A zenés drámai előadások az arisztokratikus tudós társaságok antikvitás rajongásának termékeiként eleinte a főúri reprezentáció látványos megnyilvánulásai voltak, majd néhány évtized elteltével kikerültek a fejedelmi paloták dísztermeiből és a nagyközönség számára is nyitva álló barokk operaházakban találtak otthonra. A zenés színjátszás hamar megtalálta az utat az utca emberéhez, és Velencében már az 1640-es években több nyilvános dalszínház működött. Itt született meg a mai értelemben vett hivatalos operajátszás, és itt mutatták be az operairodalom első igazi remekművét, Claudio Monteverdi Poppea megkoronázása című darabját is.

A 17-18. században azonban nem léteztek még repertoárszínházak: az opera „élő műfaj” volt, és állandóan újabb és újabb darabokat mutatattak be a zenés színházakban, ami nem tette szükségessé a repertoárépítést. A társulatok számára rendszeresen új művek álltak rendelkezésre, illetve ha régebbi darabokat vettek elő, azokat is felfrissítették zeneileg. Ez a gyakorlat több száz év távlatából megnehezíti a régi zene hívei számára az autentikus előadások kivitelezését. A 17. századi operák ugyanis túlnyomó többségükben nem az eredeti zeneszerzők kézírásában, hanem gyakran több, egymástól eltérő kéziratban maradtak fenn, amelyek sokszor csak az énekszólamokat rögzítették, a hangszereléssel kapcsolatban nem fogalmaztak meg instrukciókat.

A Poppea megkoronázása esetében is hasonló nehézségekkel kell szembenéznie a színpadra állítóknak. A szerzőség kérdése kisebb probléma ugyanis a két fennmaradt kézirat a korabeli operajátszási szokások szerint jött létre, ily módon autentikusan közvetíti az 1600-as évek előadói gyakorlatát függetlenül attól, hogy minden részlete Monteverdi műve vagy sem. Nagyobb probléma a hangszerelés, a korabeli hangzás rekonstruálása, hogyan értelmezzük a régi kottát, milyen technikával szólaltassák azt meg az énekesek, illetve milyen hangfajú énekesekre osszák az eredetileg kasztráltak számára írt férfi szoprán szerepeket. Ezekben a kérdésekben nincs teljes egyetértés a szakmában, ezért minden Poppea előadás más és más formában kelti életre a darabot.

Eleinte divat volt elfogadni azt az értelmezést, miszerint a régi kéziratokat az 1600-as években is csak egyfajta vázlatnak tekintették, amiből mindig az aktuális előadók álmodták meg a maguk verzióját. Eme szemlélet szerint még az olyan, a késő barokk operák hangzásvilágát visszaadó átdolgozások, mint amilyen Raymond Leppardé vagy az olyan túlhangszerelt verziók, mint René Jacobs híres-hírhedt Monteverdi-opera lemezei sem nélkülözik az autentikusságot. Az utóbbi időben azonban a régizenei előadó együttesek megbékéltek a gondolattal, hogy a 17-18. század kisebb méretű operaházaiban mindössze 10-13 zenész kísérte az énekeseket, és ami a kéziratban van, nagyjából annak kell szólnia az előadáson is. Mondhatjuk úgyis: a múlt előadási gyakorlatának romantikus újrateremtése helyett mára egyfajta realista gyakorlat gyökeresedett meg. Ennek szellemében fogant Vashegyi György új Poppea-produkciója is, amely három estén át volt látható a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában.

Mivel a két kézirat közül a Nápolyban őrzött áll közelebb a librettó nyomtatott verziójához, Vashegyi ezt a változatot választotta az előadás alapjául. A hangszereléssel pedig a csembaló folyamatos basszus kíséretét, a basso continuót erősítette egy második csembalóval, orgonával és két teorbával (lantszerű, pengetős hangszer). Az autentikusság érzését tovább erősítette, hogy a karmester a zenekar élére állított csembaló mögül, karmesteri pálca nélkül irányította a szerény méretű zenekart. A folyamatos basszus kíséretet a vonósok, valamint néhány fúvós hangszer színesítette elsősorban az ariosószerű részletek és az együttesek alatt. A zenekari hangzás plasztikusan kísérte az énekesek produkcióját, miközben szépen kiemelte a drámai csúcspontokat. Vashegyinek remekül sikerült a patetikusabb és a komikusabb jelenetek zenei aláfestése, a zenekar fegyelmezett, precíz játéka pedig emlékezetes énekesi teljesítményekkel és egyszerű, minimalista rendezéssel párosult.

Geréb Zsófia rendező színpadra állítása mellőzte a realisztikus ábrázolásmódot. Nem maszkírozta férfinek a Nérót éneklő Vizin Viktóriát, és nem igyekezett nőiesebb színpadi megjelenést kölcsönözni a dajkát alakító Jeffrey Thompsonnak sem. A nemi szerepekkel való ironikus játékra a librettó is alkalmat ad, hiszen Otho és Drusilla ruhát cserélve követnek el merényletet Poppea ellen. A nemek felcserélése jól illett a történetben megjelenő dekadens világ ábrázolásához, ahol semmi sem az, aminek látszik, hiszen a kezdetben szenvedő áldozatnak tűnő Otho és Octavia is végül gyilkos bosszút forral az őket megalázó szerelmesek ellen. Néró diktatúrájában minden kifordul önmagából, és még a bölcs Seneca is negatív színben tűnik fel, hiszen végül beleegyezik a császárné félreállításába azzal a feltétellel, hogy ha vesznie kell, akkor legalább tartsák fenn annak látszatát, hogy mindez a birodalom érdekében történik.

Poppea jelmezei jól hangsúlyozták az erkölcsi értékeken kívülálló nagyvilági nő alakját, aki tudatosan használja a testét a ranglétrán való feltörekvéshez. Feszes cicanadrágja, aranyszínű felsője, abroncsszoknyája érzékletesen mutatta be a testi adottságait és képességeit gátlástalanul kihasználó törtető nő figuráját. Az arany szín jól jelképezte hataloméhségét és nagyravágyását. Néró feszes bőrszerkója sem nélkülözte az érzékiséget, ugyanakkor az ő esetében a rendezés kevésbé a kéjencet, inkább a bábként használt zsarnokot kívánta megjeleníteni. Ennek következében a császár jellemét kevésbé hatotta át az érzéki szenvedély. Helyette egy szeszélyes akarnokot láttunk, akit orránál fogva vezetett kétségtelenül intelligens, ám intelligenciáját rosszra használó szeretője. Otho és Drussilla fehér színben lépett elénk, ami ez esetben nem ártatlanságukat, inkább kiszolgáltatottságukat volt hivatott jelezni. Ámor szerepének megkettőzése pedig jól jellemezte a szerelem megfoghatatlanságát, mindenhol jelenvalóságát. Seneca arany szín tógája egyrészt a filozófus munkásságának maradandóságát, másrészt felsőbbrendűségét hangsúlyozta.

Az egyszerű díszletelemek közé tartozott a színpad előterében elhelyezett három akvárium. A bennük lévő víz a megtisztulás szimbóluma helyett azonban a bosszú eszköze: Seneca a császár parancsára a fürdőben lett öngyilkos és a víz a tengert is szimbolizálta, amelyen Octaviát száműzték. Ezenkívül a víz földi hiúságok szimbólumaként is értelmezhető, hiszen az énekesek több esetben is önmaguk tükörképét nézték az akváriumokban.  

Ötletes volt a forgó színpad közepére helyezett emelvény, amelynek egyik oldala lejtőszerű volt, míg a másikon lépcsősorok vezettek a győzelmi tribünre. Jól kifejezte a szereplők felfelé törekvését. A rendezés nagy érdeme volt, hogy minden manírtól és mesterkéltségtől mentesen alkalmazta a barokk gesztikulációt redukált formáját. Hatásosak voltak a vizuálisan jól megkomponált, a hangulatteremtést szolgáló tablószerű beállítások. A geometriai formák vetítését azonban esetlegesnek éreztem, mintha csak puszta dekorációs elemként jelentek volna meg a háttérben. Ez azonban semmit nem vont le a rendezés profizmusából.

Szerencsére a jól sikerült rendezés mellett az énekesi teljesítmények sem maradtak el. Baráth Emőke remek stílusismerettel, egyenletes szoprán hangon, könnyedén énekelte végig Poppea nehéz szólamát. Alakítása nem nélkülözte a szerelmes nő érzékiségét, miközben a figura bosszúszomjas, hatalomvágyó oldalát is megmutatta. Szerepformálása természetes, minden manírtól mentes volt. Vizin Viktória énekstílusa kissé idegenül hatott egy autentikusnak szánt régizenei előadásban, de mivel az énekesnő nem először lépett fel barokk operában, könnyedén megbirkózott Néró szerepével. Jól győzte a gyilkos magasságokat, miközben az olasz szöveget is érthetően artikulálta. Erőteljes színpadi jelenléte magabiztos énektechnikával és átgondolt szerepformálással társult, hitelesen ábrázolva a zsarnok császár szeszélyes érzelmi ingadozásait.

Sebestyén Miklós Seneca szerepében jól alakította a sztoikus, megingathatatlan bölcs figuráját. Telt és kifejező basszusa a mélyebb regiszterekben sem vesztette el erejét és fényét. Halála előtt tanítványaival folytatott dialógusa az előadás egyik legihletettebb jelenete volt. Octaviaként Hagar Sharvit érzelmileg tökéletesen azonosult a megcsalt és elhagyott császárné alakjával. Szépen árnyalt énekléssel varázsolta elénk a szenvedő szerelmest, igazán megrendítő alakítást nyújtva. Drusillát Tatai Nóra üzembiztosan, olykor talán kicsit visszafogottan énekelte, színészi alakítására azonban nem lehetett panaszunk. Ő is igyekezett hitelesen és plasztikusan megformálni szerepét. Az Ámorként színpadra lépett Pintér Ágnes nemcsak érzéki, színekben gazdag éneklésével hívta fel magára a figyelmet, hanem hárfa játékával is. Nagyon jól állt neki a szerelem isten szerepe: nemcsak vokálisan, hanem színpadi megjelenésében is Ámor ideális megformálója volt.

Jeffrey Thompson Arnalta alakítása felemásra sikeredett. Éneklése olykor bántóan éles volt és sokszor inkább deklamálva beszélt, mint énekelt. Ugyanakkor nagyon beleélte magát szerepébe, remekül komédiázott, és színészileg lubickolt a szerepben. Ha vokálisan nem is volt a szerep ideális megformálója, színészileg mindenképpen szórakoztató, kiérlelt produkciót láthattunk tőle. Matthew Shaw Othója volt az este legkevésbé sikerült alakítása. Vékony kontratenorja sokszor bizonytalanul, fakón szólt, egyenetlen éneklése kisebb pontatlanságoktól sem volt mentes. Színpadi megjelenése és szerepformálása azonban üzembiztosan hozta a reménytelen szerelmes kétségbeesett figuráját.

Monteverdi operáit ritkán játsszák Budapesten. A Poppea megkoronázása legutóbb 1997-ben, három előadás erejéig volt látható az azóta feloszlott Budapesti Kamaraopera vándorelőadásaként. Az idei évadban is háromszor adták elő a magyar fővárosban egy alaposan végiggondolt, letisztult szimbólumrendszerrel bíró produkcióban. Ami pedig a zenei kivitelezést illeti, azzal a világ valamennyi rangosabb régi zeneközpontjában elismerést vívott volna ki Vashegyi György és csapata.

Claudio Monteverdi: Poppea megkoronázása

Fortuna / Poppea: Baráth Emőke

Néró: Vizin Viktória

Virtus / Ottavia: Hagar Sharvit

Otho: Matthew Shaw

Arnalta: Jeffrey Thompson

Seneca: Sebestyén Miklós

Drusilla Tatai Nóra

Ámor: Pintér Ágnes (ének), Beáta Egyed (tánc)

Pallasz / Damigella: Zemlényi Eszter

Valletto: Molnár Anna

Első katona: Mészáros Péter

Második katona: Kálmán László

Mercurio: Blazsó Domonkos

Orfeo Zenekar

Rendezőasszisztens: Szélinger Anna

Díszlet-, jelmez-, vetítéstervező: Pázmány Virág

Koreográfus: Soós Attila

Rendező: Geréb Zsófia

Vezényel: Vashegyi György

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

2015. november 27.

Fotó: Posztós János, Müpa