A hollywoodi fizetéskülönbségek ellen szót emelő Jennifer Lawrence számára Joy szerepe igazi jutalomjáték, a karakter ugyanis egy igazi self-made woman, üzletasszonyi vénával megáldva, aki bizony „nem kedves, ha pénzről van szó”.  Mikor az Amerikai botrány (2013) gázsijainak kifizetése után a színésznőnek feltűnt a különbség saját és férfi kollegái keresete között, megnyitotta a diskurzust a filmiparon belüli nemi alapú diszkriminációról. A filmet rendező David O. Russell ezek után olyan forgatókönyvvel lepte meg visszatérő színésznőjét, amely az emancipációt tematizálja, sőt, egyenesen sulykolja.

Bár megkésettnek tűnik a női önmegvalósítás újdonságként való prezentálása, szükség van erre a direktségre. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a ’90-es években játszódó filmet nézve csak a csőnadrágok miatt tűnik fel, hogy közben eltelt húsz év. Pedig a dauerolt hajkoronával együtt a nőkre osztott passzív szerepkörnek is jó ideje ki kellett volna már mennie a divatból. Ideje volt, hogy ezt Hollywood is kimondja és elterjessze az általa dominált filmes piacon. A Golden Globe-jelölés miatti hírverés pedig remélhetőleg elősegíti a megkésett társadalmi szemléletváltást.

A valós esetet feldolgozó történet 1995-ben játszódik. A Jennifer Lawrence által alakított címszereplő gyerekkora óta arról ábrándozik, hogy feltalál valamit, és a szabadalomból él majd meg élete végéig. Harminc évesen egy nap mégis azon kapja magát, hogy elvált anya, egyedül neveli a gyerekeit, de önállótlan szüleiről is ő gondoskodik. Annak idején szülei válása miatt otthon maradt, hogy segítse édesanyját, így lemondott az egyetemi terveiről. Könyvelőként dolgozik apja, a közepesen sikeres, teszetosza Rudy (Robert de Niro) autószerelő műhelyében és részmunkaidőben helpdeskes egy légitársaságnál.

A Napnál is világosabb annak a szimbolikussága, hogy Joy szerel meg mindent, ami az omladozó házban elromlik, a család problémáinak terheit is ő viszi a vállán. Rádöbben, hogy ennél többre hivatott és „jobb később, mint soha”-alapon megpróbálja behozni a lemaradást. A világmegváltó ambíciókból végül egy önkicsavarós felmosóra futja, erre építi fel saját vállalkozását, ahol a tervezéstől az értékesítésig mindent egyedül vállal. Csak az anyagiakban nem tud független lenni, ezért a családja segítségére szorul. Amikor apja randevúzni kezd egy milliomos özvegyével, a megkopott szépségű Trudyval (Isabella Rossellini), Joy kap az alkalmon, hogy kölcsönkérjen tőle egy tetemes összeget, és végre beteljesítse az álmát.

Ehhez pedig a kereskedői véna elsajátításán keresztül vezet az út. Joy hamarosan a tévében találja magát, ahol egy berendezett díszletben illusztrálja trükkös felmosójának használatát. Azzal, hogy betekintést ad a kulisszák mögé, a film leleplezi a karosszékből való vásárlás kedvéért létrehozott csatornák működési mechanizmusát is. Itt azonban annál az óvatos megállapításnál, hogy a vásárlók néhány olcsó marketingfogással és kameratrükkel meggyőzhetőek, jóval több is elfért volna. Így a fogyasztói kultúra bemutatása jobbára reflektálatlan marad. A marketing-istenség szerepét betöltő főnök, Neil (Bradley Cooper) puszta ábrázolásán túl is ide kívánkozna néhány lábjegyzet, hogy a film kialakítson valamilyen viszonyt az iparággá fejlesztett agymosás jelenségével.

A filmben felvonultatott férfikarakterek lesújtó képet adnak a nemükről, a pancser apa mellett kétféle alternatíva merül fel: az örök sikertelenségre ítélt exférj (Édgar Ramírez) és a dörzsölt üzletember archetípusa. A Joynak felkínált női szerepek sem sokkal jobbak: a kedvenc szappanoperájára útmutatóként tekintő anyja (Virginia Madsen), irigykedő féltestvére és egyben legfőbb ellenlábasa, Peggy (Elisabeth Röhm) mellett azért támogatók is megjelennek, mint a háttérből őrangyalként figyelő nagymama (Diane Ladd) és a gyerekkori barátnő (Dascha Polanco), aki mindig kihúzza Joyt a csávából. A lököttekből álló univerzumban nehéz előrelépni, ugyanakkor könnyen ki lehet tűnni egy olyan közegben, amelyben már a cselekvőképesség is kiemelkedő teljesítménynek számít.

A forgatókönyv több sebből vérzik, ordítanak az arányosság-beli hibái, de műfajilag sem tudja pozícionálni magát. A film első fele vígjáték, a „szeleburdi család” séma egy variációja, az elvált szüleik gyerekes civakodását megelégelő fiatalok történetébe száraz humor is jutott, de kevésbé szórakoztató, mint a hasonszőrű Wes Anderson-féle Tenenbaum, a háziátok (2001). Mindez egy maratoni bevezetővé lényegül át, amikor a játékidő harmada után beindul a valódi cselekmény. A komikus elemek ezután olyannyira megritkulnak, hogy mire észbe kapunk, már egy drámát nézünk. Az összes szereplőt felvonultató családi kupaktanács-jelenetekben az idősek színpadiasan stilizált és a fiatalok kőrealista játéka közti különbség is kiütközik. A cselekményvezetésben is érezhető a koherencia hiánya, röpködnek a flashbackek és a flashforwardok, zavarossá téve a narrációt. Utóbbiakat úgy kell elképzelni, hogy a mindentudó narrátor nagymama, aki egy bizonyos pontig a cselekményben is megjelenik, belepillant képzeletbeli jósgömbjébe, és elárulja unokája későbbi sorsát.

Russell korábbi filmjeihez hasonlóan most is fontos a zeneválasztás. Olyan válogatást kapunk, ami a nagy merítés miatt egy huszadik századi zenei gyorstalpalónak is beillene. Szinte végig szól a háttérben egy karácsonyra időzített Nat King Cole, vagy Ella Fitzgerald, de kapunk Elvis és The Rolling Stones-slágereket is a ritmuscentrikusabb vonalból. Túlzás nélkül minden idefér Prokofjevtől a flamencón át egészen a Bee Geesig.  

A történet felépítése leginkább a gátfutásra emlékeztet: felmerül egy probléma, megoldódik, de máris jön a következő, ami jellegében nem különbözik a korábbiaktól. A cselekmény, mint a feminizmus ügye, egy helyben jár, és csak kis lépésekben halad előre. Valójában az lesz a fontos, hogy ahogy a szerszámosláda mellől a TV-shopos forgószínpadra kerül, a történtek hatására Joy személyisége is lassanként megváltozik. Csak egy dologban marad konzekvens, amit többször ki is mond: nincs szüksége „hercegre”. A szerelmi szál elmarad, de ez nem túl nagy meglepetés, mivel kezdettől fogva tudjuk, hogy önállóan is képes boldogulni. Ez a film pedig a karrierjéről szól és nem a szerelmi életéről, még ha a film előzetese ezt is sugallja.

A Joy hazai premierjét nem is lehetne jobban időzíteni, mint a magyar nők jövőképéről szóló diskurzus kellős közepére. Ilyen szempontból még jót is tesz az erőltetetten független női főhős ábrázolása, hogy azok számára, akik szerint a választás szabadsága nem jár ki mindkét nemnek, legalább felmutasson egy könnyen érthető alternatívát.

Joy

Színes, feliratos, amerikai életrajzi film, 105 perc, 2015

Rrendező: David O. Russell

Forgatókönyvíró: David O. Russell

Operatőr: Linus Sandgren

Zene: Danny Elfman

Producer: Megan Ellison, John Fox, Jonathan Gordon

Vágó: Alan Baumgarten, Jay Cassidy

Szereplők: Jennifer Lawrence, Bradley Cooper, Elisabeth Röhm, Robert De Niro, Virginia Madsen, Edgar Ramirez, Isabella Rossellini

Bemutató: 2015. december 31.

Forgalmazza: InterCom

Korhatár: 12