PRAE.HU: Nagyon sok mindennel foglalkoztál pályafutásod során. Voltál újságíró, lapszerkesztő, publicista, írtál irodalomtörténeti monográfiát, tanítottál japán tömegkultúrát az ELTE-n. Miként határoznád meg magad?

Író, rendező. A filmrendezés persze az elmúlt öt évben inkább ambíció, mert jelenleg az ezt körülvevő politikai-financiális környezet, legalábbis számomra, meglehetősen kedvezőtlennek tűnik.  

PRAE.HU: Az elmúlt időben azért volt egy elég komoly újságírói projekted, amikor is végigkövetted a romagyilkosságok perét.

Ezt is írói feladatnak tartom, hiszen szándékaim szerint ennek a végeredménye könyv lesz. Az is lehet, hogy két könyv. Ez máig lezáratlan történet. Január 12-én lesz a harmadfok, ami már feltehetően jogerős ítélettel fog zárulni, és sok mindent más megvilágításba fog helyezni. Folyik emellett egy katonai per is, ami szupertitkos. Én, szemben a Pintér Sándor által felállított TEK-es vizsgálóbizottsággal, egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy csak az a négy ember volt benne ebben a történetben, akik a vádlottak padján ülnek. Lehet, hogy ők csak a ravaszt húzták meg, ám valószínűleg volt megrendelői illetve finanszírozói hátterük. Felderítők, tippadók, bűnsegédek, satöbbi. Valakiknek nem érdekük, hogy ebben az ügyben katartikus ítélet szülessen.

PRAE.HU: Most megjelent összefoglaló köteted első és utolsó írása Hunter S. Thompsonnal foglalkozik, akiről mondhatjuk, hogy központi figura az életedben. Mikor találkoztál vele, az írásaival először?

Annak idején, amikor 89-ben a Magyar Narancsot alapítottuk és kerestük a nyelvezetünket, az egyik alapvetés a húszas-harmincas évek urbánus újságírása volt. A Toll meg a Szép Szó, a két világháború között Zsolt Béla, Ignotus Pál írásai. Bozóki András meg én is foglalkoztunk ezzel korábban. Ez volt az első vonulat, emellett pedig az aktuális szleng, flaszternyelv. Az alapító korosztály a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódott. Magyarországon elég korán kiadták Tom Wolfe-nak  a Kandírozott mandalinzselészínű áramvonal című könyvét. Talán másodikos-harmadikos gimnazista lehettem, amikor olvastam, és döbbenten néztem, hogy tényirodalmat lehet így írni. Az akkori újságírás nagyon száraz, poros, szürke valami volt, Wolfe meg gyakorlatilag maga a rock’n’roll volt lefordítva a zsurnalizmus nyelvére.

90 őszén fél évet Amerikában voltam gyakornokként különböző újságoknál. A New York Times-nál dolgoztam, elég szegényes ösztöndíjjal, és gyakorlatilag szívességi lakáshasználó voltam. Az egyik helyen, ahol laktam, volt egy fiatalember, aki a West Point akadémián tengerésztisztnek készült. Ahogy beszélgettünk Tom Wolfe került szóba, mire azt mondta, ha már Wolfe ekkora hatást gyakorolt rám, akkor Hunter Thompsonnal is kéne foglalkoznom. Tőle kaptam meg akkor a Félelem és reszketés egy példányát. Az akkori Narancs több számában foglalkoztunk vele. Amikor pedig elindult a Narancs Könyvek sorozata, egyértelmű volt, hogy a Hunter Thompsonal kezdjünk. És az is egyértelműnek tűnt, hogy ezt én fordítom. Holott nem tartom magam igazi műfodítónak, a három Thompson-könyvön kívül egy könyvet magyarítottam, Naomi Klein No Logo-ját.

Amikor ismét Amerikában jártam 1995-ben, akkor elég sok energiát fektettem abba, hogy személyesen is találkozzunk, ami végül sikerült is. 2005 nyarán megismételtük ezt a találkozást, és a mostani kötet nyitódarabja az erről készült írás. Thompson öngyilkos lett egy héttel azután, hogy mi meglátogattuk. De nem emiatt.   

PRAE.HU: Mi jött le neked ezalatt a két találkozás alatt? A róla kialakult imidzs milyen arányban fedi a valóságot, és milyen arányban egy tudatosan kialakított brand?

Hunter Thompson a státuszát tekintve amerikai ikon. Egy kan-Marilyn Monroe. A szerepe pedig az volt, hogy ő a trigger hippi. Ez egy amerikai szójáték. Aki szeret lövöldözni, azt trigger happy-nek mondjuk, ő meg a trigger hippi volt. Felvette ezt a lövöldözős redneck pózt. Meg persze volt a drogista póz, ami nem idegen az amerikai irodalomban. Ugyanakkor megjelent négy hatalmas kötetben a levelezése, amiből kiderül, hogy ő roppant komoly gondolkodó volt. Egy felelősségteljes amerikai patrióta. Ha az ember a hatvanas évektől mondjuk a kilencvenesekig bezárólag tudni akar valamit az amerikai történelemről, akkor Hunter Thompson igenis nagyon fontos forrás.

PRAE.HU: Mondhatjuk azt, hogy Thompson nélkül a mai magyar sajtónyelv sem lenne olyan, amilyen? Ti hozzá nyúltatok vissza a Narancsnál, aminek folyománya az a nyelvezet, amit főleg a korai időkben az Index vagy mostanában a 444 csinál?

Ez egy többszörös áttétel. Azt mindenképpen mondhatom, hogy a Narancs korai időszakára hatással volt Hunter Thompson, a korai Narancs pedig úgy gondolom, hogy hatással volt a netes sajtóra meg a blogoszférára.

PRAE.HU: Most megjelent gyűjteményes köteted 2005-től mostanáig fogja át a munkásságodat. Mesélj erről az időszakról!

Én úgy számolom, hogy ez egy sorozat harmadik kötete. Az első 98-ban jelent meg, amikor is eljöttem a Narancstól, ezt az időszakot le akartam zárni, és ennek apropóján jelent meg a Narancs blue, ami elsősorban az ott megjelent írásaimat tartalmazta. Aztán 2006-ban jött ki a 98 és 2006 közötti szövegeket tartalmazó darab, az Énem indián, amikor még aktívabban újságírtam. A mostani kötet pedig az azóta eltelt időszak szövegeiből tartalmaz válogatást. Amibe persze sok minden nem került bele, mint például a romagyilkosságokkal foglalkozó anyagok, amik szétfeszítették volna a kötet kereteit. Ezekből terveim szerint külön kötet lesz majd.

PRAE.HU: Az újságírás definíció szerint a jelenről szól. Hogyan tudnak működni ezek a szövegek ilyen retrospektív módon?

Én azt gondolom, hogy ha az ember szerkezetet, struktúrát tud megalkotni, akkor tudnak működni.  Úgy vélem, hogy korlenyomatként, korrajzként olvashatóak.

PRAE.HU: Van akkor ennek egy médiaarcheológiai vetülete is?

Az is, meg persze jelenkortörténet. De persze más vetületek is megjelennek. Írtam például egy német újság felkérésére egy komolyabb esszét Tarr Béláról. Továbbá ugye, középkorú emberként vannak idősebb barátaim, akik, sajnálatosan, olykor-olykor meghalnak. Van tehát jó néhány nekrológ is benne. Általában olyan emberekről, akiket ismertem. És van persze valamennyi napi politikai szöszögés, de azért viszonylag kevés.

PRAE.HU: Említetted a nekrológokat. Halottaid közül talán Eörsi István állt hozzád a legközelebb. Hogyan alakult a ti kapcsolatotok, hogyan alakult a ti barátságotok? Hiszen egyáltalán nem tartoztok egy generációba.

Ő pont a szüleim korosztálya volt. Eléggé ismert volt számomra a neve, régóta olvastam az írásait. Személyesen 88-89 táján találkoztunk, és elég hamar haverozós kapcsolatba kerültünk. Ami nagyon összehozott minket, az volt, hogy az ostromgyűrűbe zárt Szarajevóba utaztunk együtt Déri Miklós fotóművésszel, és a Pista jelentkezett, hogy ő is jönne. Ennek kapcsán kerültünk mi nagyon szoros viszonyba.

Amikor a Kalligram Tegnap és Ma című kortárs monográfiasorozatának szerkesztője, Szegedy-Maszák Mihály megkérdezte, hogy kit szeretne, hogy írjon róla, Eörsi meglepő módon nem egy irodalomtörténészt mondott, hanem engem.

PRAE.HU: Ijesztő volt, hogy egy irodalomtörténeti monográfiát írjál, holott nem vagy szakmabeli?

Nem vagyok ijedős.

PRAE.HU: A nyilvánosan is látható pályádat a Nagy Imre újratemetés sajtófőnökeként kezdted. Huszonkilenc évesen hogyan kerültél egy ilyen jelentős esemény ilyen posztjára?

A Nagy Imre újratemetés szervezője a Történelmi Igazságtétel Bizottság, annak nukleusza a Soros Alapítvány által finanszírozott Oral History alapítvány volt. Szociológusként az 56-os szereplőkkel kezdtem el interjúkat csinálni. Itt ismertem meg Vásárhelyi Miklóst, tudtam tűrhetően angolul, és felmerült, hogy legyek sajtófőnök ezen az eseményen. Sajtóügyekben a közvetlen felettesem Vásárhelyi volt, ami nagy megtiszteltetés, lévén ő meg egykor a Nagy Imre kormány sajtófőnöke volt. Ez is egy meló volt, pár hónap, szervezkedni kellett, külföldi újságírókat terelgetni, satöbbi. Tanulságos volt, örülök, hogy ott lehettem.

PRAE.HU: A kilencvenes évek legelejéig erősen benne voltál az akkori Fideszben. Milyen volt akkor a Fidesz belülről? Milyen hangulat uralkodott?

Nagyon nyugatos, nagyon liberális. Radikálisabban volt liberális, mint az SZDSZ. Ugyanakkor bizonyos vezetőkben, akik ma is ott vannak, volt egy tüske, hogy az SZDSZ a saját ifjúsági szervezetének tekintette a Fideszt. Jellemző eset, hogy valamelyik külföldi fogadáson a Haraszti Miklós megigazította az Orbán nyakkendőjét. Vagy Tamás Gáspár Miklósnak az a megjegyzése, hogy majd a tehetségesebbeknek a hónuk alá nyúlunk. Aztán a Fidesz opportunimusból átment a térfél másik oldalára, amikor ott kiürült a hely az MDF összecsuklásával. Aztán csókolom.

PRAE.HU: Tehát a váltás nem csupán a sértődöttségből, hanem nettó pragmatizmusból született? Mert én úgy gondolom, hogy a Fidesz elsősorban egy pragmatista párt.

Ezek egymást erősítő folyamatok voltak.

PRAE.HU: Ennek a pragmatizmusnak a kezdeti időben már voltak nyomai, vagy csak később épült föl?

Én például a Simicskát nem ismertem. Nem voltam Bibó kollégista. A belső harcokat csak hallomásból ismertem. Én egy külsőbb tanácsadói körben voltam benne, elsősorban külpolitikai ügyekben.  

PRAE.HU: Orbánnal egyébként volt személyes kapcsolatod?

Hogyne. Mentünk egyszer vidékre valahova autóval, jártam a lakásán a Mester utcában.  Utoljára 1990 novemberében beszélgettünk úgy igazán.

PRAE.HU: Voltak akkoriban arra jelek, hogy ideológiailag ilyen kifutása lehet ennek az embernek, vagy az idők során komoly személyiségváltozáson ment keresztül?

Erre nincs fekete-fehér válasz. A határozottság mindig benne volt. Az utolsó találkozásunk úgy zajlott, hogy a New York Times-nál voltam gyakornok, egyszer csak csöngött a telefonom, felhívott a Fodor, hogy megy a Viktor Amerikába, biztos téged is fog keresni, jó volna beszélni vele, mert teljesen meg van őrülve. Egyfolytában ekézi az SZDSZ-t, az Ungár Klárival baszogatják a Demszkyt, satöbbi. Próbáljak meg valahogy hatni rá.

Eltelik egypár nap, telefon, Orbán az, nem tudnék-e a New York Times-nál összehozni egy sajtóreggelit. Mondtam, megpróbálom. Egy huszonéves fickó, egy kis magyar párt frakcióvezetője persze nem tűnt nekik olyan különösebben érdekesnek, de azért a véleményrovattól eljöttek ketten, az editorialtól meg a külpolitikai rovattól még valaki. Volt kávé meg bagel krémsajttal, aztán reggel tíztől tizenegyig zajlott egy beszélgetés.

Ezután Viktorral a Times Square-től lesétáltunk a Brooklyn hídig, ami olyan tíz kilométer. És nagyon érdekes volt a nyelv, ahogy beszélt. Szokatlan. Ez novemberben volt, én nyáron jöttem el Magyarországról, és akkor mindig az volt hogy „mi”. Mi akarjuk.  Csináljuk. Többes szám első személy. Az Orbán meg elkezdett egyes szám első személyben beszélni. Én. Én azt akarom. Nekem az kell. Ez akkor nagyon megdöbbentő volt.

Voltak dolgok, amikre érzéketlen volt. Szőrös volt, szeretett ilyen gallér nélküli ingekben fellépni, plusz zakó. Mondtam neki, figyelj, úgy nézel ki, mint egy iráni iszlamista politikus, mondjuk Rafszandzsani. Az amerikaiaknak fájó pont. Nem kell nyakkendő, legyen lazaság, de azért vegyél fel egy galléros inget. Nem. Ilyesmikre nem volt benne érzékenység. És persze, a kivagyiság mindig is benne volt. Persze hozzá kell tenni, hogyha valaki leginkább a sarkokban szeret meghúzódni és salétromfoltként beleolvadni a mosókonyha falába, az problémás hozzáállás a politikusi szerep tekintetében.

PRAE.HU: A végére a kötelező. Tervek. Mivel foglalkozol most?

A romagyilkosságos ügy még nincs lezárva, azt befejezném. Írogatok valamit, ami egy fikciós dolog…

PRAE.HU: Bocs, hogy közbevágok, de elsősorban tényirodalmat műveltél. Honnan jött a fikció az életedbe?

Attól, hogy tényirodalmat műveltem korábban, még van fantáziám. Vannak olyan dolgok, amiket egész egyszerűen tényirodalomban nem lehet megírni. Mindig is volt ilyen késztetésem. Nem szeretem amúgy a „szépirodalomhoz” való hozzáállást Magyarországon. A pátoszt. Nekem ebben elég amerikai a látásmódom, ott például a fiction és a non-fiction között nincs értékkülönbség. Lehet írni nagyon rossz fikciót, és lehet írni nagyon jó tényirodalmat. Úgy gondolom, hogy az írófejedelemségesdi is keleti vonás a magyar irodalomban. Jelent már meg novelláskötetem, jelent meg regényem, úgyhogy nem hiszem, hogy magyarázkodnom kéne, miért írok fikciót. Ennek sincs piaca. Ez is egyfajta magánhóbort ezen pazar éveinkben, melyeket sötétben töltünk.