A történelemben, és ma is sok példát találunk arra, hogy egy templom egy közösségtől átkerült más vallás híveihez vagy profán használatba. Ezekben az esetekben azonban nincsen szimultán használat, nem úgy, mint azoknál, amelyekről itt szó lesz. Egy új, a 20. század derekától létező építészeti feladatról beszélhetünk, és úgy tűnik, a téma egyre aktuálisabb. Az elmúlt években egyre több ilyen épület születik, és ezzel párhuzamosan több tematikus kutatás folyt és publikációk jelentek meg Nyugat-Európában.

A vallásközi és ökumenikus terek elmélete és a gyakorlati megvalósítás is rendkívül szerteágazó. Koránt sem uralkodik egyetértés, akár az építészeti, akár a teológiai, vallási kérdéseket nézzük. Érdemes először megkülönböztetni, mit értünk ökumenikus, és mit vallásközi téren. Az ökumenizmus jegyében felépített templomok a különböző keresztény felekezetek igényeit szolgálják. Alapvetően a katolikus és protestáns liturgiák közös építészeti elemei jelennek meg (pl. oltár, felolvasóállvány, keresztelőkút) és képzőművészeti programjuk, szimbolikájuk is a közös bibliai alapokból merít.

Egy vallásközi térben eltérő vallású emberek gyűlhetnek össze istentiszteletre. Itt sokkal nagyobbak a kultúrából, hagyományból és rítusokból adódó különbségek. Nem csak a használt szimbólum-rendszer vagy az esztétikai igények térnek el (sokszor egymást kizáróan), de az istentiszteleti terek, vagy akár az egész épületet követelményei is mások lehetnek. Gondolhatunk a tájolásra (kelet, Mekka vagy Jeruzsálem felé?), a képi ábrázoláshoz való különböző hozzáállásokra, vagy olyan praktikus kérdésekre, mint például, hogy szabad-e belépni cipőben vagy rituális mosdás nélkül a térbe. Ha pedig még az egyistenhivő és a többistenhivő közösségek eltérő szempontjait is megpróbálnánk egy térben érvényesíteni, szinte lehetetlen feladat előtt állnánk. Éppen ezért a vallásközi vagy vallásosságtól függetlenül használt istentiszteleti terek általában lemondanak a jellegzetes formákról, és inkább a letisztultságot, a semlegességet keresik.

Méret és használat szempontjából megkülönböztethetünk két alapvető típust. Az első változat legelterjedtebb megnevezése angolul „Room of Quiet” németül „Raum der Stille”. Magyarul csend-térnek, csend-kápolnának, csend- vagy imaszobának, esetleg imateremnek hívhatjuk őket. A megnevezés egyfelől bizonytalan, másfelől a kialakítás különböző hangsúlyaira is utalhat. Ezek legtöbbször egy helyiségből álló ima- és meditációs terek, amelyek elsősorban az egyéni vagy kiscsoportos elmélyülést, imádságot, esetleg – kiegészülve egy erre alkalmas hellyel – a lelki beszélgetést szolgálják. Terüket ennek megfelelően alapvetően nem a rendszeres, közös istentisztelet igényei alakították ki.

Ellentétben a másik csoportba sorolható épületegyüttesekkel, amelyek egyidejűleg több, különböző vallású közösségnek szolgálhatnak otthonul. Ezek rendelkeznek a rítusok végzésére és egyéb a közösségi funkciók kiszolgálására is alkalmas terekkel. A különböző vallások istentiszteleteiket általában külön helyen végzik, de az épület egyéb helyiségeit közösen használhatják. Hozzánk legközelebb, Bécsben, az apserni Seestadtban, amely Európa egyik legnagyobb városfejlesztési beruházása, egy összevont „vallási campus” építése kezdődött meg néhány hónapja. Berlinben egy rabbi, egy plébános és egy imám kezdeményezésére a House of the One elnevezésű program keretében egy zsinagóga, egy keresztény templom és egy mecset költözhet egy fedél alá. Egy már felépült, ismert és több éve működő példát pedig Bernben találunk (Haus der Religionen).

A kisebb csend-terekben, a fentiektől eltérően, sokszor kísérletet tesznek arra, hogy egyetlen tér működjön ökumenikus vagy vallásostól független jelleggel. Ez leginkább a konkrét vallásra utaló szimbólumok és térszervező formák használatától függ. Vannak olyan terek, amelyek teljesen lemondanak a vallási jelképek használatáról. Ebben az esetben pl. az anyaghasználat, a fény, a geometrikus formák, azaz az általánosan is értelmezhető elemek hordozzák a jelentést és teremtik meg a megfelelő atmoszférát.

Felfedezhetünk eltérő viszonyulásokat akkor is, ha megjelennek a vallás-specifikus szimbólumok. Aszerint például, hogy több vallás jelei egyenrangúan jelennek-e meg egymás mellett, vagy pedig meghatározó-e egy jelenléte, amely ekkor vendégként fogadja be a többit. Ha egy csend-tér létrehozása nem egy világi intézmény, hanem egyházi kezdeményezésre történik, a szimbólumhasználat kiemelt kérdéssé válik. Az alapdilemma abból adódik, mennyire van a térnek „küldetés-jellege”. Amennyiben egy kápolna a szekularizált város legforgalmasabb pontjain elsősorban aktív missziós helyként értelmezi magát, nagyobb az igény az egyértelmű jelekre. Ilyenkor fontos lehet, hogy a jelenlét megfelelő hangsúlyt kapjon, és a kápolna ne tűnjön el a nagyvárosi forgatagban. Amennyiben a hely inkább egy lehetséges kínálatként jelenik meg, és nem annyira az aktív jelenlétet, mint a zajban való befelé fordulás lehetőségét nyújtja, akkor ez kevésbé igényli a jelszerűség konkrét formai kifejeződését.

Fontos szempont még, hogy tipikus nagyvárosi jelenségről van szó, azaz ilyen tereket leginkább a város-hálózat legfontosabb és legforgalmasabb csomópontjain találunk. Ez lehet közlekedési csomópont (pl. reptér vagy pályaudvar), kiemelt, nagy forgalmat bonyolító középület (pl. kormányzati épület, kórház, stadion), vagy a kollektív emlékezés lényeges helye. A tértípus első megjelenései ez utóbbihoz köthetők. A 20. század a történelem legkegyetlenebb harcainak, a földrész évtizedes szétszakítottságának is a korszaka. A katasztrófák után sok esetben megvalósultak olyan kis épületek, amelyek a megbékélésre emlékeztetnek. Létrehozóiknak ebben az esetben tehát éppen az volt a céljuk, hogy vallási meggyőződésétől függetlenül mindenkit befogadó és szolgáló terek jöjjenek létre. Nézzünk néhány ismertebb példát, amelyek bemutatásával az alapvető építészeti viszonyulások is kirajzolódnak.

Az első ilyen tér 1957-ben nyílt meg az ENSZ New York-i központjában. Egy vallásoktól független, imádságra és meditációra szolgáló csend-szoba, amelyet prototípusnak is tekinthetünk. A kis helyiség berendezése kevés elemből áll, konkrét vallásra utaló szimbólumot nem találunk benne. A közvetett megvilágítású, „V” alaprajzú szoba központi eleme egy erős fénnyel is kiemelt monolit vasérc-tömb. A legkeskenyebb falon Bo Beskow, svéd művész geometrikus formákból és színekből álló képe található. Az ezekből összeálló meditációs térben, a létrehozók szándéka szerint, mindenki rátalálhat a békének szentelt csendre és hallgatásra.

Meghatározó alkotás az 1990-ben, Berlinben, a Brandenburgi kapuban felépült Raum der Stille. A súlyos függönyökkel lehatárolt térben csupán székek és párnák, valamint egy textilkép található, amelynek alkotója Hager Ritta, magyar textilművész. A kép alapmotívuma a sötétségen áttörő nap fénye, egy univerzális szimbólum. A szoba jelentőségét itt talán nem annyira a tér építészeti kiképzése adja, mint inkább az ikonikus hely, a Brandenburgi kapu történelmi jelentése. Ez egykor egy szétszakított világ jelképe volt, ma pedig a benne található Raum der Stille int a béke és a kölcsönös elfogadás fontosságára.

A harmadik példa talán a legismertebb, Párizsban, az UNESCO japán kertjében áll egy meditációs tér, amelynek építésze Tadao Ando. A szervezet fennállásának 50. évfordulójára készült 1995-ben. Létrehozásának célja, hogy minden kultúra és vallás előtt nyitva álljon, és az összetartozást hirdesse. A több mint hat méter magas betonhenger belseje üres, teteje nyitott. Padlóburkolata sugármentesített hirosimai gránit.

A fenti három példát alapul véve kiemelhetjük azokat a formai elemeket, amelyek a tértípust jellemzik, sőt már a New York-i alkotásról is leolvashatjuk az alapképletet: a fény és árnyék kontrasztja, a hangsúlyos anyaghasználat, az alapvető geometrikus formák vagy természeti képek használata. A berendezés részei lehetnek továbbá székek, sámlik, párnák és szőnyegek. Ezek kiegészülhetnek gyertyákkal, növényekkel és esetleg más természeti elemek (pl. a víz vagy kövek) is hangsúlyt kaphatnak. A formálás tehát olyan bútorzatból és szimbólumokból épül fel, amelyek jelentései nem kötődnek kifejezetten egy adott valláshoz. Ennek célja egyrészt az asszociációk szabadságának megengedése, másrészt az elmélyülés elősegítése mindenki számára. Mégis leginkább ez utóbbi, a csend közvetítése az a legkisebb közös többszörös, amely e tereket meghatározza.

Valamelyest külön kell kezelni a nagy látogatói forgalmat lebonyolító középületekben található csend-tereket. A történelembe visszatekintve a világi rendeltetésű középületekben is megtaláljuk az ima tereit. Gondolhatunk akár az Oxfordi vagy Cambridge-i Egyetemre, ahol a kápolnák szerves részei a korai college-oknak, vagy a sok 19. századi kórház- és börtönkápolnára. Mintha ma, hosszabb szünet után egy hasonló műfaj lenne születőben, csak immár a vallásközi jelleg fokozott igényével. Nyugat-Európában már szinte mindenütt akadnak csend-szobák a reptereken, főpályaudvarokon, egyetemeken, kórházakban, stadionokban, közigazgatási épületekben stb. A már röviden bemutatott példáktól eltérően ezek nem egy rendkívüli történelmi eseményre reagálnak, hanem életünk „normális” működésére. A folyamatos úton levés, a tanulás vagy a munka okozta feszültségre. Az épített világ-hálózat csomópontjaiban találhatók, ott, ahol az emberek valamiért összegyűlnek. Megfigyelhetjük, hogy építészeti szempontból mintha éppen a fordítottja történne annak a hagyományos folyamatnak, amikor a vallási központ szervezi maga köré a települést. Itt maga a hatalmas forgalmat lebonyolító, de átmeneti terek keltik fel az igényt arra, hogy legyen egy stabil helye az elmélyülésnek. Ezen terek létrehozását legtöbb esetben valamelyik keresztény egyház kezdeményezi, így fokozottan vetődik fel a kérdés, mennyire legyen a terek kialakítása vallás-semleges. Nézzünk néhány példát, amelyek eltérő választ adnak a kérdésre.

Már a hetvenes évektől törekedtek a keresztény egyházak arra, hogy Zürich főpályaudvarán egy imateret alakíthassanak ki. A svájci vasúttársaság kezdetben értetlenkedéssel fogadta az ötletet, de 2001-re végül felépült Svájc első pályaudvari kápolnája, építésztervezője Rudolf Mathys. Alapvetően ökumenikus keresztény kezdeményezés, de minden vallás és felekezet előtt nyitva áll. Ezt egyértelműen kifejezi a terem kialakítása is. A színes üvegablakokon bederengő fénynek, a gyertyáknak és virágoknak a semlegesség adja a hátterét. Székek állnak a betérők rendelkezésére, valamint egy pult, amelyre könyv helyezhető ki. Az egyik falon kőbe vésve az öt világvallás, a hinduizmus, a buddhizmus, a zsidóság, a kereszténység és az iszlám szimbóluma látható. Az ezalatt lévő kis polcon a különböző nyelvű bibliák mellett más vallások szent iratai is megtalálhatóak. A muszlimok imádságára pedig külön egy Mekka felé fordított szőnyeg is szolgál. Itt tehát arra látunk példát, hogy a szimbólumhasználat és lehetőség szerint a téri kialakítás is igyekszik demokratikusan egymás mellé rendelni a vallásokat.

A második példa egészen közel van hozzánk, és nagyon friss alkotás. Az új bécsi főpályaudvar a hozzá kapcsolódó bevásárlóközponttal tavaly készült el, és ekkor adták át a benne található csend-kápolnát is. A bécsi főegyházmegye bérli a teret az üzletek között. Belépve azt láthatjuk, hogy főleg a katolikus templomokból ismert elemek dominálnak. Az ellipszis alakú tér két fókuszpontja az oltár és a felolvasó-állvány. Ez a katolikus liturgia terének egy kortárs alapformája. A falon kereszt van, és alatta tabernákulumot is megtaláljuk. Az ellipszis egy téglalap alaprajzú térben, annak falaitól elhúzva rajzolódik ki. A két forma elválása kifejezi a hely elkülönítettségét, amely így egyszerre van benne, és egyszerre vonódik ki a pályaudvar rendszeréből. A két alakzat közti tér előtérként is szolgál, valamint beszélgetésekre és gyóntatásra használják. A brosúrában olvashatjuk, hogy a hely vallásközi szempontból is nyitott, azonban nem ez határozza meg kialakítását és szimbolikáját. A formálás sokkal inkább a főpályaudvar és a hozzá kapcsolódó bevásárlóközpont profán világa és az isteni jelenlét keresztény szimbolikájának ellenpontozására épül.

Végül lássuk Magyarország első, és tudomásom szerint máig egyetlen ökumenikus igénnyel kialakított csend-terét, amely a Liszt Ferenc repülőtér 2B termináljának galériáján épült fel 1998-ban. A kápolna eredendően a négy történelmi egyház, a katolikus, a református, az evangélikus és az izraelita közösség képviselőinek párbeszédéből született. Tervezői Török Ferenc és Major György voltak. A két terminált összekötő Sky Court építése miatt 2009-től bezárt, lebontották, majd 2013-ban, új helyen nyílt meg az imaszoba. Eredeti állapotában egy íves, apszisszerű, fából készült fal határozta meg a teret, amely előtt egy oltárasztal, egy felolvasóállvány és a szentségtartó állt. Mögötte alakították ki a sekrestyét, oldalához pedig egy gyóntatófülke csatlakozott. A berendezés része volt egy keresztelő-kútként is használható szenteltvíztartó.

Az új helyre való visszaépítés után, bár az eredeti berendezések kerültek vissza, a térstruktúra leegyszerűsödött, korábbi szerves egysége sérült. A legmarkánsabb elem, az apszist idéző tölgyfa-fal megmaradt ugyan, de már nem találja úgy a helyét, és nem is szervezi oly módon a teret, mint a korábbi állapotban. Most is előtte található az asztal és a felolvasóállvány, kicsit arrébb a szenteltvíztartó. Eltűnt viszont az ívhez csatlakozó gyóntatófülke és szentségtartó is. Ez utóbbiak egyébként a katolikus templomok kialakításának elemei, nehéz is volt értelmezni az ökumenikus, és főleg a vallásközi téralakítás szempontjából. Látjuk, hogy elsősorban a keresztény, és leginkább a katolikus templomból ismert elemek a meghatározók. A 2013-as újjáépítéskor szó volt arról, hogy a tér kevésbé legyen szimbólumokkal meghatározott, és tudatosabban nyisson a más vallásúak felé, de ez a szempont végül nem lett döntő. Jelenleg egy kereszt is található az íves fa-falon, amely eredetileg nem volt a bútorzat része. A kápolna tehát ma a keresztény felekezetek közti téralakítás jó példája, de egy más vallású ember idegenül érezheti magát benne. Ez annak fényében vethet fel kérdéseket, hogy talán egy hazai középületünkben sem fordul meg annyi más kultúrájú és vallású ember, mint a ferihegyi reptéren.

Láthattuk, hogy a csend-terek kialakításában különböző módon és mértékben jelenik meg a vallástól független jelleg. Ezt meghatározza természetesen az is, hogy mekkora a valós igény erre, de a létrehozó és fenntartó céljai is döntőek lehetnek. Mindenesetre úgy tűnik, hogy ma Európában még mindig, sőt talán egyre inkább szükség van a folyamatos úton levés és rohanás közben a béke és az imádság stabil helyeire. A közelmúlt eseményei azt is mutatják, hogy a törésvonalak ma különösen is a vallások, ill. azok torzulásai mentén húzódnak. Európába (még a keleti felébe is) rendkívül sok más kultúrájú és vallású ember érkezett az elmúlt fél évszázadban és érkezik ma is. Felértékelődnek tehát azok a terek, amelyben egy ember vagy egy közösség kultúrájától és vallási meggyőződéstől függetlenül kapcsolatba tud lépni az Örökkévalóval és egymással is találkozni tud. Azt is láthatjuk, hogy mindeközben csökken a hitüket aktívan gyakorlók száma, és ezzel a közösségek pénzügyi lehetőségei is visszaszorulnak. A gazdasági szükség is létrehívhat (és Nyugat-Európában létre is hív) olyan kezdeményezéseket, amelyeket több vallás és felekezet együtt finanszíroz, használ és tart fenn. Legyen szó akár egy kis imakápolnáról, vagy egy városrészt kiszolgáló vallási központról.

A vallásközi terek és templomok építése tehát mindenképpen egy a jövő templomépítészeti feladatai közül, és ez mind az építészek, mind teológusok, mind pedig a létrehozó és használó közösség számára új lehetőségeket és kihívásokat jelent.