Kahlil Gibran (1883-1931) egy bestseller költő volt, A próféta című, 1923-ban megjelent, világsikerű, számtalan nyelvre lefordított szövege pedig filozofikus gondolatokat tartalmaz versbe szedve. Allers és Hayek adaptációjában a címszereplő “próféta” (hangja Liam Neeson) politikai fogolyként raboskodik, amíg fel nem ajánláják neki a szabadulást, ha cserébe hazatér szülőföldjére. Útnak indul a kikötőbe, sarkában fogvatartóival és kísérőivel (akiknek hangját többek közt Hayek és Alfred Molina kölcsönzik), vándorlása során pedig találkozik helyi tisztelőivel, akikkel megosztja gondolatait gyerekekről, szerelemről, házasságról, életről és italról, na meg halálról. Allers minden filozofikus-lírikus monológ képi aláfestésére más-más animációs rendezőt kért fel, akik természetesen különféle stílusban alkottak. A direktorok: Paul és Gaëtan Brizzi, Joan C. Gratz, Mohammed Saeed Harib, Tomm Moore, Nina Paley, Bill Plympton, Joann Sfar és Michal Socha.

És az animációra nem lehet panasz: kreatív, ráadásul stílszerűen, mivel szárnyaló képzeletet és energikus gondolatmeneteket vizualizál. Más kérdés, hogy ez a vizuális orgia végig alá van rendelve a hangalámondásnak. Pusztán szép, ám szolgai és felesleges illusztrációja a könyv szövegeinek. Azok a szövegek pedig végig filmszerűtlenek és túlontúl elvontak maradnak. Ha belefeledkezünk a képekbe, lemaradunk a bonyolult szöveg értelmezéséről, és fordítva. Ezek a monológok mind súlytalanok, mert nincs alattuk jelenet. Egy filmjelenetet már a szituációból és az alakításokból megérthet a közönség, még ha a nyelvet nem is ismeri. Az Anilogue-on ráadásul felirat sem volt az angol nyelvű, archaikus szövegek alatt.

A szövegeket önmagukban sem könnyű követni: egy filozófiai esszében van egy verseskötetben visszalapozhatunk, itt viszont elszáll a szó. Nincs idő elgondolkodnunk egy-egy soron, mert már jön is a következő. Ami abból a szempontból nem probléma, hogy ezek a szövegek idejétmúltak, napjainkban felszínesen, üresen csengenek. Gibran művészete rosszul öregedett, nem tett neki jót Coelho népszerűsége, ma már e film sorai is retorikailag hangzatos, de konyhafilozofikus hűtőmágnes-bölcsességekként hangzanak. Pedig ez egy szerzői film Allers részéről, mivel a japán hatásokat mutató Az oroszlánkirály után újra keleti őskultúrából csinált animációs mesét, csak ezúttal rossz alapanyagot választott. Neeson és Hayek hangjátéka ráadásul nem kárpótol a tartalmi hiányosságokért úgy, ahogy a Rendkívüli mesék Poe-szkeccse esetében Lugosi, Del Toro, Corman, Lee és Julian Sands orgánuma (írásunk a filmről itt található).

Szintén szerzői darab Charlie Kaufman első animációja, az Anomalisa. A saját színdarabján alapuló stop motion rajzfilm egyik fő érdekessége, hogy noha sokszereplős, mindössze három színész szolgáltatja a hangokat: David Thewlis kölcsönzi orgánumát a főhősnek, Jennifer Jason Liegh a Lisa nevű hősnőnek, Tom Noonan pedig mindenki másnak. Az is biztos, hogy nem a színészgárdán akartak spórolni ezzel az alkotók: a főhős számára még a nők is ugyanazon a férfihangon szólalnak meg, ezzel a briliáns és hatékonyan talán csak animációban használható ötlettel fejezi ki Kaufman és Johnson, hogy protagonistájuk depressziós, nem igazán érdekli már a szebbik nem. De persze csak addig olyan életunt az unalmas kisember protagonista, amíg egy nő, bizonyos Lisa Jennifer Jason Leigh szép női hangján nem szólal meg.

A műfaját illetően ez a film egy romantikus szexkomédia, de persze a tökéletes ellentéte a Valentin-napra időzített hollywoodi giccsnek. Az Anomalisa egy rajzfilmhez illően játékos, ironikus humorú, túlburjánzóan kreatív (lásd a főhős szürreális és szubjektív vízióit), és végig csúcsra járatja a mozgókép és azon belül az animáció médiumát (gondoljunk a jelenetre, melyben egy levél elolvasásakor a szöveg helyén megjelenik a karakter, aki a szöveget írta). A film rögrealista és egzisztencialista is egyben, bár nem olyan nyíltan intellektuális, mint A próféta, de ez nem válik kárára. Kevesebbet markol, de többet fog. Szó szerint egyfajta anomáliaként ábrázolja a szerelmet, ami e filmben ritka és gyorsan elmúlik. A szexualitás megmutatásában pedig ugyancsak merészen realista ez a felnőtt korhatáros film. A benne lévő szex és meztelenség nem olyan, mint a hollywoodi filmekben, épp ellenkezőleg, és hollywoodi sztárok nem vállalnák be. A főhős teste tökéletlen, a szex pedig profán. Nem először látunk ilyet animációban, elég a remek Amerika kommandó: Világrendőrség durva szex-szcénájára gondolni. Furcsamód az eredendően elvont (színészeket csak hang-utómunkára használó) animációhoz kell fordulnunk realizmusért.

További információk a filmekről az Anilogue honlapján.