Látszólag könnyen átlátható problémával állunk szemben, amelyben világosan elhatárolódnak a konfliktus kiváltói, akik domináns félként folyamatosan az ismétlődő megaláztatások megsemmisítő izzásában tartják az áldozatukat. A gyönyörű, közkedvelt és mérhetetlenül magabiztos Kez néhány hasonlóan feltűnő barátnőjével alaposan célba vette a kicsit teltkarcsúbb, kicsit ügyetlenebb és fojtogatóan önbizalom-hiányos Jesst. A kipécézett áldozatnak a hétfővel egy újabb, a legrosszabb rémálomba illő 7 nap kezdődik. Az iskolai tanárok számára mindennapos helyzet lehet ez, ahol a szigorral, büntetésekkel vagy felületes megoldásokkal valószínűleg csak tovább mélyítik a sebeket, a probléma valós orvoslásától mindinkább messzebbre kerülve. A szülők felelőssége és szerepe nyilvánvalóan éppen olyan jelentős, mint a tanároké, és nem szabad megfeledkezni az osztálytársakról, barátokról sem. Ha egy fokkal jobban bele tudunk látni egy ilyen szituációba, rögvest komplexebbé válik a kép, és elfelejthetjük a könnyelműen kialakított elkövető-áldozat sablonra és negatív-pozitív pólusú ellentétpárokra rímelő sztereotípiákat.

Ha egy anyuka vagy apuka azt hallja az iskolában, hogy szóval-tettel bántották a gyermekét, akkor – valljuk be – nem biztos, hogy eljut gondolatban a miért-ig. Főleg, ha éppen tényleg csak azért kapták el az ember fiát vagy lányát, mert néhány számmal nagyobb pólói vannak. Lehet, hogy kissé sarkítok, de úgy gondolom, hogy az igazságtalanságon való felháborodás jócskán befolyásolja a józan ítélőképességet. Kevesen sajnálják az elkövető szerepében tetszelgő – általában nagyszájú és nagyon menő – srácot. Pedig szinte biztos, hogy bőven lenne okunk rá. A két oldalt egyenlően bemutatva hívja fel a figyelmet Ainsworth azokra a kétségbeesett segélykiáltásokra, amelyek olykor egy átlagos osztályközösségben is felsírnak. A kettős narráción keresztül felváltva ismerhetjük meg Kez és Jess világát, s legfőképpen a háttérben megbúvó, szándékosan rejtegetett súlyos lelki sérüléseket, amelyek egyrészt motivációként szolgálnak, másrészt pedig tehetetlenséget és folyamatos önhibáztatást vonnak maguk után.

Jess monológjával ereszkedünk a történetbe, így már rögtön, a történet legelején könnyelműen a részrehajlás csapdájába esünk. Jess-szel együtt utáljuk azt a felfuvalkodott, kegyetlenül, végletesen megalázó osztálytársát, Kezt, aki – mit sem sejtve Jess hányattatott családi hátteréről – minden nappal nagyobbat rúg, fájdalmasabbat harap. A következő fejezettel azonban mégis árnyalódik minden. Észrevétlenül mocorog a bűntudat, mert valójában a dacos és fanyar Kez felett sem törhetünk pálcát, hiszen nap mint nap szenvedi el  a családon belüli erőszak elviselhetetlenségét. A lány a külvilág felé mutatott bájos-cukormázas álarc mögött letargikus ürességbe burkolózva utasítja vissza a segítségnyújtó kezeket, és választja inkább – egészen öntudatlanul – a felületi megoldást, amely az egyetlen pillanatnyi megnyugvást jelenti számára: az érzelmeinek kivetítését egy hasonlóan kétségbeesett osztálytársára.

A közvetlen, belső nézőpontok által az olvasó nagyban bevonódik a cselekménybe, így ő maga is – a lányokhoz hasonlóan – látványos fejlődésen megy keresztül. Ainsworth zseniális érzékkel irányítja a figyelmet a végsőkig feszült gócpontokra, mindvégig fenntartva közönségének már-már szorongásba forduló érdeklődését. Az egyre nagyobb súllyal ránk nehezedő hét nap alatt nincs feloldás, nincs megnyugvás, valóság-közelien zavarja az olvasót a nyilvánvalónak tűnő végkifejlet felé. Szintén a narrátorok közelsége révén kifejezetten megrendítően hat a két diáklány elesettsége, elgyötörtsége. Ainsworth az igazi, háttérben húzódó okokat keresi és tárja fel, ezek tükrében mutatkozik meg a szereplők érzelmi marionett-bábukká formálódása. A környezetükben élők szemellenzős hárításai és sorozatosan hibás probléma-meglátása mintegy determinálja a lányokat azokra a tettekre és offenzív, avagy teljességgel önmegadó viselkedésre, ami esetükben tapasztalható. Hét nap alatt dőlnek meg a hamis előfeltevéseink és kerül előtérbe az ok-okozati viszonyok szövevényes hálója.

Összességében rendkívüli pontossággal és részletességgel nyúl Ainsworth a témához. Hidegvérrel viszi be a tust a sokszor naivan a „minden jó, ha a vége jó” hitbe kapaszkodó olvasónak, hiszen tulajdonképpen végig ott lebeg a szereplők feje fölött az a bizonyos kard. Mélyen elgondolkodtató ugyanakkor, hogy Ainsworth rendkívül izgalmas felépítésű, vakítóan őszinte regényében ténylegesen a valóság, illetve a valóságban hasonlóképpen működő láncreakciók jelennek meg. Ha lenne egy nyolcadikos-kilencedikes kamasz lányom-fiam, vagy akár egy osztályom, ez a könyv biztosan nem hiányozna a kötelező olvasmányok közül.

Eve Ainsworth: 7 nap

Tilos az Á Könyvek, 2015

229 oldal, 2990 Ft