A Farsang bukása óta a Kamrában rendező Gothár Péter (Ahol a farkas is jó, Oszlopos Simeon) munkájára semmi panasz nem lehet. A díszletet ezúttal is ő tervezte: a színpad mélye felé látványosan szűkülő szállodafolyosó végébe egy hatalmas tükröt helyezett, így a helyére érkező közönség egyből saját magával szembesül. Abszolút logikus, hogy ezek után az előadás nem a színpadon, hanem a nézőtéren kezdődik: Rezes Judit figurája a neki fenntartott székről bukdácsol fel a színpadra, előtte persze jó néhány mezei néző ölét is kipróbálja, a karfára ül, interakcióba lép az este látogatóival. Itt szembesülünk a színház pikáns varázsával: a javarészt kiöltözött, beparfümözött nagyérdemű kultúráltan, beszólások nélkül tűri a sáros esőköpenyt viselő színésznőt a nyakában, aztán figyelmét koncentrálva a pódium felé irányítja – hogy ott magukon kívül levő embereket és ismerős privát katasztrófákat kukkoljon. A voyeur érzést a díszlet a színpad mélysége felé igen leszűkülő vonalai is erősítik, mely az onnan érkező játszókat először hatalmassá torzítja, majd a kvázi előszínpadon még esetlenebbnek láttatja.

A remek önreflexív kezdés azonban a későbbiekben csak egy-két kiszólás erejéig tér vissza. Levegőben lógó ötlet marad, hogy az éppen nem játszó (vagy jelenetükre készülő) színészek a járásban és nem a takarásban foglalnak helyet, és figyelik a nézőket: ugyanők szolgáltatják a zenei aláfestést is (legemlékeztesebb Tasnádi Bence éneke), néhányuknak csak a kollégák és látogatók nézése marad. Ennek a gesztusnak az utolsó képben kellene értelmet nyernie, ami viszont akkor is ugyanolyan erős lenne, ha nem készítette volna elő a színészek korábbi szokatlan jelenléte. A végén ugyanis a szereplők immár "civilben" elfordítják a díszletet, és az így nyert nagyobb térben történik meg a tapsrend, amikor is még mindig játék van, az igen erősre sikerült utolsó jelenet sokkja mintha nemcsak a nézőkön, hanem a játszók arcán is leolvasható lenne. Remek színházi pillanat.

Sokáig, körülbelül az első óra végéig (a darabot a színház szünet nélkül játssza) úgy tűnik, hogy a jelen írás címében megidézett A két Korea újraegyesítése – mely egyébként a múlt évad katonás előadásai közül a legnépszerűbb volt a közönség körében –, formájára rímel Ivan Viripajev alkotása. A jelenetek között ugyanis nem érezni kapcsolatot, szkeccsszerűen követik egymást. Mintha egy belvárosi utcába rejtett kamerát szereltek volna fel, és egymás után felvonulnának a péntek esti kemény italozások résztvevői. Kis mikrotörténetek jó adag szesszel, tíz-tizenöt perc után elvonulnak, és jön egy újabb csoport: a játékidő jó felén túlvagyunk, amikor ismételten feltűnik valaki, akit az este elején már volt szerencsénk megismerni.

Az alapvető baj ezzel az, hogy sem a szituáció (szétcsapott fiatalok, értelmiségiek), sem a megjelenő karakterek nem annyira érdekesek, hogy konkrét drámai pillanatoktól mentesen hosszabb távon is lekössék a figyelmünket. Drámai pillanat pedig A két Korea újraegyesítésével összehasonlítva nagyon kevés van. Adott néhány összekötő kapocs: a meg nem nevezett városban éppen egy filmfesztivált tartanak, aminek igazgatója (Mészáros Máté) is felbukkan, és a szereplők némelyike többször utal egy ott látott iráni filmre. Több karakter házasságkötés előtt vagy után áll, de dramaturgiailag ez sem hangsúlyos.

A figurák felbukkanásakor viszont érdekes az, hogy kinek milyen csapzott hajzattal, sminkkel, ruhával jelzik a részegségét, és melyik színész milyen eszköztár bevetésével imitálja (javarészt igen meggyőzően) a filmszakadásos állapotot, de igazán emlékezetesek azok maradnak, akiknek a szövegéből feldereng valami a múltjukból, vagyis akik ténylegesen meg vannak írva. Hiába remek például Rezes Judit, ha az általa játszott nőről nem tudunk meg semmit, szerelembe esése egy ismeretlennel lehetne költői, csak mivel részeg, leginkább a dolgot ennek az állapotának tudjuk be. Nála sokkal szerencsésebben járt Ónodi Eszter, akinek foglalkozása (lecsúszott prostituált) már ad valami fogódzót, vagy Mészáros Máté, aki rákkal küzd, és már csak ez a két információ ad annyi pluszt szétcsúszásuknak, hogy jobban tudjunk velük azonosulni. Nem véletlen, hogy közös (egyben az előadás utolsó) jelenetük a leghatásosabb az este folyamán.

Részeg ember nem tudja összeszedett mondatokban kifejezni magát, ezt Viripajev is tudja, viszont amikor a hosszú nekikészülés után szinte mindegyik jelenet abban akar kicsúcsosodni, hogy a szereplők Istenhez való viszonyukat vagy a spiritualitás nagy kérdéseit feszegetik, az igencsak ellentmondásba kerül sokszor a realista színészi játékkal. Az előadás után sokáig érlelődött bennem a kérdés, hogy vajon a szerző ezeket a részeg kinyilatkoztatásokat mennyire tartja a darab központi üzenetének, de mivel ezekhez hasonló hangsúlyos tételmondatok máshol nincsenek a szövegben, Viripajev műve egy profán teológiává áll össze. Rendezői részről ezt alátámasztja az előadáson következetesen végigvitt vizes szimbolika az aranyhallal, illetve az, hogy a „szentségeléseknél" a játszó a legritkább esetekben él karikírozó gesztusokkal. Mivel a szöveg így elég egysíkú, nem nő fel egy ilyen rendező és ennyi tehetséges színész képességeihez, akik számos remek gesztussal és ötlettel gazdagítanak az előadás szövetén. A Részegek valószínűleg nem lesz a Katona korszakos előadása, a színészi játék és a rendezés miatt azonban mindenképpen érdemes megnézni.

Ivan Viripajev: Részegek

Szereplők:

Rezes Judit

Mészáros Máté

Pálmai Anna

Borbély Alexandra

Dér Zsolt

Kocsis Gergely

Pelsőczy Réka

Elek Ferenc

Rujder Vivien

Vajdai Vilmos

Mészáros Béla

Tasnádi Bence

Keresztes Tamás

Ónodi Eszter

Díszlet: Gothár Péter

Jelmez: Tihanyi Ildi

Zene: Sáry László és Keresztes Tamás

A rendező munkatársa: Tóth Judit

Rendező: Gothár Péter

Bemutató: 2015. december 19.

Katona József Színház

Fotók: Dömölky Dániel