Nem könnyű a kritika oldaláról szemlélni az öreg Woody munkásságát, hisz’ ekkora, és ilyen színes életművet nehéz átlátni, pláne összegezni. Az utóbbi években (1992 óta minden évben rendezett legalább egy filmet) futószalagon gyártott filmjeit azonban nyilván nem tanácsos pusztán önmagukban szemlélni. Nem is járna jól vele senki, mert lássuk be, az elmúlt tizenöt évben alig készített korai remekműveihez fogható alkotást. A teljes pálya ismeretében hajlamosabbak lehetünk elnézőn legyinteni, s mint Jancsónál, úgy Woody-nál is az életmű egészére hivatkozni, illetve arra, hogy ennyi fajsúlyos darab után, ennyi idősen már elnézhető nekik az öncélúság. 2005-ben azonban történt valami, Woody Allen a ködös Albion, azon belül is London hatása alá került, s tősgyökeres manhattaniként úgy döntött, hogy hetvenéves korára európai filmrendezőként is kipróbálja magát. Míg Jancsó egyre csak bolondozik, addig Allen egyre komolyabbá válik.

A kísérlet nem is indult rosszul. A Match Point – bár sokakat meglepett – műfaján belül rendkívül korrekt alkotás. A Kasszandra Álma is a trilógia első darabjához hasonlítható inkább, mint a Füleshez, sőt, kis túlzással ugyanaz kicsiben. Mert végül is csak a közeg változott, a lényeg – a bűn és a bűnhődés lélektani vizsgálata – ugyanaz.

Egyedül ebből a részből maradt ki Allen újkori múzsája, Scarlett Johansson, és maga a rendező sem vállalt szerepet ezúttal, viszont kaptunk helyettük két igazán karakteres színészt a főbb szerepekre. Az Ewan McGregor-Colin Farrell kettős jó választásnak bizonyult az angol testvérpár megformálására, még akkor is, ha a való életben egyikük sem angol: skót, illetve ír származásúak. A hálásabb szerep amúgy Farrellé, hisz karakteréből, a gyötrődő piti kis szerencsejátékosból többet lehet kihozni, mint a nagyravágyó, mégis örök kispályásból, akit McGregor alakít. Utóbbi egyébként talán szerencsésebb választás lett volna a trilógia első fejezetének főszerepére a sótlan és tenyérbe mászó képű Jonathan Rhys Meyers helyett, de ez más lapra tartozik.

Szereposztási ballépés azonban a Kasszandrára is jutott, mert Hayley Atwell hiába szép, a femme fatale szerepében nem tud kiteljesedni. Ez pedig sajnos a forgatókönyv átgondoltságát illetően is kérdőjeleket eredményez, mert hiába hozza a két színész remekül az előzetes bűntudattól gyötört testvérpárt, nem igazán világos: mi viszi rá őket a visszafordíthatatlanra. Utalások történnek persze veréssel fenyegető uzsorásokra, no meg a szerelemre is, de az egész valahogy kidolgozatlan marad. Persze sokat hallunk a misztifikált nagybácsiról a vasárnapi ebédek során, s Woody Allanből kiindulva sejthetjük, hogy ha megjelenik, a róla kialakított kép árnyaltabbá válik majd. Így is lesz, de mivel arról, hogy a nagybácsit miért is hozná kellemetlen helyzetbe egykori kollégájának vallomása, nem tudunk meg túl sokat, így nem is értjük, miért kell őt likvidáltatni a jóravaló unokaöccseivel. Mármint hogy értjük, csak átérezni nem vagyunk képesek. Ettől aztán az egész kissé homályossá válik, mint anno a színész az Agyament Harry-ben.

Remek ötlet a mai világban arra a kérdésre építeni egy filmet, hogy képesek-e (anti)hőseink meggyilkolni valakit pusztán önös érdekből, hideg fejjel – de akkor ezt ki kéne dolgozni, kérem szépen, számos jelentős mű példája bizonyítja, hogy ez akár sikerülhet is. Itt azonban ez nem történik meg, így jobbára csak a színészi alakítások, és Zsigmond Vilmos operatőri munkája marad figyelemre méltó a Kasszandra álmából.