokás szerint volt némi csúszás. A klub koncertterme sajnálatos módon elég szellős maradt, a bandák pedig csak fél 9-9 körül csaphattak a lovak közé. Egy hazai pogány black metál koncerten megszokott, hogy a máshol merevre szervezett koncertet a kelleténél jóval lazábban kezelik. Mindez persze nem csoda egy olyan szubkultúrában, ahol mindenki ismer mindenkit, szájról szájra szállnak az információk a bandákkal/bulikkal kapcsolatban és így tovább. Ebből következik egyébként, hogy – mint mindig – a megjelent kevesek nagy része is a fellépők ismerősei közül került ki. Egyesek azt mondják, ez nem probléma, mivel ettől olyan igazán erős az összetartás a keményzene szerelmeseinek körében (a klikkek között már kevésbé), ráadásul olyan családias légkör alakul ki az ilyen bulikon, hogy az ember még kívülállóként is önkéntelenül a sajátjának érzi a stílust. Én még 9 óra magasságában sem éreztem a pogány légkör vibrálását, holott máskor maga a Yuk atmoszférája, illetve a megjelentek öltözéke/testvéries fogadtatása hangulatba hoz…

Az első fellépő neve nem volt ismerős számomra: a [a]http://teurgia.atw.hu/[text]Teurgia[/a] kellemes, egyszerre melodikus és ütős grindos zenéje mégis megkapónak bizonyult. Tetszett a bandatagok arcáról sütő átélés, a pogány black témáihoz való ragaszkodás igénye, tetszett a lazább kiállás, az odacsapós ’durrbele’ hozzáállás, de a legjobban mégis a banda frontemberével való koncert utáni disputa fogott meg. Kifejtette véleményét a black metál ideológiai vonaláról, mesélt a pogányról, mint alműfajról, sokat beszélgettünk a koncertközönségről: összességében egy, a maga módján elképesztően intelligens, a zenei hitelességet a legfontosabbnak tartó zenészként ismertem meg őt. Tényleg fantasztikus élmény volt ismét szembesülni azzal, hogy a black metál nem csak holmi buta, senkiházi hőbörgők óvodás vasárnapi sátánista ’fordított kereszt & sör’ szlogennel futó bohóckodása, hanem valahol a 21. század kommersz zenéinek is az elutasítása, extrém protestálás az egyre butuló fiatalság feletti manipuláció ellen, megbotránkoztatás és figyelemfelhívás egyszerre, főként a manapság egyre inkább eltűnni látszó közösségi szellem, illetve az individuumok alkotta közösségek széthullására.

A Teurgia zeneileg messze nem volt tízpontos: az ének kimondottan gyatra, a gitárok témái az én ízlésemhez túl egyszerűek, de összességében – az előbbiek tükrében –, mint mondanivalóval rendelkező, ideologikus zenét játszó együttes, szerintem méltán tüntethető ki az est egyik legjobb fellépőjeként. Ennek a technikailag végül is lapos bandának valahogy sikerült olyan légkört varázsolnia a koncerten, hogy mindjárt hangulatba jöttem: úgy tűnik, mégis ott van legbelül az a vibrálás, csak kellenek a megfelelő zenék, hogy megéljük azt, amit én ’kollektív zenei élmények’ hívok.

Szolid taps és egy rövidebb átszerelés után rögtön az [a]http://athame.atw.hu/[text]Athamét[/a] köszönthettük a színpadon: a Yuk keményvonalas koncertjein megszokott fellépőruhában, állig felfegyverezve láncokkal, töltényövekkel, corpse painttel kikenve, átlagos nekroblacker felállásban csodálhattuk meg a formációt. Kertelés nélkül, hatalmas energiával szólaltatták meg a hangszereket, a kompromisszummentes thrashes black metál pedig fél pillanat alatt hatalmába kerített. Bombasztikus légkör, egyszerű, odacsapós zene: az Athame produkciója nagyot robbant a fellépés elején, a végén, és még közben is jónéhányszor. A Teurgia által megteremtett pogány légkörben lebegve eleinte furcsán hatott egy ilyen durva, nyers, elemi ösztönöket felszabadító zene, de idővel csak még inkább felerősítette a pogány hangulatot. Nekem az Elhagyatva illetve A feledés tengerén című számok tetszettek a legjobban.

Egy összetettebb, kifinomultabb/kiforrottabb zenéjű együttes előzenekaraként unalmasnak találtam volna a bandát, de az Athame ez esetben teljesen jól illett a felhozatalba. A fellépés nélkülözött minden giccset, nem volt benne semmi extra, ami bizonyos esztétikai igények szempontjából nagyon tetszetőssé tette. További pozitívum, hogy az énekes jól értett ahhoz, hogy hogyan is kell mozogni a színpadon, ami ebben a műfajban nagyon fontos.

Az Athame és a Teurgia egymást erősítő atmoszférikus zenéje után már nem kellett sok a kollektív eufóriához: az est csúcspontjaként, már jóval később, 11-12 óra magasságban végre-valahára megjelent a színpadon a [a]http://www.frost.try.hu/[text]Frost[/a] is. A 96’-ban alakult black metál banda az új, 2007-es lemez, a már említett Black Shining bemutatójaként az összes tagot mozgósította. Az együttes 6 zenésze az Athame-hoz hasonló szerelésben állt ki a kissé szűkössé lett színpadon.

Rövid konferanszié után az énekes hamisíthatatlan, pagan black metálos varjú-énekhangja hasított a levegőbe: a gitárok a maguk trillázó, melodikus riffeikkel nyomban felvették a ritmust a pattogó vokállal, a dobok adta kemény pofozás pedig végig hajtotta előre a ritmust. Mindez több volt, mint egy egyszerű zenei élmény: az előző bandák által generált atmoszféra kiteljesedett, egyszerre kirobbant az emberekből az előző fellépések alatt felgyülemlett ősi tombolhatnék. Mindenki teljesen tisztában volt azzal, hogy mit várhat a színpadon álló bandától: nem voltak meglepetések, csak egy olyan forgatókönyv, amit valahogy öntudatlanul, de mindenki ismert már.

Talán furán hangzik, de az ilyen estek valahol arra valók, hogy az emberek mesterségesen előhozzák magukból azt az őselemi létezőt, amire egyébként nem lennének képesek. A kiteljesedett pogány légkör segít abban, hogy az ember stimulálja magát az elemi érzések felszínre hozásában, ami ebben az esetben egy kollektív zenei élményben csúcsosodik ki.

Vannak olyanok, akik fejrázással és/vagy befeszítős hajrákkal vezetik le ezt a felesleges energiát, vannak, akik ilyenkor késztetést éreznek arra, hogy egy kiadós moshpiteléssel adják ki magukból a feszültséget (ami most sajnos elmaradt). Ez a legtöbb esetben még nem szakítja át a primitivizmus és az emberi viselkedés közötti vékony hártyát, bár egyesek néha azért átesnek a ló túloldalára is (alkalmanként szerintem ez sem baj, mindenkivel megesik). Én ebben látom a pogány black metál lényegét: tombolás, vadállati nyersség, elemi ösztönök felszínre hozása, végül lecsillapodás és önmagunk fürkészése.

Hogy zenei szempontból értékelhetőt is mondjak: a koncert alatt több régi Frost számot, köztük a mára már klasszikussá lett Storm Above The Carpathians-t hallhattuk, bár én örültem a Tormentor-feldolgozásnak is. Nekem a régebbi lemezek jobban bejönnek, mint az új, annak ellenére, hogy a Black Shining tényleg nem sikerült rosszul. Ez mondjuk a koncerten is érezhető volt: sokkal energikusabb, ütősebb, egyszóval jobb volt a régi számok felhozatala, az újak valahogy most kevésbé jöttek be. A Frost hozta a tőle elvárhatót: a kellemes, zenei pogány számok eredeti légköre, a reszelős, száraz énekhang hangulatteremtő ereje ugyanolyan megkapó volt, mint az első pogány koncertemen (pedig annak már talán több mint 2 éve már).

Hogy milyen az a kollektív zenei élmény, amiről beszéltem? Nos, meg kell élni, szavakba önteni azt hiszem lehetetlen. Ha az ember már érzi, hogy a zene hatására elnyomott ösztönei kirobbanni vágynak, ha már érzi a hústestbe zárt ősi én mocorgását, a levegő vibrálását, érzi a hasán a mélynyomó lüktetését, kattog a feje a vokál reszelésétől, megérinti a hamisítatlan magyar pogány légkör… na, akkor valami elképesztő élményben volt része. Az ilyen élmények pedig felejthetetlenek.