Greenaway rendhagyó Eisenstein-életrajza felszegett fejjel üzeni, hogy a markáns stílusjegyeit hosszú ideje hurcoló és építgető rendező lényegi tulajdonságait tekintve nem hajlandó változtatni. Mégis képes elmélyíteni, kiegészíteni mostani munkáját, sőt, arra kell következtetnünk, hogy látóköre és közönsége szélesítésében mesterkedik. Persze saját filmes életműve alapjait réges-rég lefektette és kidolgozta – elvégre mindig mértani pontossággal használja kézjegyét –, s aki jól ismeri Greenaway kedvenc faksznijait, az Eisenstein Mexikóban szinte minden képkockájában, minden cselekménymozzanatában tetten ér egy korábbiakra utaló önidézetet, csomagolja bár másképp is azt a túldekoráltságot hajszoló képművész. Ha eddigi munkáit e vizuális és intellektuális halmozási szándék mellett jellemezhette az irónia és a humor, ez most felerősödik, alátámasztva a gyanút, miszerint Greenaway közérthetőbb, élvezhetőbb darabot akart készíteni. Eközben persze az sem változott, hogy évtizedek óta tervezetten számol le a filmkészítéssel és a filmművészettel, mely alól az Eisenstein Mexikóban sem bújhat ki, inkább elébe megy már a címszereplő figurájának jelképes használatával is.

Gesztusértékkel bír, amit Greenaway művel, mert filmjében szelíd fenyegetésként megjelenik ugyan a túlterheltség lehetősége, de amellett, hogy többnyire veszettül kapkodjuk a fejünket a nyüzsgő őrültzseni montázsgondolkodását látva és követve, mégiscsak szórakoztató, érthető történet pereg le előttünk. Eisenstein (a finn Elmer Bäck formálja meg rendkívül érzékletesen) tíz napos homoszexuális liezonja és dédelgetett filmtervének elvetélése így viszonylag könnyen értelmezhető sztori, a vég nélkül halmozódó további rétegek azonban sosem szűnnek meg, csak esetleg háttérbe húzódnak, és ott ármánykodnak. Ha végigrágtuk magunkat az életmű olyan nehezen befogadható darabjain, mint például a Tulse Luper bőröndjei-trilógia, tudhatjuk, hogy a közérthetőséget illik értékelni, mert a rendező sokszor erősebben épít magára a stílusra (és a hozzá kapcsolódó vizuális játszadozásra), mint az elbeszélés világossá tételére. Az Eisenstein Mexikóban kuriozitása ezúttal mégsem elsősorban a képi külsőségekben keresendő (bár az sem vall szégyent), hanem abban, hogy minden eddiginél pőrébb módon nyitja meg magát (és a Greenaway-életművet) az LGBT témák felé, miközben magába fogadja az önálló életre kelő (guanajuatói) egzotikumot.

Úgy tűnik, Greenaway az utóbbi években képteremtő géniuszokba kívánt bonyolódni, aktuális tanulmánya is beállítható sormintának, feltűnik azonban, hogy sosem volt még ennyire középpontban a filmrendező és a filmrendezés, mert mozgóképeiben a művész-hőst általában más, archaikusabb területről citálta a mester. Legutóbb éppen Rembrandtot alacsonyította emberi lénnyé az Éjjeli őrjáratban, most pedig a szovjet némafilmes montázsfenoménnel tesz hasonlót, aki nem kevésbé patinás a filmkultúra számára, mint a németalföldi festő a képzőművészet tartományában. Történetében Eisenstein, aki eredetileg Que viva Mexico! projektcímű, soha össze nem állt filmje miatt utazik Guanajuatóba 1931-ben,  legyőzetik a mediterrán vidék felszabadító szexualitása és derűs halálfelfogása által, melyekbe ugyanakkor sajátos beavatást is nyer. Mert e fojtott erotikával és csiricsáré halálkultusszal teli térség elveszi későig őrzött szüzességét és elpusztítja filmtervét, mely félkész állapotában is a mexikói film aranykorának kiemelkedő példánya, s még Louis Buñuel számára is bizarr táptalajul szolgál.

A Que viva Mexico! című szociofilm-töredék egyes elemzői vélekedések szerint Eisenstein legjobb munkája lehetett volna, ha elkészül, felvett jeleneteit elnézve mindenesetre valóban különleges anyag maradt dobozban. Szenvedélyesen zakatoló vagy intenzíven drámai szovjet alkotásaihoz képest az Upton Sinclair és baráti társasága által finanszírozott felvételek érzékeny lélekkel és őszinte csodálattal rögzített dokumentarista szemelvények Mexikó kulturális mindennapjaiból, harmonikus hangvételű jelentések egy ősi gyökerekkel rendelkező civilizációról, mely ugyanakkor az avantgárd művészet bölcsője ebben az időszakban. Érdekes, hogy először Greenaway filmterve is dokumentarista irányába indult, akárcsak Eisensteiné, majd inkább mégis az életrajzi ihletésű fikció felé kanyarodott el, hogy a nagy szovjet egyéniség kiteljesedése láttassa velünk Mexikót, és nem fordítva.

Eisenstein saját bevallása szerint beleszeretett Mexikóba, s egyenesen lázba hozta őt Latin-Amerika e színekkel ékesített szeglete. Greenaway, tudva mindezt, kéjenc módon demonstrálja, filmtörténeti példaképe hogyan is szeretett bele Mexikó mellett kísérőjébe, Palomino Cañedóba (Luis Alberti) is, aki megostromolta szűzi hátsó felét a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján. Egy korai beszélgetésükben Eisenstein kinyilatkoztatja, hogy szeretné, ha a férfi bevezetné a szexualitás rejtelmeibe, melynek hallatán a vonzó mexikói látszólag vonakodik, később azonban fordul a kocka, Cañedo válik követelőzővé, a nők és férfiak által érintetlen rendező pedig riadtan, húzódozva bújik ágyba szeretőjével. Míg intimitása megnyílik a világra és felszabadul az elnyomás alól, filmterve zsákutcába jut, elvégre – amint azt Eisenstein zuhanyzás közben, ébredező péniszével társalogva mondja – zseniális alkotókészsége szexuális frusztrációjából fakad. A homoerotikus aktusábrázolás egy forradalmi tettnek megfelelően erőszakos, Cañedo vért ontva avatja be Eisensteint „Mexikóba”, mégpedig azon az ágyon (baldachinnal vagy anélkül), ami Greenaway szinte minden filmjében feltűnik a drámai (sokszor színpadi) hatás fokozása végett, s mely a témának köszönhetően uralkodó helyszín a film folyamán.

Az Eisenstein Mexikóban az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Arany Medve-jelöltjeként mutatkozott be, mondhatni hívta fel magára erősen a figyelmet, elsősorban imént részletezett queer-jellege miatt. Ismerve Peter Greenaway filmes munkásságát, könnyen megállapítható, hogy a kiragadott példáktól eltekintve viszonylag kevés stílusújdonságot termelt a produkció, bár észrevehető a képfelületen zajló játékok egyénítése, vagyis Eisensteinre való ráhúzása. A mai kor rendezője tehát nem kizárólag saját formalizmusát élteti, hanem – osztott képmezejével, gyorsan pörgő vágóképeivel, színes filmbe csempészett fekete-fehér kockáival, erőltetett körpanorámáival – idomul egy filmtörténeti lángelme formaszeretetéhez. Greenaway ezen kívül Eisensteinre mutogat Prokofjev muzsikájával, mellyel nem csak a Jégmezők lovagját és a Rettegett Ivánt érintő együttműködésüket, valamint barátságukat idézi fel, hanem saját magát is összeköti a két, hozzá hasonlóan rigorózus munkákat produkáló orosz művésszel. Zene tekintetében a szabályozottra komponált Prokofjev-betétek mellett autentikus mexikói dallamok alapozzák meg a cukorkoponyákkal, csontvázbábukkal, virágzó sírokkal szegélyezett Guanajuato-élményt, melyet Greenaway hasonlóan zár le, mint ahogy azt hőse szerette volna tenni latinos temperamentumú alkotásában: Eisenstein kalandjának végére a ritkaságnak számító halottak napi felvonulás tesz látványosan morbid pontot. Hazatávozásának prózai oka pedig a megvont támogatás és a Szovjetúnió harcias hívószava, mely gátat szabott Szergei M. Eisenstein amerikai karrierjének.

A filmtörténetben való kutakodás végtére kimozdította Greenawayt a képzőművészet szigorú (kép)kereteiből, hogy aztán ismét csapdába ejtse a kamera mozgó rámája által. Nem biztos, hogy az előre lépés szándékával, hanem inkább egy sokadik variáció megteremtésének kívánalmával jött létre az új produkció, melynek tíz napja nem csak Eisenteint, de árnyalatnyit azért magát Peter Greenawayt is megváltoztatta.

Eisenstein Mexikóban / Eisenstein in Guanajuato

Színes, feliratos, holland-mexikói-finn-belga-francia életrajzi film, 105 perc, 2015

Forgatókönyvíró-rendező: Peter Greenaway

Operatőr: Reinier van Brummelen

Szereplők: Elmer Bäck, Luis Alberti, Maya Zapata, Lisa Owen, Stelio Savante, Rasmus Slätis, Jakob Öhrman

Forgalmazó: Cirko Film

Bemutató dátuma: 2015. november 12.

Korhatár: 18 év