A gyermek az őt körülvevő világról a legkorábbi, legszűkebb környezetében szerez tapasztalatokat. Ha elég figyelmet kap, beszélget a szülővel, mer kérdezni, és tud is, mert vannak szavai mindenféle félelmére és vágyára, esélyt kap rá, hogy kiegyensúlyozott, érzelmeivel bánni tudó felnőtt legyen. Pszichológusok és pedagógusok egyetértenek abban, hogy a különböző frusztrációk, a nem megfelelő konfliktuskezelési képesség legtöbbször a gyerekkorig nyúlik vissza. Akinek kisgyerekként a legintimebb környezetében, szerető, meghitt, oldott közegben sokat meséltek, egy életre megkaphatja a szükséges lelki útravalót. A Sokszínű mesék meseantológiában harminc alkotó teremt varázslatos világot szövegben és képekben egyaránt.  Ha együtt olvassuk, nézegetjük és sokat beszélgetünk a mesékben megjelenő helyzetekről, témákról, természetessé válik, hogy a világ sokszínű.

Nincs objektivitás az irodalomban – mondja Nényei Pál, a Piarista Gimnázium tanára egy nemrég megjelent internetes interjúban, és azt is hozzáteszi, hogy az irodalomról való beszéd számára személyes ügy. Hát ez az. A személyesség mennyire fontos! Folytatom gondolatát: így minden egyes műhöz egyedi módon kell közeledni. Érdemes tehát megfigyelni, hogy melyik történet szólítja meg a gyereket, melyikre kíváncsi, mi gondolkodtatja el, mi indítja meg, mert azzal a kérdéssel érdemes foglalkozni egy kicsit mélyebben. A szövegek és a képek (a kötet címéhez híven) sokszínűek. Szólnak idegenkedésről és barátkozásról, kirekesztésről és befogadásról. De nem is kell direkt félelemről és gyűlölködésről szólnia egy történetnek ahhoz, hogy észrevegyük, az apró sérelmek, a tapintatlanság, a viselkedési problémák a kisgyerekek hétköznapjainak is részei. Jótékony, ha kivetítve vesszük szemügyre a különböző tartalmakat, képben, szövegben is segít ebben ez az antológia.

Van itt állatmese, mint például Böszörményi Gyula meséje, a Sutyi, a fejbesuttyantott, amely arról szól, hogy gonosz dolog védtelent bántani. A kis mókust patkánynak nézik, csak azért mert piszkos. Sutyi meséjében jellemrajzoló neveket, szavakat találunk, ilyen Sutyi, (mert fejbesuttyantott), a rátarti Vijjogi, a szemétdombok sirály őre, vagy Bökkencs, a sün.  Kalandjai után a szürkebundás persze hazatalál; elmondja a mókuskölyköknek, hogy ne higgyenek senkinek, ha rosszat mond róluk és csúfolja őket, mert csak az válik igazán semmirekellővé, aki ezt önmagáról el is hiszi. Lackfi János arról ír, hogy a mindig éhes kiselefántot a kismajom játékból megdobálja gyümölccsel, ő eleinte dühös, aztán észreveszi, hogy ehető mindaz, amivel megdobálja a kis csibész. Lackfi szóhumora itt is arat: „a kutyafáját, pontosabban a majomfáját! – méltatlankodik az elefánt, aztán a disznófülű vagyis inkább elefántfülű csámcsogni, szörcsögni kezd, vagyis megeszi, amivel megdobálták… Szinte halljuk, hogy fognak ezen mulatni a kisgyerekek! A sztorihoz Igor Lazin illusztrációi aranyosan illeszkednek. Másfajta állatos történet Nógrádi Gergelyé.  Figurái, Mazsi, Rodó és Pukkancs, olyan nagy erdőben élnek, ahol minden állat elfér. Egyszer csak megbomlik az idill: a farkasok ketrecbe akarják zárni a nyulakat, hogy akkor kaphassák el őket, amikor akarják. Azok ugyanis felfalják a füvet, veszélyeztetik az erdőt. „Figyelem! Figyelem! Megmentjük az erdőnket! Nem fogják mohó tapsifülesek a gyomrukba tömni! …Jaj azoknak, akik elbújtatják őket. Mindet megtaláljuk, és büntetésük rettenetes lesz, irgumburgum!” – harsogja a Farkas rádió meg a Farkas televízió. Mazsi és barátai végül megmenekülnek, hogy hogyan, azt megtudhatjuk a meséből, ami nem is mese, mert ahogyan szerzője írja: „Így történt, megtörtént, nem mese ez, tudd meg!”

Manó főhőst választott Kőrösi Zoltán, aki a világhírű Plotty zenekarról tudósít. Mocsári manót a zörgő csíkos szatyrával anyukája boltba küldi. Út közben eképp csúfolják, bántják a fűzfamanók: „Ezek folyton bőgnek, mert teljesen vízből vannak.” … „Hogy te milyen barna vagy! … Nem fáj?” – aztán az incselkedés, ismerkedés során együtt mennek tovább, és „Potty, dumm, zizz, rezz” együtt zenélnek; micsoda jó móka kerekedik! „Ha a zenekar szól, annak mindenki örül.” A zene univerzális harmonizáló erejét veti be Hidas Judit furulyás meséje is. A klasszikus „egyszer volt, hol nem volt” kezdéssel indítja a Szépen szóló furulyát, amelyben az aktuális migráns kérdést dolgozza fel. Senki sem akarja befogadni a menekülő kisfiút, Omidot. A házuk megsemmisült, szülei meghaltak, csak egy kis furulyája maradt. Játékával megörvendeztet mindenkit, amerre jár, mégsem talál otthonra. Végül egy vándor viszi magával a családjához; az oázisban élő emberek mind vándorok voltak valamikor. A fiú pedig olyan szépen fújja furulyáját, hogy a dallam még azok szívéig is elér, akik nem tudták őt befogadni.

A Szuperelegy című Nyulász Péter-mese a beszédes nevű Apa-pirra-soka-tir feltaláló műhelyébe vezet. Arra jött rá az agyafúrt bölcs, hogy a világon mindenki híres és jó kiállású akar lenni. Elixírt kever laboratóriumában, hogy majd mindenkihez eljuttatva teljesüljön az emberek vágya. De mi történt, miután mindenki bevette a szert? „Másnap reggelre a városka lakói egyformán híresek és szépek lettek, pontosan úgy, ahogy az egyszeri feltaláló is.” De nemhogy elégedettek nem voltak ezzel, egyenesen a sikítófrász tört ki rajtuk, amikor reggel a tükörbe néztek: mindenki olyan lett, mint Apa-pirra-soka-tir feltaláló! Visszakívánták az eredeti állapotot – de szerencséjükre „a csodaszer hatása még nem ért véget, mert másnapra mindenki visszanyerte eredeti külsejét, amilyennek megszületett, és azzal határtalanul boldog volt. Olyan elégedett lett az életével, sőt a külsejével, mint még soha azelőtt.” És az emberek soha többé nem beszéltek arról, hogy milyen jó lenne híresnek és szépnek lenni, csak arról, milyen jó, hogy süt a nap, hogy esik az eső, hogy meg tudják egymást különböztetni, és kölcsönösen örültek egymás sikereinek. Az eladatlan cipőkről Péterfy Gergely írt: Kázmér macska gazdája, egy János nevű cipész, amikor nem javított cipőt, újakat készített. Azt szerette volna, ha a cipőit egyenesen Béla király veszi meg. Így is történt. Szerintem ez a mese inkább a szülőket szórakoztatja majd. Az abszurd vonalat folytatja, Simon Réka Zsuzsanna lovagos sztorija is. Az enervált lovagok a tornát tormának olvassák, ez kissé felélénkíti őket, közben kakaót isznak. Az erőpróbára készülés nem zökkenőmentes: „Versírásban sokkal jobb vagyok… az anyukám mindig elájul, ha dárdát veszek a kezembe és zörög a páncél…” Mégis, a lovagitornázásban idegen lovagokkal küzdenek meg, miközben leesik nekik, hogy azok is olyanok, mint ők maguk. Az öreg király pedig máig emlegeti az eseményt, mint a legszebb ajándékot, amit valaha születésnapjára kapott. Szabó T. Anna A sárga mackóról írt. Egy kislány kinőtt és otthagyott szobáját, a szőnyegvárost mackói lakják, mindegyikük fehér. Egyszer bekerül közéjük egy idegen sárga maci, a mama hozza föl az utcáról. „Nem olyan, mint mi!” – kiáltják. Fú, de csúnya! Kergessük el!” Ám ahogy megismerik, megbarátkoznak vele, megtetszik a selymes, szép bundája is. Játék közben az új kismaci vezetésével lemerészkednek a szőnyegről, megnézni, mi van odakint – közös erővel kinyitják az ajtót. Szente Vajk és Szente Éva meséje Mursa Ottóról Mursa Ottónak szól. Főszereplője Toti, egy kisfiú, aki mindenkitől, még a különbözőtől is különbözik: virágokkal táncol, madarakról mesél, meg a világról, az életről. „Erre nekünk nincs időnk!” – kiabálják az emberek. Végül egy szomorú lány értékeli csak: milyen boldog lehetsz, hogy ilyen szépnek látod a világot! Szemléletét el is tanulja tőle, végül már ő mesél Totinak a szivárvány színeiről. Turbuly Lilla valóságon alapuló története Vietről, egy vietnámi kisfiúról szól, akinek távoli otthona nagyon más, mint az itteni lakásuk. Az óvodában sem játszik eleinte a gyerekekkel, de az óvó néni és a többiek segítségével mindenre rácsodálkozó, beszédes kisfiú válik belőle. Óvodás mesét írt Berg Judit is. A nagycsoportos Norbi festő lesz, ha nagy lesz, a világ összes színével hatalmas képeket fest majd, mert a világ sok-sok színét szereti a legjobban.  Balázsy Panna meséjében amerikai rokonok érkeznek vendégségbe, akiktől a főszereplő kislány divatos ruhát kap. Elmennek közösen a buzsáki búcsúba, ahol a kislányt sok szokatlan élmény és vidámság várja, először találkozik roma gyerekek csoportjával, és valamiféle varázslat is történik.

A végére hagytam Tóth Krisztina meséjét, aminek a címe Buborék (ők egy család) – valóságos teremtéstörténet! Amennyire hétköznapi, annyira emelkedett és költői. Sári szappanos vízből buborékot fúj: az első két nagy buborékot, Bubor papát és Bubor mamát egymás után követik a gyerekek. „Előrajzottak, keringtek a levegőben, rácsodálkoztak a világra. Ők voltak Buborék.”  Bubor mama szólt: „A Buborok nem élnek sokáig, de az életük csupa tündöklés. …És mi nagyon örülünk, hogy ti vagytok a gyerekeink. …Gyönyörűek vagytok – tette hozzá Bubor papa. … Az a feladatotok, hogy minél messzebbre jussatok!” Szivárványszínben pompázott valamennyi gömbdísz, de ahogy leszálltak ide-oda, már szét is pukkantak. Az élet metaforája buborékformában megérinti lelkünket, és hiába pattan el, örökké emlékezni fogunk rájuk. Mint ahogy Sári, a buborékfújó is emlékezett mindegyikre.

Sokszínű mesék, meseantológia

(A kötetben megjelenő mesék szerzői és illusztrátorai: Balázsy Panna, Berg Judit, Böszörményi Gyula, Csorba Vera, Hajba László, Hidas Judit, Horváth Anna, Horváth Ildi, Igor Lazin, Kőrösi Zoltán, Kürti Andrea, Lackfi János, Megyeri Annamária, Meilinger Zita, Nógrádi Gergely, Nagy Eszter, Nagy Norbert, Nyulász Péter, Paulovkin Boglárka, Papp Anikó Míra, Péterfy Gergely, Radnóti Blanka, Rippl Renáta, Simon Réka Zsuzsanna, Szabó T. Anna, Szente Vajk és Szente Éva, Szőnyi Gergely, Tóth Krisztina, Turbuly Lilla)

Az Élet Menete Alapítvány ötlete alapján

szerk.: Csapody Kinga
Manó Könyvek, 2015
111 oldal, 2490 Ft