Sokat hallottam már Nigel Kennedyről, a komolyzene fenegyerekéről, és talán a sors fintora, hogy most egy matiné előadáson látom. Pont véget ért az éves sajtótájékoztató az Arénában, szinte az utolsó percekben ereszkedünk le a Sky vendéglőtől és a VIP páholyoktól a normál közönség közé, s minthogy az illetékesek elmagyarázták, hogy az ilyen gyermek-matiné inkább reklám, mint tényleges bevétel, azt lesem, ahogy szép lassan, az utolsó utáni pillanatra időzítve megtelik az Aréna hatalmas nézőtere gyerekekkel. Persze van néhány felnőtt, egy-két szülő is elkíséri csemetéjét, ám a tömeg átlagéletkora nem hiszem, hogy sokkal 16-18 év fölött lenne.

Tényleg, az utolsó pillanatokban érkeztünk, és akkor még hatalmas üres terek ásítoztak, ám múlik az idő, az előadó késik, és lassan valóban az egész nézőteret megtölti a gyereksereg. Persze egy ilyen nagy koncerten késni szokás, leginkább a hangulat fokozása érdekében, ám az alacsony átlag életkor miatt lassan már veszélyessé válik, hogy türelmét veszíti a fiatalság.

Aztán vagy jó húsz perc késés után fura zajt hallani, mintha néptáncosok kiabálnának a színpad mögött, s a ritmikus kiabálás után lassan bevonul a zenekar, a színpadon elhelyezkedő székeken helyet foglalnak a zenészek.

Utoljára egy meglehetősen fura figura jelenik meg. A fényképekről felismerem, de inkább valami bohókás hajléktalanra emlékeztet most Nigel. Óriási, sárga-zöld tornacipő virít a lábán, bő nadrág és valami olyan dzsekiféleség, amit hajléktalanokon kívül máson nem nagyon láttam. Az arca borostás, fura, nagy kézmozdulatokkal magyaráz, és a legkevésbé sem úgy néz ki, mint egy világsztár.

Egyébként elég lassan indul a koncert, mert be- illetve felvezetés helyett arról beszél, hogy több ismerős arcot is látunk majd a színpadon, és ezek közül az elsőről azt mondja, hogy valószínű, hogy óriási nemzetközi sikert arat majd felnőttkorában.

Ha jól emlékszem, először egy Bach feldolgozást hallunk, ami leginkább hegedű-szólódarabnak hangzik és csak ritkán lép be a zenekar, majd a színpadon megjelenő magyar hegedűs fiúval voltaképpen duóban játsszák el Bartók egy művét.

Hallottam már néhány méltatást sztárok szájából ezen a színpadon, és van némi rossz érzés bennem ezzel kapcsolatban. Mondjuk, fellép egy „agyondicsért” előzenekar, valahogy úgy, hogy nem lehet eldönteni azt, hogy ez még a koncert előtt, felvételről szóló zene, vagy maga az előadás. Illetve hallani lehet őket, de aztán egyszer csak megszólalnak a hangfalak rendesen, annak rendje és módja szerint, amikor a sztár lép színpadra - és ebből nyilvánvaló lesz, hogy mire megy ki a felhajtás.

Nem kis ember, Peter Gabriel legutóbbi Aréna-koncertjére célozgattam az imént, ám Kennedy koncertje egészen más. Hiába van nagy zenekar a színpadon, a fő műsor akkor is egy személyes show. Személyes show, ám a legkevésbé sem azért, mert Nigelnek erre szüksége van. Esetlenül hadonászik egy meglehetősen alacsony emberke a színpadon, mintha nem találná a helyét a sok ember között. Mutogat, viccelődik, dicsér és beharangoz, mint bárki más tenné, ha ekkora színpadra állítják.

Nem vagyok naiv, legalábbis nehezen tudom elhinni, hogy egy világsztár ennyire közvetlen és (direkt) béna legyen. Mégis azt kell mondanom, hogy Nigelnek mindez nagyon jól áll, és olyan átéléssel adja elő, hogy tényleg elhiszem, hogy ez valóban ő, és nem a sztár mondjuk a Müpa színpadán.

A Bartók-darabban például egy picit alulintonál, mintha a hangot keresné a hegedűn. Ugyan felváltva szólóznak a fiatal magyar sráccal, de Nigel a legkevésbé sem tolul az előtérbe, mintha még külön vissza is fogná magát, nehogy a srácnak rosszat tegyen az összehasonlítás.

Majd hosszasan értekezik egy teljesen ismeretlen zeneszerzőről, illetve arról, hogy a klasszikus zenészek is emberek, és bár néha nehéz az ilyen zenét hallgatni, többnyire azért megéri. Hihetetlen, hogy a felhajtás nem másnak, mint Vivaldi Négy évszakjának szól.

Egyébként pedig nem sok teret hagy a kétségeknek és a klasszikus szerzők őrült fortélyainak: bár hangról-hangra ismerem a művet, néha erősen figyelnem kell arra, hogy éppen mi szól. Tudniillik hallunk egy nagyon jellegzetes futamot (egyetlen hangszeren), a zenekar nagyrészt uniszónóban játszik, mint egy ritmushangszer, aztán jön a refrén, amikor az egész zenekar, szóló hegedűsökkel egyetemben egyetlen futamot ismételget egyre erősebben, majd újabb (halk) motívum a hegedűn, egy-két hangszeren, uniszónó kíséret aztán refrén, és így tovább.

Ha jól emlékszem, Adorno értekezett annak idején arról, hogy táskarádión nem lehet klasszikus zenét hallgatni, és azzal, hogy az operaáriák egy-egy énekelhető dallamát kiemelik, nem a klasszikus zenét, hanem annak degradálását népszerűsítik.

Persze Adornónak már a jazzről sem volt túl jó véleménye. Ugyanakkor ez a koncert meglehetősen világosan az általa kidolgozott helyzetet szemléltette: egy-egy kiugró, jellegzetes mozzanat kiemelése, lehetőleg semmi hangnemváltás (és még véletlenül sem moduláció), erősen ritmizált és szinte végletesen kihangsúlyozott előadás, amiben váltják egymást a különböző „stílusú” részek. Mondjuk egy meglehetősen ügyes jazz bőgő szóló Vivaldi valamelyik évszakában.

A koncert vége felé több magyar hegedűs fiú is fellépett a színpadra, hogy Nigellel közösen zenéljen. Aki persze az évszakok során azért talált alkalmat arra, hogy bebizonyítsa, valóban rendkívül jó játékos. Most is nagyjából ugyanez történt: a fiúk felváltva vitték a prímet, és bár mindegyik sajátos, mondhatni rá jellemző stílust adott elő, köztük persze Nigel is, aki a legkevésbé sem emelkedett ki a sorból, nem játszott többet, hangosabban, vagy virtuózabban. Egy-egy apróságot csempészett a zenébe: apró kis díszítést, egy csúsztatott hangot, leheletnyi (hangerő)kiemelést. Nem volt feltűnő, a legkevésbé – csak a zene vált sokkal jobbá ettől.

Nem vagyok a merev műfaji határok híve, azonban kifejtettem már néhány crossover előadással szembeni előítéletemet. Számomra az elsődleges kérdés az, hogy mi értelme van egy ilyen előadásnak? Valami új jön létre, vagy csak mixelnek néhány már eleve hatásos stiláris trükköt?

A lehető legpozitívabb véleményemmel kezdve, azt kell mondanom, hogy ez a Négy évszak új volt Vivaldi művéhez képest. Annyira új volt, hogy mint említettem volt, néha erősen hegyeznem kellett a fülemet, hogy ráismerjek az eredetire.

Kicsit kevésbé pozitív az, hogy sokkal üresebb volt számomra, mint Vivaldi Négy évszaka. Hiányoztak belőle a többszólamú finomságok, a hangnemváltások, mondhatni mindaz, ami a klasszikus zene lényegét adja. Kaptunk helyette egy, némi túlzással akár az ABBA együttesnek is tulajdonítható, rendkívül egyszerűen befogadható muzsikát. Ebben a zenében persze rendkívül sok ötlet volt. Ahogy az is nagyon jó, és Nigel (jelen) hozzáállására jellemző vicc volt, amikor bíztatására kezdett felállni az első hegedűs a zenekarból. Nem is tudom, hogy végül felállt-e, mivel csak a folyamatra emlékszem, ahogy egyre jobban tornyosul az apró emberke fölé - az utolsó pillanatban, amire emlékszem belőle már legalább kétszer akkora volt, mint Kennedy.

Nem csak poénos, hanem sokszor kifejezetten szellemes volt az előadás, zeneileg pedig rendkívül változatos és virtuóz. Valószínűleg az én hibám az, hogy ennek ellenére is üresnek éreztem (hiányzott belőle az eredeti gazdagság).

Minthogy személyesen szürkébbnek éreztem (az összehasonlításban), végső értékét tekintve csak találgatni tudok. Popzenének nagyon jó, klasszikus zenének túlságosan egysíkú. Aki a popzenét szereti, az jó eséllyel fog ezek után érdeklődni a klasszikus zene (bizonyos válfajai) iránt. Remélem, a kissé hosszabb és rögösebb utat is élvezni tudja majd, amíg megtanulja értékelni mindazt, ami Nigel zenéjéből (feltehetően tudatosan) hiányzik: a polifóniát és a modulációt.

A hozzám hasonló, kissé betokosodott hallgató viszont valószínűleg élvezni fogja ugyan az ilyen előadást, de első dolga lesz utána, hogy meghallgassa Vivaldi valamelyik hagyományosabb interpretációját – és bár kellemes emlékei lesznek egy-egy Nigel bravúrról, azért izgalomért inkább Vivaldihoz fordul.