A lengyel határhoz közeli német városban rendezett fesztivál a rendszerváltás előtti filmklubhullámból nőtte ki magát. Kezdeti törekvése, hogy lehetőséget kínáljon a kelet-európai filmes repertoár bemutatására a berlini fal leomlása után is, vagyis a keletnémet néző ne veszítse el addigi kapcsolatát a posztszocialista mozival. A fő sodrásirány idővel megváltozott, egyre egzotikusabbá, távolibbá vált a frissen demokratizálódó blokk filmes termése. Ahogy Nyugat-Németország igyekezett az ország másik felét gazdaságilag felzárkóztatni, és filmgyártásuk is összeolvadt, úgy lett mind nagyobb a különbség a hajdani NDK és a posztszocialista országok filmjei között. Mára ez az egzotikum is halványodni látszik, a délszláv háborúról, a szovjet elnyomás utáni pszichés és gazdasági felocsúdásról vagy annak hiányáról számos mozgókép született. Az idegenségre való rácsodálkozásra mára mindinkább az azerbajdzsán, kirgiz és örmény filmek biztosítanak lehetőséget.

Az elmúlt két és fél évtizedben stabil lábakon álló és biztos koncepcióval rendelkező, hatnapos fesztivállá szilárdult a cottbusi, a versenyfilmeken kívül tizenegy tematikus blokkot mutat be: a szokásos lengyel és orosz filmes összeállítás mellett az idén kiemelt figyelmet kapott a szlovén film, valamint szekcióba rendezték a volt szocialista országok iszlám kultúrával és vallással foglalkozó darabjait. A globalEAST tulajdonképpen a fesztivál kísérleti blokkja, a kelet-európainak vélt filmes nyomvonal pereméről gyűjtik ide a filmeket. Most a holland filmek közül azokat állították reflektorfénybe, melyek vagy tematikájukban kapcsolódnak Kelet-Európához, vagy koprodukciós partnerként kapcsolódnak be a térség filmiparába.

Cottbus

Az egyik közülük Marinus Groothof The Sky Above Us (2014) holland-szerb-belga-görög koprodukciója. A fiatal holland rendező az 1999-es belgrádi NATO-bombázásról mesél, három, egymáshoz lazán kapcsolódó főhőst állítva a középpontba. A film azonban nagyon hamar megakad, sem íve, sem állítása nincs, csupán megrajzolja három ember életének laza skiccét, amire a végén bombát dob. Suta pátosszal próbálja ábrázolni a nemzeti tévéépület megsemmisítését, miközben hatalmas távolságból figyeli a történetbe ágyazott politikai, történelmi aspektusokat. Ügyetlen próbája ez a holland és kelet-európai koprodukciónak, nem talál rá a célközönségre, a belülről tekintő szemnek hamis, a kívülről rátekintőnek rideg és érdektelen marad a film. Annak ellenére, hogy a koprodukciós filmkészítést saját kelet-nyugati piaccal (connecting cottbus) is segíti a fesztivál, időnként nem feltétlenül szerencsés az európai filmkészítés ilyen összekapcsolása.

A koprodukciók térnyerését bizonyítja, hogy a versenymezőnybe összesen tizenhárom ország tizenkét filmjét válogattak össze, melynek fele vegyes finanszírozásban készült. Roland Rust fesztiválalapító fokozatos visszavonulásával és Bernd Buder (2013-as interjúnk itt olvasható) programigazgatása mellett az utóbbi években a tematikus programkínálat egyre szélesedő spektrumon mozog, a műfaji filmek is egyre nagyobb számban képviseltetik magukat. 2014-ben a háborús filmek domináltak, 2015-ben a vígjáték vonalán erősödött a szekció. A Siska Deluxe (Jan Cvitkovič, 2015) és a Liza, a rókatündér (Ujj Mészáros Károly, 2014) könnyed és minőségi szórakozást kínáló filmek. A két vígjáték eleganciája abban rejlik, hogy finoman és határozottan teremtenek sajátos atmoszférát, erős karaktereket és látványvilágot. Mindkét film kiváló példája annak, hogy a pontos kelet-európai filmes képhez szorosan hozzátartozik a vígjátéki hagyomány is.

A Siska Deluxe a ljubljanai panel kellős közepén tengődő magányos punk, az alkoholista skinhead és az anyjával élő, önmaga homoszexualitását éppen felfedező térképrajongó, azaz három jó barát története, akik közösen nyitnak pizzériát, hogy végre valami sikerük is legyen az életben. A vendéglátásnál valami sokkal különösebb dologhoz értenek: a legabszurdabb kívánságok teljesítéséhez. A film lazán köti össze a balkáni humort a cseh újhullámos gegekkel, az alkotók megérdemelten vehették át a cottbusiak által megszavazott közönségdíjat. Ahogy a magyar, úgy a szlovén piacon is könnyebben találja meg egy vígjáték a közönségét, mint például egy saját gyártású horror vagy thriller, pedig erre is akadt példa a szekcióban: a lengyel Marcin Wrona horrorfilmje, a Demon (2015) különös kísérletre vállalkozik, egy hagyományos zsidó lakodalomból lélekvándorlós horrort kanyarít. Merész próbálkozás, amibe bele is törik a rendező bicskája. Holott a horror műfaji sajátosságait jól hozza, de egészen abszurd élményt nyújt a zsidó faluban, ahogy az angol vőlegényt megszállja a jiddisül beszélő fiatal lány szelleme, amit drogokkal, alkohollal és gyógyszerekkel próbál kiűzni az ittas násznép. A Tri Dena Vo Septemvri (Three Days In September, 2015), macedón-koszovói thriller Darijan Pejovski rendezésében, ennél összeszedettebb és érettebb próbálkozás, a műfaji panelekkel remekül bánik, de nem tud olyan hatással lenni, mint hollywoodi műfajtársai.

Marcin Wrona: Demon

A szlovén elsőfilmes Omlo Omerzu Rodinnŷ Film (Family Film, 2015) című családi drámája a fesztivál legridegebb, legsterilebb filmje, ugyanakkor a túlzott mozgalmasság áldozatává válik. A történet elején az újgazdag házaspár szeretett kutyájukkal egzotikus vitorlásútra indul, az egyetemista Annát és a kamasz Eriket egyedül hagyják a prágai luxuslakásban. A másfél órás játékidőbe ezután minden lehetséges dramaturgiai csavar belezsúfolódik, Anna vidéki barátnőjének betoppanása után elindul a lavina: szerelem, féltékenység, a szüzesség elvesztése, hajótörés, veseátültetés, és még számtalan drámai esemény borítja fel az addig idillinek látszó családi életet. A film egyetlen izgalmas és újszerű vállalása, hogy a vitorlás felborulása után a néző a kutyával marad, és akár egy természetfilmben, úgy figyeli a háziállat megpróbáltatásait, túlélésért folytatott makacs harcát az trópusi szigeten. A kutya megtépázottsága, csatakos, saras szőre, egyre fogyatkozó ereje, kitartása szép pandantja a luxuslakás és a kórház patyolattisztaságában férgesedő emberi kapcsolatoknak. Az eb előkerülésével újraegyesülő család fáratag mosollyal konstatálja egyetlen feltétel nélkül szerető tagjának visszatértét.

A szervezők kicsit sután, egymást követően vetítették a Rodinnŷ Filmet és Horváth Lili Szerdai gyerekét (2015). A két munka a lehető legtöbb ponton ellentétes egymással. A prágai jólét és gazdagság, a család és a reménytelenség áll szemben a magyar nyomorral, gyerekéért küzdő fiatal anyával és a reménnyel, hogy ki lehet lépni abból, amibe születik az ember. Az intézetben felnőtt és kamaszként anyává vált Maja történetében ugyan kevesebb a csavar, de őszinteségből, érzelmekből sokkal több jut el a nézőig. A nagyjátékfilmmel debütáló Horváth Lilit a tehetséggel és precizitással elmesélt történetéért a legjobb rendezőnek járó elismeréssel díjazta a szemle zsűrije.

A fesztivál legjobb filmnek járó huszonötezer eurós fődíját Dalibor Matanić horvát filmrendezőnek ítélte a zsűri. A Zvizdan (The High Sun, 2015) három különböző évtizedben játszódó szerelmi történeten keresztül foglalja keretbe a délszláv háború démonait, azok folyamatos, mindennapos jelenlétét. Legerősebb állítása, hogy ezek a démonok mindig jelen vannak, nem keletkeznek, nem tűnnek el, csak elő- és elbújnak, mélyről sziszegnek, vagy fegyverropogás hangjuk van. Mindhárom epizódban egy szerb lány és egy horvát fiú egymás iránti érzelmein keresztül bontja ki a polgárháború feldolgozhatatlan tragikumát. Az első történet 1991 nyarán, a konfliktus fokozódásának időszakában játszódik, a második epizód a háború utáni szétlőtt, kifosztott szerb faluba visszatérés és újraépítés időszakában, az utolsó egy évtizeddel később, látszólag békés és konszolidált miliőben. A három nyári történet egyre sekélyesebb szerelmet és egyre több múltbéli sérelmet hordoz, melynek dinamikáját már nem csak a szerb és horvát ellentétek, hanem a társadalomban folyamatosan gyülemlő feszültségek adják. A rendező ügyesen száll szembe a nézői elvárással, hogy a filmet befejező, harmadik epizód a fellélegzést és a háború borzalmai utáni nyugodt életet pásztázza körbe. Még nyomasztóbb, indirekt helyzetek, konfliktusok, a ki nem beszélés nyomai az arcokon, mind mélyebbek. Egyre passzívabbak és egyre kisebb amplitúdón mozognak az érzelmek, a nagy szerelemből két évtizeddel később egy szégyellt és titkolt szerb-horvát gyerek gőgicsél. Ami az első epizódban a tiszta, de tragikus szerelem, az a másodikban a felgyülemlő feszültség szexen keresztüli kiélése, a harmadik rész azonban már a lankadt és réveteg tekintetű, megfáradt fiatalok kényszeres múlt-tagadása, hogy túléljék a mát.

Dalibor Matanić: Zvizdan (The High Sun)

Matanić magabiztosan vezeti ugyanazt a két színészt a három történeten keresztül, a legjobb női színésznőnek járó díjat is elnyerő Tihana Lazarović döbbenetes ereje és szuggesztiója betölti a vásznat. Lazarović saját életéből is merít; mint azt a filmet követő beszélgetésen elmondta, őt, mint színésznőt szerb vezetékneve miatt még ma is kétkedve fogadja a horvát közönség. Az idei cannes-i Un Certian Regard zsűri-díjas műve, a Zvizdan vitathatatlanul a fesztivál legerősebb filmje volt. A biztos kezű rendezés és a lenyűgöző színészek mellett azt a hangulatot hordozza, amit a kelet-európai filmtől megszokott a német közönség. Azonban újat is nyújtott: annak bizonyosságát, hogy a horvát filmek egyre izgalmasabbak és színesebbek. Nem egy-egy súlytalan filmmel rukkolnak elő évről-évre, hanem impulzív és karakteres munkák (mint Vinko Brešan: A pap gyermekei /2013/, Arsen A. Ostojić: Halima sorsa /2012/) kerülnek a fesztivál élbolyába.

A szintén horvát Branko Schmidt a 2012-es cottbusi szemlén már kiemelt szerepet kapott, hazájuk uniós csatlakozása alkalmából az ő filmjein keresztül átfogó képet mutattak az ország történelméről és szellemiségéről. Idén legújabb munkájával, az Imena Višnje (The Ungiven, 2015) szerepelt a versenyblokkban. A horvát tanyavilágba a háború után frissen visszaköltöző idős házaspár mindennapjait leíró mű a két fél apró rezdüléseiből, egymással való egyszer rideg, máskor meghitt kapcsolatának vizsgálatából bontja ki a demencia, az Alzheimer-kór lassan felemésztő hatását. Finoman tolja át a férfi dühös és fáradt indulatait gondoskodásba és feltétel nélküli odaadásba. Haneke Szerelmével rokon, a délszláv háborút – látszólag – csak felszínen érintő film tulajdonképpen mégsem foglalkozik mással, mint az egyetemes felejtéssel, az abból születő békével és megbocsájtással. Ilyen formában áttételesebben beszél ugyan a horvát-szerb konfliktus maradványainak kezeléséről, mint a Zvizdan, de mégis határozottan foglal állást.

Branko Schmidt: Imena Višnje (The Ungiven)

A 25. Cottbusi Filmfesztivál szervezői a tőlük megszokott körültekintéssel válogatták a szemle filmjeit, szép merítést kínáltak a koprodukciókból, a szerzői és műfaji filmekből. Szóltak gazdagokról és szegényekről, fiatalokról és idősekről, háborúról és békéről, alapos körképet mutatva az elmúlt év nívós kelet-európai filmjeiről. A mustra magyar vonatkozása is számottevő volt, a versenyprogramban induló két nagyjátékfilm és egy rövidfilm mellett további négy film is szerepelt egy-egy tematikus blokkban. Szabó István, a fesztivál tiszteletbeli elnöke pedig jelenlétével emelte a negyedévszázados szemle fényét. Azonban nehéz az örvendezés és ünneplés mellett nem észrevenni, hogy a fesztiválzáró gálán, a szokásostól eltérő módon, nem hirdették ki a következő évi fesztiválidőpontot. A Vattenfall energiakonszern főszponzori kilépésével a fesztivál nem csak eddigi fényéből és csillogásából vesztett, hanem a huszonhatodik fesztivál létrejötte is megingott. Filmben és témában nem lesz hiány az elkövetkező években sem. Érdemes hinni abban, hogy a térség filmjeit oly méltó becsben tartó, nagy múlttal rendelkező fesztivál életben tartása nem csak a német, hanem európai cél.

Cottbus

Fotók Cottbusból: Pazár Sarolta.