Létezik zene és nem zene. A kettő között, a kísérleti művészet gyanús „köztes tartományában” helyezkedik el a nem-zene. Innét ered a nemzetközi fluxus-zene is, amely különféle zenei világnézetek ideáit pulzálta, az idő és a muzsika érzékeny összefüggéseit kutatta. Mindezt – természetesen – az elhivatottak tökéletes komolytalanságával.

Jól táplált, kopaszodó, pepita zakós, szomorú szemű úriember: René Block berlini-stuttgarti galerista és elméletíró tartotta Magyarországon, a kilencvenes évek elején az első kimerítő előadást(1) a mozgalom „hangos” és „süket” kompozícióiról. „Wilhelm Busch ’62-es szerzeményében szétvertek egy versenyzongorát, ami nagy felháborodást okozott. A zongora azonban menthetetlenül lehangolt volt, és a művészek menthetetlenül lelkesek. A fluxus sohasem szólított fel rombolásra – apró örömöket kínált…” – mondta befejezésül. Hittük is, nem is: lehunyt pillákkal és remegő térdekkel távoztunk.

A fluxus, ez az antiművészet, neodada „áramlás”, a hatvanas években született és tündökölt. „Ugyanazokba a folyamokba lépőkre más és más víz árad. És a lelkek pedig a nedvességből párolognak fel.” Hérakleitosz töredékét újra és újra és újra átgondolva jutottak el a „minden művészet” és a „mindenki művész” axiómákig. A mozgalomnak nem volt kidolgozott művészetpolitikai programja: inkább szociális, mint esztétikai célok vezérelték. Művelőinek különös örömet okozott a szépművészeti ideálok eliminációja, és büszkék voltak rá, hogy kenyerüket legtöbben az alkalmazott művészetek területén keresik. A copyrightot nevetséges atavizmusnak tartották, és új műfajok: a mail és videó és concept art és zenei eventek létrehozása mellett képesek voltak megteremteni szinte mindennek (tudomány, sport, design, divat, játék, tipográfia stb.) a sajátos fluxus-változatát. Sámánok és bohócok voltak, de a könyörtelen kor ősmintákat faragott belőlük: Wolf Vostell a bebetonozás és dé/collage, Nam June Paik a videó art, Ray Johnson a network, Ben (Vautier) pedig a szignálás és ki/mondás: „Tehetségtelen vagyok!” apostolává vált.

1961-ben George Maciunas litván származású, New York-i alterművész néven nevezte a fürdővízzel kiöntött csecsemőt, és útjukra bocsátotta elégedetten vigyorgó dajkáit. Maciunas társadalmi radikalizmusa hevületében a ’29-es szovjet LEF-hez hasonlította a mozgalmat, és harcos ellenművészeti karaktert várt el társaitól. A többiek azonban a teljes nyitottság, szabadság és barátkozás intim szférájában maradtak. „Bárhova megyek – fluxust látok” – nyilatkozta egyikük, és ez a művészet határainak ijesztő és vágyott kitágítását jelentette. Az elő-flux: utópiák és manifesztumok, szétkollázsolt magazinok, játékokkal és képekkel tömött dobozok és kofferok, a névtelen és poénvadász akciók ideje lejárt. Bizonyos emberek bizonyos csoportja bizonyos aktivitással kezdett foglalkozni…

Az európai fluxus állomáshelyei ’62-ben Wiesbaden, Koppenhága és Párizs, ’63-ban Düsseldorf, Amszterdam, Hága, London és Nizza. Közben botrányok, pénztelenség és ignoráció: a korabeli kritika a cirkusz és az abszurd közé helyezi a formabontó és idegborzoló idegeneket. Az első flux-koncerten (1962, Wiesbaden) bemutatják Emmet Williams A kétség négyirányú dala 5 hangra című német operáját; Paik kézzel, nyakkendővel és végül a hajával húz végtelen kotta-vonalakat; preparált nagybőgőn játszanak bolondos blődségeket; politikai pamfleteket szórnak a nagyérdemű közé; szétszednek és elárvereznek egy versenyzongorát. A közönség röhög és/vagy dühöng, az események a sajtóban a hercegi esküvő és az ötfejű borjú között kapnak helyet. 

Ekkor veszi fel a kapcsolatot a mozgalom alapítóival Joseph Beuys, és ’63-ban a düsserdorfi Művészeti Akadémián tartott Festum Fluxorum Fluxus című rendezvénysorozat második estéjén bemutatja a preparált zongorára írt, Satie ihlette Szibériai szimfónia I. tétel, valamint Kompozíció két zenészre című akcióit. „Maga a szimfónia egy zongoradarab volt. Szabad tétellel kezdődött, ami saját szerzeményem volt, aztán Eric Satie egyik darabját illesztettem hozzá, majd kis agyagkupacokkal preparáltam a zongorát, de előbb a nyulat felakasztottam a táblára. Minden agyagkupacba dugtam egy faágat, majd drótot vezettem a zongorától a nyúlhoz, mintha nagyfeszültségű vezetéket, és aztán kivettem a nyúl szívét. Meg egypár mondatot írtam a táblára. Ennyi volt az akció…” Beuys később elszigetelődött a mozgalomtól, szigorú munkáiban nem volt öncélú provokáció vagy látványosság, figyelmen kívül hagyta a véletlent és a játékosságot – a „hirtelen energia-felszabadulás” formái érdekelték. Évekkel később (1969, Berlin) dühöngő egyetemisták abbahagyatták vele a koncertet: akaratlanul is megteremtve számára a „segítség nélkül való lét” kifejezési lehetőségét.

1967-ben Berlinben került sor az utolsó, Maciunas által rendezett „hangversenyre”. A zenekari dobogón egy hófehér csembaló állt – minden fellépő vágyának „titokzatos tárgya”. Robert Filliou virágcsokrot nyújtott át neki, némán; Maciunas óriásballont pumpált fel a húrok között; Larry Miller bokszkesztyűt ejtett a billentyűkre; Tatsuno Tuo hét zenészt sorakoztatott fel a klaviatúra előtt, de csak a kígyó feje okádott tüzes dallamot; George Brecht a kottát a hangszer lába alá gyűrte és frakkban távozott; Bent elhurcolták. Négy zenész bejött, játszott, kiment. Ilyen egyszerű ez. Humor, filozófia és költészet – dallamosan. És néhány szellemi monéta: „A kis események is válhatnak nagy eseményekké.” „A székek is zeneiek.” „Mi volt előbb: a flux vagy az us [mi]?”

Megmagyarázhatatlan a mozgalom gyors hanyatlása – hiszen nem művészeti irányzat volt, hanem szellemi tartás. Eleve számított a publikum zavarára, és a megfigyelő irritációjára, nem követelt részvételt, csak részvétet… Rövid, egyszerű darabokat hozott: ha lehetett, katedrális helyett szobrot, szobor helyett festményt, festmény helyett rajzot, rajz helyett párszavas cédulát, cédula helyett koponyába zárt gondolatot. A ’82-es Alles ist Fluxus! (Wiesbaden) retró műsora a minimal art, gesztusköltészet, színpadi geg, konceptuális performansz műfajával kacérkodott: egy tüsszentés; egy bevonszolt és kitoloncolt zongora; tubából kiömlő popcorn éneke; hat újságolvasó veszett kórusa (Alison Knowles); hat cilinderes gentleman kalapemelgető motettája, metronómra és csaholásra (Maciunas); egy ordítás (Dick Higgins); két könyökkel való klimpírozás (Giuseppe Chiari); és a csúcs: papírszaggató bigband, a közönség muzikális improvizációival: a hasadó karton harmóniái (Ben Patterson). Kvázi-zene, és Allan Kaprow mindent-tudó mosolya: „A jelen érdekel.”

A legendás ősök jelene ez – kifogyhatatlan paradoxonokban. Satie 840-szer ismételt, közel 18 órás kompozíciójáé; Russolo tudatosan vállalt „dilettantizmusáé”, amikor vakmerőség helyettesíti a kompetenciát; Duchamp széttépett kottákról, találomra kiválasztott hangjegyekből montázsolt errato musicaljáé; Cage 4’33 csöndjéé a metropolis bábeli zűrzavarában; Paik és Moorman erotikus duójáé, TV-ekránra és sikító csellóra… Szép ez a zene, élvezhetetlen sodrású. Felveti Pszeudo-Hérakleitosz kérdését: „Hiába lépünk más és más folyamokba, ugyanaz a víz árad.” Reménytelen élvezet – emlékeznek a száguldó versenyautó és a Szamothrákéi Niké példázatára? Filliou mondja: „egy röpülő pillangó ugyanolyan zenei esemény, mint egy vízcsap csöpögése.” Csöpp.

(1) Goethe Intézet + Artpool, Budapest, 1993. október 19.

KLIKKELJ A KÉPRE!