Az olaszul 2005-ben megjelent regény elbeszélője és egyben címadója egy Margherita nevű tinilány. Az ő neve is beszédes, mint Benni regényszereplőié általában. Margherita Dolcevita már a regény első oldalán élteti azt a szokást, hogy „ne csupán konvencionális, hanem koncepcionális, vagyis kitalált és választott nevükön” nevezzük a dolgokat. Itt is, akárcsak Benni első magyarul megjelent regényében, a Gyorslábú Achillében, több szereplőnek is a görög mitológia kölcsönözte a bece-, vagy valódi nevét. Benni sokszor a humor forrásaként is használja, hogy kedvelt szerzőit, illetve azoknak műveit, vagy festményeket, közismert klasszikus-, vagy popzenéket a történetbe csempésszen. A Dolcevita név önmagáért beszél, nem a „hivatalos” vezetékneve Margheritának, azt a különc és álmodozó Szókratész nagyapától kapta. A Margherita a virággal, tehát a vidámsággal, a tavasszal asszociálható, bár azt kevesebben tudják, hogy a szó eredeti latin jelentése: gyöngy. Ezért is sajnálatos egy kicsit, hogy az elbeszélő tinilány kis versikéjében az eredeti, olasz nyelven margherita-ként szereplő virágot Nádor Zsófia százszorszépnek fordította:

SZERET, NEM SZERET

Ha az őrületbe kerget,

Hogy szerelmed bizonytalan,

Válassz százszorszépet,

Melynek egy szirma van.

A tizenöt éves, picit duci Margherita mindazt megtestesíti, ami a regény értékei szerint a világot jobbá tehetné: önmagát és az őt körülvevő környezetet folyton iróniával, humorral szemléli, óvja a természetet és a földműveseket, a fogyasztói társadalommal szembefordul, tele van nyelvi humort és önfeledt pillanatokat szülő ötletekkel és természetesen szerelmes. Vállalja a harcot az igazáért és szeretteiért („Csak a döglött halak úsznak az árral” – idézi nagyapját), nem fél kinyilvánítani a véleményét és ezt mindig intelligensen és humorosan teszi. Végül, de nem utolsósorban, abban a világban, ahol – mint egy kávézóban egyszer megfigyeli – mindenki csak a saját igazát tudja bizonygatni és „az igazuk a másik kigúnyolásán, tönkretételén, megvetésén” alapszik, ő megpróbálja önmagát mások helyzetébe beleélni, felvállalva a bizonytalanságot is nem csak a saját szemszögét tartja elfogadhatónak.

A történet, mely köré ezek a világosan kirajzolódó értékek és azok ellentétei rendeződnek, egyfajta krimi. Benni szereti izgalomban, feszültségben tartani olvasóit. Margheritáék családi háza mellé villámgyorsan felépítenek egy hatalmas, hipermodern, kocka alakú új házat, és oda egy gazdag, a „modern” kor elvárásainak öltözékében és viselkedésében tökéletesen megfelelő, ugyanakkor gyanúsan kedves Del Bene vezetéknevű család költözik. Fokozatosan belopóznak Margherita családtagjainak életébe és a lelkébe, mert – Magheritát kivéve – mintegy ördögi módon, mindenkit el tudnak kápráztatni valamivel. A történetben a tinilányból nyomozó lesz: halottak, eltűnt emberek és egy gyanús, fegyverraktárrá változott garázs nyomaira bukkan. Mert mint a regény végén a Del Bene családfője bevallja, ők tulajdonképpen egy terrorelhárítási szervezet részesei és a Védelmi Minisztérium alá tartoznak.

A Margherita Dolcevitában is, mint Benni több más művében, a világra leselkedő legnagyobb veszély, „a század bakteriológiai fegyvere”: az unalom. „Ami meggyőz róla, hogy várni az életre kevésbé fárasztó, mint élni.” Így hát, a regény lapjain, Margherita szemszögéből nézve, a hétköznapi élet minden apró-cseprő beszélgetése, történése, jelensége izgalmassá, fontossá, érdekessé válik. Emiatt néha egy picit úgy érezheti az olvasó, hogy egyes párbeszédek bő lére vannak eresztve, egyes jeleneteknek a történet alakulása szempontjából nincs meghatározó jelentőségük, azért szerepelnek a könyv lapjain, mert egy kamaszlány számára vicces mondatokat vagy helyzetkomikumot tartalmaznak. Ám, mivel az olvasó figyelmét és érdeklődését mindvégig ébren tartják vagy illeszkednek a regény, illetve az elbeszélő világába, ezek az apró „mellékvágányok” még nem térítik le az olvasót a főcsapásról.

Annál jobban örülünk viszont a Benni-írásokba rejtett „ajándékoknak”: a reális világtól távol álló, pusztán csak a fantázia szülte jelenségeknek vagy lényeknek (a Margherita Dolcevitában például a Porleánykának), mert úgy emelik egy lépéssel a föld fölé a „felnőtteknek” szóló írásokat, hogy izgalmasabbá teszik, fűszerezik azokat, anélkül, hogy túlságosan elrugaszkodnának a valóságtól. Vagy annak a dalnak, amelynek első strófáját a 12., majd a továbbiakat a 19. fejezet előtt, picit „elrejtve”, cím és szerző nélkül találjuk, aztán kis kutakodás után rájövünk, hogy Tim Buckley 1968-as szerzeményéről, a Song to the Sirenről van szó, melyet az Angelo nevű fiú énekel a belé szerelmes Margheritának. Mert ugye, Szókratész nagypapa látott már sziréneket, Margherita neve pedig, mint tudjuk, tengeri jövevényt, gyöngyöt jelent.

Fotó: Árvai András