A libanoni polgárháborút követő években Yasmine részese volt annak a melankóliával, a szabadság illúziójával átjárt időszaknak, amikor mindenfajta kísérleti zenei aktusnak helye akadt Bejrútban. A 90-es évek végén, tinédzserek és egyetemisták fokozott izgalommal és kreativitással üdvözölték az újrakezdés lehetőségét, amely olyan formációt szült a kulturálisan kiüresedett főváros klubjaiba, mint Yasmine és Zeid Hamdan SoapKills-je. A tinédzserkori álmodozásnak vélt formáció egyidejűleg alakult és változott a libanoni underground szcénával, majd a 2000-es évek elején már transzkulturális arab elektropopként ismerte meg a nemzetközi zeneipar egy szélesebb réteg. A SoapKills három albumnyi hanganyagba keverte a kifejezetten nyugati trip-hop hangzást (Portishead, Massive Attack) és az arab popkultúra dallamfoszlányait (Asmahan, Souad Abdullah). Ezek közül több dalt megtalálunk Yasmine 2013-as szólólemezén (Ya Nass), például az andalító Enta Fent, melyet már újrahangszerelt, átdolgozott változatban élvezhetett a Müpa közönsége. Aki pedig a SoapKills részletgazdag, dekadens pop változatában szeretne megmerítkezni, az ide kattintson:

A duó tagjai a SoapKills-el párhuzamosan létező projekteken, majd egymástól független irányokban kezdtek el kísérletezni. Yasmine ekkor már vidámabb szintipop dalokon dolgozott Mirwais Ahmadzaï-jal, így aztán Y.A.S. duóként debütálva, 2009-ben Arabology néven jelentették meg közös felvételeiket. Itt lehet megízlelni:

Az elektronikus duók keretéből kilépve, Yasmine sokkal akusztikusabb hangzást képzelt el dalaihoz, amely Ya Nass című albumán, valamint különböző projektjeiben már hallható. Az elmúlt években ugyan szólóénekesként, Jim Jarmusch színésznőjeként (sic!) került címlapra vagy jól csengő zenei magazinok oldaláról köszönt vissza, azonban az az atmoszféra, amelyet a színpadon megteremt, határokat tagadó muzikális nomádizmusának közvetett következménye. Saját univerzumát spontán alakuló együttműködésekkel, különböző műfajokban jártas zenészekkel összekapcsolódva teszi változatossá. Egyszerűen őszinte nyitottsága viszi új felállások, impulzusok irányába, amelyekből folyamatosan tanulhat, s ezáltal újértelmezheti, kipróbálhatja művészetét más műfaji kontextusban is. Azok sorát most nem vállalnám felsorolni, akikkel együtt dolgozott/dolgozik, de például számos izgalmas tracket készített DJ Krushal és a Nouvelle Vague zenészével, Marc Collinnal. CocoRosie-val viszont hatalmas egymásra találás lehetett, ha ilyen színes és szívet gyönyörködtető felvételt hoztak össze együtt: 

Yasmine-tól a filmművészet sem idegen, de színészkedésben kevésbé, zenében annál inkább kényelmesen mozog. Ahogyan többször is megfogalmazta interjúiban, egyedül az emberi találkozások számítanak, az út, ahogyan közösen alkothat filmrendezőkkel. Zenei rendezőként, dalszerzőként − Jim Jarmusch Halhatatlan szeretők (2014) produkcióját megelőzve − többek között férjével, Elia Suleimannal az Isteni beavatkozás (2002) című filmen dolgozott. A pszichedelikus gitárhangtól hangos Hal című dalát kifejezetten a vámpírsztorihoz írta, majd saját magát alakítva énekelte el a filmben. Ezzel a produkcióval érdemelte ki a koncertjei előtt gyakran elhangzó, nem túl hiteles „Jarmusch felfedezettje, színésznője” címkéket.

Paradox módon, Jarmusch filmje hozott nagyobb közönséget Yasmine-nak, miközben a rendező kimondatja vérszomjas szereplőivel (Tilda Swinton, Tom Hiddelston), hogy Yasmine túl jó énekes ahhoz, hogy híres legyen. A kultrendező neve a budapesti koncert beharangozójában is felcsendült, és még a villamoson is visszhangzott, amikor a Müpából úton hazafelé, a közelemben ülő férfi telefonba így írta le Yasmine-t: „Tudod a libanoni énekesnő, Jarmusch új filmjében játszik.” 

Azonban a filmnek tulajdonítható reputáció fontossága egy pillanatig sem mutatkozott meg Yasmine érzéki előadásmódjában. Hivalkodó, tapsra buzdító mozdulatoknak nem volt helye a Müpa színpadán, ahová Yasmine mezítláb sétált. Már a koncert első pillanatában intim kapcsolatot teremtett a közönség tagjaival, akiknek régi ismerősként mesélt az arab dalszövegek jelentéséről és születésük kontextusáról. Követhetetlen módon lavírozott az egyiptomi, libanoni, kuvaiti és szíriai dialektusok változatos ritmikája között, így megteremtve a koncert egészét átjáró misztikusságot. A sejtelmesség, spiritualizmus érzését pszichedelikus gitárhang fokozta, valamint Yasmine két mikrofonos hangeffektje, amellyel visszhangok formájában folyamatosan újraélesztette, egymásba olvasztotta a dalok részleteit. Miközben énekhangja egyre torzult és elmosódott, orrhangokat generálva hagyta összefolyni az elektronikus hangszerek, a dob és a vörös hastánckendő csörgőinek hangját. Ebben a zenei konstrukcióban elevenedtek meg Yasmine történetei, amikor kuvaiti halászok után sóvárgó asszonyok sóhajai (Ya Nass), egyiptomi szüzek sikolya és hódító perverzek szavai (Aziza) visszhangoztak a koncertteremben. 

Yasmine nem tanult zenét − de pszichológiát igen −, az éneklésről pedig fogalma nem volt, amikor arab pop ikonok dalait vásárolta fel Bejrút utcáin bolyongó kazettadílerektől. A femme guerrière szerepét magára vállalva alakította a közel-keleti pop ellenkultúráját, darabjaira szedte a 70-es, 80-as évek arab női előadók dalait és merészen magáévá tette azt, amit ebből a sajátjának érzett. Nem félt új, környezetének idegen és megnevezhetetlen keretbe helyezni e dalfoszlányokat.

Társadalmi, kulturális és zenei kategóriák elutasításával keresi azt a köztes kifejezésmódot, amelyen keresztül újraértelmezheti kapcsolatát arab gyökereivel, valamint kifejezheti viszonyát szexualitásához, feminitásához. Kulturális insider-outsider alkotóként – ahogyan ő nevezte magát – művésztársaihoz csatlakozva, a közös munka kölcsönhatásaként változtatja zenei textúráját.

Koncertjeinek ez a külső elvárásoktól és kliséktől mentes, erősen perszonális jelleg ad különleges tartalmat. Számomra bizonyos, addig nem lehet megunni Yasmine világát, amíg zenéjében felsejlenek a tinédzserkorát meghatározó dallamok, identitását kifejező arab dialektusok, hastáncos kellékek, és a környezetéből átszűrődő, eltorzult hangok.