A Dínó tesó szögegyenes narratívája, ismerős figurái és édeskés dialógusai elsőre könnyen a torkán akadhatnak annak, aki már látott az életében családi filmet, vagy már betöltötte a 6 éves kort. A csenevész, bátortalan dinó kölyök, Arlo az “újkori hőstípus” (lásd: Pókember-trilógia, Transformers, A magányos lovas, stb.) irritáló mintapéldányaként indul: az esetlen balek, aki mindig mindenben kudarcot vall, és ezzel nem annyira együttérzést, mint inkább bosszankodást vált ki az nézőből – mégis hogy a fenébe lehet valaki ennyire szerencsétlen és félénk?

Ezek után az ember hirtelen rádöbben, hogy a film nem is hozzá akar szólni, az ismerős mederben csordogáló narratíva pedig nem őt, hanem kifejezetten a kisebb korosztályt célozza – mintha csak a stúdió ezzel vezekelne az Agymanók elvontabb, összetettebb, és éppen ezért a gyerekek számára kevésbé megemészthető témái miatt.

A Dínó tesó egy bájos tanmese a félelemmel való szembenézésről, ami egyben a saját magunkért és a szeretteinkért való felelősségvállalást is magával vonja – vagy más szóval: mese a felnőtté válásról. Arlo a családi burok védelmében még megengedheti magának a folyamatos botladozásokat, de ambivalens módon pont ez a biztonság akadályozza meg benne, hogy felülemelkedjen félelmein, hiába a támogató, elnéző szülők.

A fiatal dinó kölyök fejlődéstörténete akkor veszi csak kezdetét, amikor elszenvedi az első sebeket (édesapja halála), és egyedül marad a vadonban, fontos adalék azonban, hogy ezen a fejlődési íven nem egyedül indul el, hanem egy “pöttynyi” vademberrel – tehát a család hangsúlyozása mellett ismét előkerül a barátság fontossága, mint a Pixar-filmek két legfontosabb értékvállalása, amelyeket ezúttal egy dinós road-movieba csomagoltak bele.

Arlo előre borítékolható jellemfejlődése tehát a végére ér, és a játékidő utolsó harmadában már lezser könnyedséggel végzi el az olyan korábban lehetetlennek tűnő feladatokat, mint a fenyő aprítás/dobás, földművelés, betakarítás, dinó ordítás, stb. – amelyek minden sablonosságuk ellenére is katartikus pillanatok, és már semmi közük a szerencsétlenkedő Sam Witwickykhez és Peter Parkerekhez.

A Dínó tesó a felnőtteknek szánt kiszólásokkal is csínján bánik, sőt, igazából pont ezek azok a részek, amiknél kissé kilóg a lóláb, mintha a vadon fura figurái (időjós neveket viselő Pteradonok, farmer T-Rexek, és egy zakkant Triceratopsz) egy Jarmusch-filmből léptek volna elő – ám a Dínó tesó korántsem tartozik a humorosabb animációk közé.

Ellenben annál érzelmesebb, és legyen bármennyire egyszerű mese, a Danna-testvérek már-már giccsbe hajló filmzenéjével megtámogatott, meghatóbb pillanatokban még akkor is könnyedén könnybe lábadhat a szemünk, ha egyébként nem tud teljesen beszippantani a mozi – a gyerekek viszont ezeket az erőteljes emóciós gyomrosokat is jobban bírják.

Egy aspektusa azért méris csak akad a Dínó tesónak, amit már csak a felnőttek tudnak igazán értékelni, – az animációban való tobzódás mellett (hihetetlen, hogy minden részlet mennyire élethű, kezdve a dinoszauruszok testén végigcsorgó esőtől a cápa alakot öltő gyilkos hullámokig) – méghozzá az, hogy az alkotók miként formálják emberré a dinókat, és adaptálják rájuk az embereket jellemző tevékenységeket. A Dínó tesó őslényei ugyanis történetesen földművesek, és az evolúciónak ezen a pontján az ember csak valami rágcsáló, vagy kedves háziállat lehet, aki nem hogy kétlábon járni, de még beszélni sem tud. Ezeket a rétegeket azonban a gyermeki fantázia olyan természetesnek veszi, hogy nem is nagyon tudatosul benne – de a szülők kedvesen mosolyoghatnak ezen a kifordított valóságon, és azon, amikor egy T-Rex bogarakon szájharmónikázik, vagy egy Diplodocus kavicsokból épít takarmánytároló sílót.

The Good Dinosaur (Dínó tesó), 2015
Rendező: Peter Sohn
Forgatókönyv: Jeffrey Wright, Steve Zahn, Anna Paquin, Sam Elliot, Frances McDormand
Forgalmazza: Fórum Hungary
Bemutató: 2015. december 3.
Korhatár: 6