A víz és én a szabad vizekben leszünk jóban – pontosabban a víz alatt. Gyomán, egy strandmedencében tanulok meg kitartóan úszni, de élvezni a vizet Tata tavaiban. Mindkét helyen eltöltök két-két hetet a víz mélyén, Békés megyében ötödik osztály előtt, Komárom megyében utána. A gyomai fürdőben alámenekülök a tábori gyerektársadalom uniformizáló követelményei elől – épp csak az tart vissza a lent maradástól, hogy a termálvíz annyira meleg, ami már nem esik jól a szemnek-szájnak. De még így is, odalent lenni jobb, odalent lenni más: behatolni a képlékenységbe, magányosan lebegni a szinte-súlytalanságban, lesni a fönti kísérteties, értelmezhetetlen fényeket, beleveszni a süketségen is áthallható tompa zubogásba. Ehhez az elemi élményhez az ötödikes év végén – minek ragozzam, miféle sosem látott, újdonatúj terhek elhordása után – a tatai Fényesen szerzem meg a rutint, akkor már megvan hozzá az elszántságom. Ahhoz a fegyelmezett, nyavalygást nem tűrő mozdulatsorhoz, amivel az ember beugrik a füves szegélyről a hidegségbe, lemegy, amíg csak bír, és ott lenn célozza meg a másik partot. Nemhiába, hogy ezek kemény katonai és mélybúvár merülő-gyakorló tavak, akármilyen szívélyesen fogadnak is a tábori nyárban, amikor még talán az embergyerek is kopoltyúval lélegzik.

Hm, a tábori nyár. Az iskola perverz túlnövése: bőven mér a szabadság kincseiből, de a lényege nélkül. Rendezett örömök, szabadidős regula. Nekem mégis az van a legtöbbe, hogy annyi érzelmet követel egyszerre: vonzódást és próbát, tartást és odaadást, izzást és tartást. Mint törzsi beavatáson, a nagyobbak számonkérésének kényszerűen megfelelni. Az éj félelmes tartományában teljesíteni a rettegő kisebbek mellett a nagytesó-szolgálatot. Az esti tűznél átélni az éneklés gyönyörét, amihez hasonlót majd csak a szerelemben. Másnap, újra közönséges nappali fényben a fiúhiúság-fitogtató focimeccsek szélén megengedni a készülő nem szégyenérzetének összes formáját: pusmogás-vihogás, demonstráció, mustra, nyilvános választás, sivár rajongás… Hogy elfáradok ebbe, én, Ariel, légi szellem! Belevásik zsenge belsőm, az az érzékiségében is lelki lény, egyáltalán nem vagyok még kész ennyiféle zsigeri igénybevételre.

És akkor még a barátnők: megtalálni a vékony határt kötődés és függés között. Gyomai patrónám Hegedűs Éva, kedves, komoly, barna bőrű, rövid hajú lány – tőle elfogadnám tán az utat, amit érettebb lányként szelíden mutat nekem. Mint az ajándékba kínált bordás, sárga-fehér csíkos, ujjatlan dzsörzé garbót is, első szexi ruhadarabomat, nevében a majdnem durva érzéssel, amit épp csak kifeslő mellbimbóimnak okoz. De tudom, ha nekem is adta, a maga bőröndjében kell hazavigye az üdülőből, én meg majd otthon elmondom a Maminak, hogy mit szánt nekem Éva, és ha szabad, ha anyám rábólint, elmegyek hozzájuk érte. Micsoda izgalmas út: első önálló budapesti villamosozásom a Moszkva téren túlra. A négyes-hatossal kell mennem, a Mártírokon a Frankel Leóig. Csikorog a három kocsi a ferences templom előtti kanyarban, én pedig megtapogatom a nadrágom zsebét, mindjárt elő kell vennem a cédulát a címmel. De a zseb üres. És üres a másik is, és a hátsó zsebek is, mindkettő.

Kétségbeesetten állok egy sor ismeretlen nagy ház előtt: nem tudom, melyikbe és melyiknek melyik emeletére kell mennem. Csak azt, hogy meg kell találnom Évát, ha nem akarok lemondani a kincsről, ami már majdnem a kezemben van. Ez egyedül így helyes: nem lehet a mások ruháját csak úgy elfogadni. Lám, Anya is ezt a gesztust értékelte annyira, hogy rábólintott, rendben, menjek, hozzam el a zsákmányt. Elmondhatatlan boldoggá tett ezzel, hogy csak így megengedi, hogy ha tisztességgel elkérem, elfogadhatom valaki levetett holmiját, és hordhatom azt a beat-darabot. És hordani is fogom. Ujjatlan, szép benne a vállam. Függőleges bordázata mellkiemelő, a farmeromhoz pedig épp passzol az élénk tojásfehérje-tojássárgája vízszintes csíkozás. Csak még előbb meg kell találnom, melyik az igazi a templommal szembeni házak közül – mert valami azt súgja, hogy kilátástalan helyzetemben csak ezekben a hatalmas házakban bízhatok, csakis ezek valamelyikében lakhat Éva.

A gyerekeket vezeti valaki: az első ház, ahová betérek, úgy megriaszt sárga keramitköves óriási udvarával és a ki tudja, mikor, miben megroppant gangokat tartó hatalmas fekete gerendákkal, hogy kimenekülök. Nyomban besurranok a mellette tárva-nyitva álló kapun. Itt sokkal barátságosabb belső tér fogad, kisebb udvar, közepén vödörben nagy zöld növény, föntről műfolklór szól, cifra hegedűfutam, jó ebédhez a nóta. Alig nézek körül, máris megjelenik egy fejkendős asszony, épp, mint a mi Rózsika nénink, a házmesterünk, és megkérdezi, mit keresek itt. Úgy döntök, azt hallom, kit. Hegedűséket, mondom neki, akiknek van egy Évi nevű lányuk. Második emelet nyolc – mondja a néni ugyanolyan barátságtalanul, és belenéz a szemembe. De aztán mégsem kérdezi meg, mi dolgom velük, mehetek.

Iskolakezdés után még sokáig tart a meleg, nyugodtan viselhetem az ujjatlan garbót. Boldogságomnak csak egy híja van: hogy ehhez jobb volna rövid hajúnak lenni, nem így járni, a sötétbarna loboncot két kislányos varkocsba kényszerítve, hanem tupírosan, az arccsontig bekanyarintott két oldalsó tinccsel, olyan Orion-frizurásan, mint a Mártiék. Mint a tévében az űrhajósnők, a Tamara meg a többiek – amilyen a Márti szőkítettsárgában, a Kriszta született Hófehérke-feketében, és a pimaszul okos, turcsi orrú prolikirálylány, az Ildi a maga haja kese seszínében is. A kitűnő tanuló nemnapköziseken kívül csak a szigorúan nevelt Marika meg én vagyunk még mindig hosszú hajúak. Marika a túl szorosra fogott kontyával teljes meggyőződésből, én viszont ebben is, mint annyi másban, ugyanazt a nagy kettősséget érzem: féltve őrzöm szép különc sörényem, mintha abban lakna valódi erőm, miközben pedig erős bennem a vágy a boldog beolvadó azonosulásra korral és korosztállyal. De mégis mitől félek ennyire? Hogy végül sikerül olyanná lennem, és akkor láthatatlanná tesz. Hogy talán eltűnök hirtelen.

Ruhadarabjaim ugyanúgy kijelölnek, mint a hajam. Anyának olyan személyes viszonya van közösen választott kedvenceimmel, hogy nevet is ad nekik: feketével szegett zsabós fehér blúzom a Rici, szépen metszett egyenes lasztexnadrágom a Kis Vagány, provanszikék szandálom a fehér bőrvirággal a Fleur cipő. Anyánk apró kislánykorunktól varrja nekünk a csinosabbnál csinosabb darabokat, sokszor a maga ruháiból, mint tavaly télen is, a sötétkék buklé télikabátjából két ugyanolyan nagygombos, raglán szabású kabátot nekem és Andreának. Én, bár jól rajzolok, anyám praktikus kézügyességéből egy szemernyit sem örököltem – olyannyira nem, hogy Anya tréfával vigasztal: Nem baj, kislányom, a gombokat ragasztani is lehet. De imádom anyám varrógépét, azt az ezüstpofájú, aranyfeliratú, fényes-fekete kancatestű fenomént: a süllyesztett Singert. Most ne is essék szó a két hosszú és mély kincses fiókról, meg a széles, de sekély, háromosztatú harmadikról ott elöl, amiben ugyan nem sok a titokzatosság, de legalább a rádli meg a szabókréta mindig kéznél van. Hanem az a rácsos pedál, a jószagú bőrszíjak, a bársony tapintású hátsó kerék – és mindenekelőtt az a gyönyörű faros-karcsú lótest a kiismerhetetlen rendeltetésű finom acélkarocskákkal, a kompakt kis orsókkal, a kihúzható fémlappal, ami az alsó szálnak való aknát nyitja fel!

A süllyesztett Singer

A csodás Singer-paripa

A Singer pedigréje

Amikor Anya, jóval később, hűtlenül elhagyja egy sokkal könnyebben kezelhető villanyvarrógépért, beillesztem saját otthonomba, az őt megillető királynői helyre. Persze nálam, jobb híján, zsúrasztal lesz belőle: kap egy leheletfinom csipkét, rákerül az ovális ezüsttálca a fémtalpú kupicákkal és a metszett karaffal, s azon túl onnan szervírozza magának Mike az esti konyakot. Csak azt sajnálom, hogy így okafogyottan a felszerszámozott kanca már sosem merül fel a süllyesztett gépházból. Nem igazán tudom megjegyezni a varrógép-alkatrészek nevét, de hallani nagyon szeretem őket. Szeretem a szabás-varrás szakszavait is, mint minden különleges szócsoportot. Pliszé, pié, svájfolt, csónaknyak, ejtett derék, farkasfog, törökminta, bubigallér: külön nyelvi birodalom, amiben poétikus idegen szavak szállongnak, és az ismertek is egész máshová kerülnek, mint a köznapi valóságban – pazar gazdag világ, együtt tartom számon alakuló testemmel: vonalak, ívek, lendület, puhaság, a szemet üdítő harmónia megannyi komponense.

Ötödikben félév vége felé kisebb csoda történik: Anya elővesz egy zizgő selyempapírba csomagolt szép nagy pakkot a szekrénye aljából, és kigördíti elém azt a csodálatos nyáriéjkék francia tükörbársonyt, amiből a farsangi iskolai bálra a ruhámat tervezi – elsőre nem is hallom jól, annyira furcsa: nem maga megvarrni, hanem megvarratni. Lemegyünk az első emeletre Nagy Erzsi nénihez, aki annyira igazi varrónő, hogy kis bordó táblája is van, szépen metszett vajszín betűkkel, lenn a kapualjban. És elkezdődik a próbára járás: megtudom, hogy kivételesen jó arányaim vannak, és bár még fogalmam sincs a teljes értékéről, máris hiú elégedettséget érzek ennek hallatán. Örömömet egyedül Erzsi néni megjegyzése homályosítja el. Míg tűzi a ruhámat, azt mormogja a fogában tartott gombostűk közt: Csak majd legyen meg a magassága is hozzá. Megszúr, felszisszenek. Honnan tudnám, hogy ha nem lesz meg, akkor is, a hosszú derék, az úszástól délceg váll valami sudárság-félét mindig kölcsönöz.

A nyáriéjkék bársonyruhának, mint anyám megrajzolta, japán ujjú, mell alatt szabott, és az egyetlen esthajnalcsillagnyi strasszkővel középre rögzített masnitól indulva hóllal bővülő fazonja van. Igazi babaruha, az utolsó pillanatban: tavasszal már 11 leszek, örökre elhagyom a kislánystílust. De erre a farsangra még, életemben először és utoljára, én is klasszikus hajasbaba-jelleget öltök, és ez egy alkalomra teljes pompájában: leengedett-beloknizott hajamba világoskék selyemszalag kerül, fehér csipkeharisnyás lábamon fekete lakk piskótacipő.

Gyalog ballagok át a MOM kultúrházba, de a stílusegységet megőrzöm. Az úton csak táplálja hiúságom tüzét az álca, az anyáméból kiszabott tavalyi télikabát, ami alatt a tündérkirálylány már alig várja, hogy héjából kibontakozhassék, és elkápráztassa a többieket. Nézem, ahogy lakkcipőm kerek orra a télvégi latyakot kerülgeti a MOM-park fölső peremén futó fűcsomós ösvényen, érzem, hogy a fehér csipke átenged minden hideget. Figyelem, ki jön mögöttem. Elhatározom, ha ismerős, akkor sem lassítok. Tipegek, rázom a hajkoronámat, készülök nagyjelenetemre a ruhatárnál. 

És még csak nem is kell úgy rendeznem, hogy méltó közönségem legyen: ott állnak épp a lambériás ruhatári pult előtt, az Ildi, a Kriszta, a Márta. Hagyom magam csodálni, a hazug hízelgő szavakat elillanni az előcsarnok oszlopai közt – csak az irigység kipárolgó mérgét tüdőzöm le, hogy el ne felejtsem, milyen keserű. Így vonulunk föl a széles lépcsőn, elöl én, a pünkösdi királylány, mögöttem egyestés udvartartásom – tudom, sokba lesz ez még nekem az ünnepre rárakódó hétköznapokon. Szavakkal és rajzokkal fogok fizetni ezért a hódolatért: helyettük megírt szerelmes levelekkel, divatlapokból kiskiccelt, túlidealizált portrékkal. Csak azt nem tudom még, hogy ez az összefüggés örökre megmarad, bár igaz, közben épp a visszájára fordul: hogy egyszer majd szavakért kapok hódolatot.

A táncterem előtti szendvicses asztalnál torlódnak a mindig éhes fiúk, köztük az ideálom, a kínai arcú fekete gyerek. Észrevesz – csak az ő szemében nem látok meglepetést felvillanni az elismerés mosolya mellett. Vonulásom folytatódik a kör alakú nagyteremben is, a padlótól plafonig érő boltíves ablaksor mentén, míg végül a trón elfoglalásával ér véget. Fogom a papírtányért a ritka csemegének számító téliszalámis szendviccsel, és nem tudom eldönteni, méltóságon aluli-e beleharapni, ülök tehát tovább merev háttal, dicső sugárzásban, mint egy karácsonyi kirakati bábu.

De csak míg rá nem zendít a budai félamatőr bítzenekar, amelyik legalább olyan jól nyomja a slavzjú, jee-jeee-jeeee-t, mint a világon bármely más kultúrházban bármely más félamatőr bítzenekar. Amint felhangzik az első Beatles-dal, én ismét az átélés javára szavazok a szerep helyett: haladéktalanul odadobom magam a szenvedélynek, mint mindig, ha a zene magával ragad. Gyorsan lenyomom a szendvicset két óriási falatban, még kidudorodó pofákkal, teli szájjal kezdek neki a törzsi gyerektáncnak: a magányos, veszett ugrabugrálásnak a többiek között, ami mindünket kipirosít, megizzaszt és felkacagtat – és velem teljességgel elfeledteti rangomat, új ruhát, befésült hajzatot, selyem masnit, a fehér csipkeharisnyát is. Ez utóbbi meg is bosszulja: nem éli túl épen ezt az estét. Anya fejcsóválva emeli másnap a reggeli fény felé: több helyütt is jó nagy éremnyi darabok hiányoznak a finom mintázatból. Ha így fogynak, majd egy harisnyagyároshoz kell feleségül menned – hallom anyám ironikus feloldozását, és történelemkönyvünk kapitalista-karikatúrája alapján magam elé képzelem a frakkos-cvikkeres kövér kis kopaszt. Nevetek, és kijelentem, hogy akkor inkább egy egész életen át a Kis Vagányt fogom hordani. Igaz, a Ricivel abban is lánynak látszol – nevet velem anyám, és jó nekünk. Még nagyon, nagyon sokáig jó nekünk, kislányos kényeztetésvágytól hétkrajcárosan szívszorongató estéken át egész a felnőtt nőiség küszöbéig.

Az én édes vidám Anyám (Falcsik Józsefné sz. Takács Gizella, Buda, 1967)

Ahogy felszárad a farsangi latyak, és a MOM Parkban már lengedeznek a nyírfák sárga barkái, egyre többet gondolok a nyárra és benne az idén is várható gyereküdülős két hétre: taszít és vonz a két világ, a félt és az óhajtott, a közösségi és a vízi, amit így kapok meg, csak együtt. Tudatos apánk e nyárra a tatai tavakat szemeli ki számunkra, mint hazánk megismerésre érdemes újabb szeletjét. Pakolunk Andreával – az ő bőröndjén már egy NDK-s címke is virít. A nyár elején megjárta a szocialista blokkunk számára sajátosan értelmezett nagyvilágot: míg mi öcsémmel még mindig Kónyban infantiliskodtunk, ő tornásztáborban volt a Keleti-tenger partján. Amint megérkezünk Tatára, Andrea beleveti magát a tábori lét árjába, hogy elfoglalja a szerény, komoly, világlátott nagylányt megillető helyet, akivé ez évben változott. Én a vízhez futok legelőször, a Fényes búvártavaiba sietek belemerülni, hogy mielőbb lemossak mindent, ami ősszel úgyis dupla vastagon rakódik vissza feketére sült cigánybőrömre.

A következő évben, a hatodikos farsangra is Nagy Erzsi nénivel varrat nekem anyám ruhát. Az is francia tükörbársony, a fazon azonban már testreszabott, mély madonna-kivágású, loknis szoknyájú mini kötényruha, a karcsúságomat hangsúlyozó széles övvel, rajta anyagával bevont nagy csattal – hetyke kis darab. De puha fénye épp abban a hamvas pasztell azúrkékben játszik, mintha az ősi nemtelen vizek hullámoznának benne, amiknek a mélyén még csak egy éve is úgy szerettem lebegni, és amikből addigra már végképp kimászom.

ITEM MCMLXVII

nem a hőbörgés nagycsaládi cirkusz 
nem fog belőled megmaradni más
csak a zöldkék víz és én tudjuk mit tudsz
csak az az egy nagy hosszú gázolás:
kilométerek be a Balatonba
ahogy a távot bírni tanítasz
hogy nem kapaszkodom végül karodba
apám ha voltál az a reggel az
ahogy jössz mellettem a vizet kaszálva
s az végtelen mint türelmed biztonsága