Mintha egy különös unplugged koncert zajlana a K11 Művészeti és Kulturális Központ épületében. A kékeslilás fények, az asztal két oldalán ülő két főszereplő elé odahúzott mikrofon is ezt a hatást erősítik. Teltház van, feltöltődnek a széksorok, mégis mintha nem is egy tágas és hatalmas üveg mennyezettel fedett teremben lennénk, hanem egy sokkal szűkebb, meghittebb helyen, oly csendesen folydogál a beszélgetés. 

A Két akarat Áfra János második verseskötete. A  Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj friss díjazottja ebben a könyvében elsősorban párkapcsolati kérdésekkel foglalkozik, s hogy két ember sorsát miként alakítják a különféle családi és más kulturális minták. Szerelmes verseknek azonban mégsem szívesen nevezi ezeket az alkotásokat, legalábbis ez szűrhető le abból, ahogyan a beszélgetés során határozottan idézőjelbe teszi ezt a kifejezést. A cím jól tükrözi a mondanivalót: hogyan jut el két ember oda, mi történik vele, mit cipel magával addig, míg életük össze nem kapcsolódik, s hogy ebből mit adnak át egymásnak, illetve mit fogadnak el egymástól. 

Versek esetében nem feltétlenül magától értetődő, hogy a történetszerűségről essen szó, mégis ez az est egyik központi témája. Áfra János szerint a vers ezért őszintébb műfaj, mert nem tudja megteremteni a teljes narratíva illúzióját, arra mutat rá inkább, hogy egész életünk töredezett, mozaikszerű elemekből áll, amit aztán mi rakunk össze egésszé. Nem véletlen, hogy Áfra mondandójában oly sokszor felbukkan a konstrukció kifejezés is. Teljessé a történet persze sosem válhat, csak a remény lehet meg, hogy egyszer hátha. Éppen ezért annak tudatában kell, hogy írjon az ember, hogy amit lejegyez, amit megfogalmaz, azt nem tekintheti abszolút igazságnak.  

A töredékességből következik a kérdés, hogy hogyan készültek a kötet darabjai, hogyan állt össze a kompozíció egésszé. Mezei Gábor szerint ugyanis kiolvasható az elrendezésből egy kronologikus sorrend, s ebből következően még akár az is feltételezhető, hogy ez egyben a versek születési sorrendje is. Valójában azonban először a képzőművészeti munkákhoz – melyeket a teremben egy kivetítőn is láthattunk – kapcsolódó darabok készültek el, ám nem lett volna szerencsés ezeket különálló ciklusba rendezni. Áfra azt szerette volna, ha belesimulnak ezek az írások is az összképbe, s hogy mely alkotásokhoz köthető egy-egy vers, arról csupán a kötet végén található lista alapján tájékozódhat az olvasó. Érdekes tapasztalat, olvasás közben kinek melyik szöveg az, ami valahogy mégis kitűnik, kiugrik a többi közül. 

„Így lehet elmondani, könnyen / felejthető mondatokban, csak így / hagyhatunk el belőlünk mindent.” – szól a kötet mottója, a felejtés pedig kulcsfontosságúvá válik a versekben. Kérdés, hogy lehet-e az írás által felejteni. Ki lehet-e írni magunkból a traumáinkat? Áfra János szerint nem, mert a felejtés nem a szövegekben zajlik, nem ott múlik ki az élmény, sőt, egy szöveg inkább kimerevíti ezeket az élményeket, személyes emlékezethelyekké teszi őket.

Hogy valaki mindezek ellenére írásaiban mégis saját traumáival foglalkozik, azt sugallja, hogy az olvasó egy-egy szituációban majd önmagára ismer, talál egy olyan gondolatot, amiben megláthatja saját élményeit is. 

Fotó: Bach Máté