Eredetileg három könyvről lett volna szó az est folyamán, de Brynjulf Jung Tjonn  A világ legszebb mosolya című regénye, ami egy rákbeteg fiú haláláról szól, kissé háttérbe szorult a beszélgetés során.  Érthető, hiszen egy halálos betegség visszafordíthatatlansága, a sorvadás folyamatának végigkövetése egy másik, egészséges (feltételezhetően érzelmileg is stabil), életében először szerelmes fiú szemszögéből teljesen más kérdéseket vet fel, mint a bántalmazott és problémáik megoldására az öngyilkosságot választó lányok történetei. 

Németh Eszter Kötéltánc és Julie Anne Peters Amikor ezt olvasod, én már nem leszek  című regénye is napló formában íródott, amit a beszélgetés résztvevői alaposan körbe is jártak. Mészáros Márton  felhívta a figyelmet a Kötéltánc elején olvasható kis bejegyzésre - a meghívásos blogok sablonszövegére -, ami már eleve gyengíti a hitelességérzetet. Nem annyira  a napló, hanem a blogformátum, annak minden (nyomtatásba átültetetett) mediális jellegzetessége  teszi problémássá a könyvet. Főként, mert a formai megoldások ellenére mégiscsak egy túl jól megszerkesztett, túlságosan is kifejtett, kibontott szövegből áll össze a történet. 

Szekeres Nikoletta szerint szükséges a napló forma, mert egy ember önmagába zárkózását, a falakat amiket épít a belső érzelmi világa és a külvilág köré,  egyáltalán a belső önkép és a valóság közti disszonanciát ezzel lehet a legjobban megérzékeltetni. Az Amikor ezt olvasod...-ban pedig a lány némasága is indokolja ezt a megoldást. Ráadásul ebben az esetben a tervezett öngyilkosságig történő visszaszámlálás fokozza a feszültséget.

Hitelesség és hiteltelenség volt a beszélgetés két kulcsszava, a résztvevők talán egy kicsit engedékenyebbek voltak az amerikai regénnyel, a Kötéltánc esetében azonban épp a magyar (kisvárosi) rögvalóságba belehelyezettség késztette őket szigorúbb ítéletek megfogalmazására. Például hogy mesterkélt megoldásnak hat, ahogy épp akkor érnek oda a segítőkész rendőrök, amikor tényleg durvára fordulna a verés-jelenet.  A beszélgetésből úgy tűnt, azoknak az ifjúsági regényeknek, amelyek bántalmazással, erőszakkal, öngyilkossági kísérletekkel foglalkoznak, szükségszerű eleme a túlzott sztereotípizálás, ugyanakkor a megvalósítás során nagyon könnyen elcsúszhatnak, rossz irányba tolódhatnak a hangsúlyok.

Felmerült a kérdés, vajon miért jutnak el ezek a lányok az öngyilkosság tervezéséig. Daelyn már vékony, csinos, már nem zaklatják, nem pécézik ki túlsúlya miatt, Lia pedig a közösség, szinte az egész kisváros hathatós közbenjárásával megszabadul az őt bántalmazó fiútól, s mint ahogy fokozatosan kirajzolódik, tulajdonképpen ő a társaság középpontja, mindenki kedveli és ha kell, kiállnak érte. Fenyő D. György szerint dramaturgiailag nagyjából 50 oldallal korábban sokkal indokoltabb lett volna, hogy megszületik a lány fejében a terv, miszerint egyetlen megoldás van csak a problémáira. Ugyanakkor pszichológiai szempontból érthető, ahogyan egyik könyv főszereplője sem képes a boldogságra, mivel az önszeretetre nem képesek. Ez az, amiért a kívülállók sokszor nem is tudják megérteni a másik problémáját. Ugyan mi baja lehet neki, mindene megvan az életben, miért borul ki apróságokon - csakhogy az illető ezt belülről nem így éli meg, ő nem képes önmagát elfogadni, csak azt látja, milyen tulajdonsága, jellemvonása nincs, aminek pedig lennie „kellene".  Másrészről úgy tűnik, a boldogság szó is teljesen más érzelmi állapotra utal az ilyen emberek esetében, ahogyan Szekeres Nikoletta is utalt rá, érdekes megfigyelni, hogy Lia akkor ír olyat például, hogy „béke van", mikor előtte valami nagyon necces szituációt élt át, illetve amikor a gyerekkort idézi meg egy-egy élethelyzet. 

Mindkét regény nyitva hagyja a kérdést, végül is megteszi-e a lány vagy sem, amit tervez.  A beszélgetésen jelenlévők egy kicsit ezt is mesterkéltnek érezték, ám az a szempont is felmerült, hogy a diákok számára  általában a nyitva hagyott történetek hasznosnak bizonyulhatnak, hisz akkor meg lehet vitatni, beszélni lehet arról, vajon mi lesz azután. Ugyanakkor ha ezek közül a történetek közül kellene választani, hogy mivel foglalkozzanak magyar vagy osztályfőnöki órán, nem szívesen használnák őket. Mészáros Márton szerint alapvetően nem szépirodalmi alkotásokon keresztül kell ezt a témát feldolgozni, ahol értelemszerűen a többféle értelmezési lehetőségek ütköztetése is ennek a feldolgozásnak a része. Az öngyilkosság esetében azonban szükséges egyfajta didaktikusság, ami egyetlen egy jó megoldást kínál: az eltántorítást, a lebeszélést. Az Amikor ezt olvasod, én már nem leszek már csak azért is veszélyes könyv ebben az értelemben, mivel a regény a lehetséges öngyilkossági módozatok széles tárházát mutatja be, és egy olyan honlapról is szó van benne, ami direkt buzdítja a tagokat az öngyilkosságra.

Szó esett a beszélgetés során arról is, hogy míg azok az olvasók, akik valamilyen formában maguk is bántalmazottak, könnyen azonosulni tudnak a főszereplőkkel, ám a bántalmazók valószínűleg nem fognak ettől észbe kapni, hogy amit tesznek az osztálytársukkal - például zaklatják a súlya vagy más testi tulajdonsága miatt -, az rossz, és még rosszabb következményekkel bírhat. Ebből a szempontból sokkal inkább a közösség, a környezet felelőssége fontos. Például, hogy ne az áldozatot hibáztassák, ne forduljon elő olyan, mint a Kötéltáncban is, hogy annyi az anya reakciója: mert biztos megérdemelted. Ez azonban megint egy összetett probléma, mert ahogyan Mészáros Márton is utalt rá, maga a társadalom is úgy épül fel, hogy egy közösség hajlamos az eltérőt büntetni csupán eltérősége okán.

Fotó: Katona Vanda