Snowden kiszivárogtatása után a felelős hatóságok azzal védekeztek, hogy ők csak metaadatot gyűjtöttek, viszont a Drónokban – melyet találóan közvetlenül a Citizenfour (kritikánk a filmről itt olvasható) után (is) vetítettek a Verzión – a címszereplő harci gépek hasonló információ alapján figyelnek meg és lőnek ki célpontokat, és teszik utóbbit gyakran megalapozatlanul vagy tévesen. Az egész estés, norvég gyártású, angol nyelvű film egy roppant ambiciózus, átfogó tanulmány a drónokról, ami sok újat nem mond, viszont amit vállal, azt precízen hozza.

A harci drónnak mint találmánynak nem is a megszületése érdekes (mivel csak egy vadászgép ötvözve távirányítással), hanem inkább az, hogyan toborozzák hozzájuk a pilótákat az USA-ban. Például videojátékosok köreiből. Mintha csak a harci drónok irányítása is egy minden addiginál életszerűbb videojáték lenne, amiben igazi embereket lehet ölni. A film rávilágít a szórakoztatóipar és a hadiipar ijesztő hasonlóságaira: mindkettő óriási üzlet, melyek adrenalindús, erőszakos szórakozást kínálnak frusztrált, a valóságtól és elégtelen életüktől menekülő fiatalok számára. Mike Judge-nak fogalma sem lehetett, mennyire fején találta a szöget, amikor 2011-ben egy szokásosan zseniális Beavis és Butt-Head epizódban a két elbutult amcsi tini beszabadult egy drónirányító irodába, és azt hitték, hogy konzoljáték került a kezükbe.

Mint a Citizenfournak, ennek a filmnek is van egy whistleblower kulcsfigurája, még ha Brandon Bryant nem is akkora kaliberű hős, mint Snowden. A fiatal férfi a drónkezelők Michael Jordanje, rekordot tart a legtöbb ölés kategóriájában. Bevallása szerint a tűzparancsra jogosult felettesei pont úgy kezelik a célpontokat, mint egy-egy virtuális ellenséget egy videojátékból, és persze nem csak terroristákat lőnek ki. A drónok megfigyelő rendszere egyelőre tökéletlen, és persze a metaadat gyűjtése sem minden részletre kiterjedő megfigyelés, ennek viszont az amerikai sereg számára inkább előnyei vannak. A drónok egyik pozitívuma elméletileg az, hogy míg egy vadászpilóta bevetésekor pillanatok alatt kell életről és halálról dönteni, egy drónbombázásnál van idő mérlegelni. Viszont mivel a metaadat homályos, némi balszerencsével bárki terroristának tűnhet, és mivel a drónok kamerái csak sziluetteket továbbítanak, a pilóták nem látják áldozataik arcát, és így könnyebben húzzák meg a ravaszt.

“A távolság közömbösséget teremt” – mondja ki a filmben megszólaló szakértők egyike. A harci drónok tehát ahelyett, hogy csak az Al-Kaida vezéreit vonnák ki a forgalomból, inkább civilek irtásában bizonyulnak hatékonynak. Előnyük lehetne, hogy hazai (amerikai) életeket nem tesznek kockára, de ennek a gyakorlatban hátrányai is vannak, amelyek közül csak az egyik a közömbösség, amit a pilóta érez a célpontja iránt. A drónháború az amerikai pilótákat sem kíméli lelkileg, amiről Bryant részletesen számol be. Bevallása szerint elveszítette volna a munkáját, ha pszichológushoz fordul, egyedül egy pappal engedték beszélni, aki a szokásos szöveggel nyugtatta őt Isten útjainak kifürkészhetetlenségéről. A drónoperátor úgy megy dolgozni minden nap, mint bárki más, legyen az bolti eladó vagy titkárnő, csak épp ő embereket figyel és öl meg.

Hogy a drón kezelője egy kontinens távolságából visel háborút, azzal fizikailag biztonságban van, de pszichológiailag nem. A film amellett érvel, hogy a dróntalálat valójában orvgyilkosság, mivel még az a kevés körülmény is hiányzik mellőle, ami egy szárazföldi háborúban enyhíti a borzalmakat a katona számára, legyen az a jó ügyért való harc tudata, az áldozatkészség vagy a túlélési ösztön. És még háborús stratégiának sem feltétlenül hatékony a drónhadviselés. Igaz, hogy ki lehet vele lőni az Al-Kaida vezéreit, de mivel a drónok sok ártatlant is elpuszítanak, és a dróntámadás magától értetődően aljas, nemtelen formája a háborúnak, az USA ezzel talán több terroristát nevel ki, mint amennyit elpusztít. A drónháborút védő politikusok “sebészi pontosságú” légi csapásokról beszélnek, de a filmbeli megszólalók szerint bevett protokol, hogy az első lövés után a sebesülteket ellátni igyekvő helyieket is lebombázzák. Hogy így lesz egy átlagos arabból fundamentalista terrorista, azt a párizsi terrortámadás fényében még könnyebb elhinni, mivel hiába tizedelte meg az Al-Kaidát az USA, közben megérkezett a mohamedán terrorizmus még barbárabb és elvakultabb formációja, az Iszlám Állam, és vele együtt 9/11 még perverzebb verziója, 11/13. A film azzal a vészjósló állítással zárul, hogy a harci drón idővel ellenséges kezekbe is kerülhet, azaz éppúgy az amerikaiak ellen fordulhat, mint a Snowden által leleplezett lehallgatási rendszerük.

Hogy mindezek ellenére miért nem a Drónok volt a Verzió kínálatának legjobb filmje, miért marad el a Citizenfourtól? Mert, ellentétben a Snowden-mozival vagy akár a Beavis és Butt-Head epizóddal, nem működik történetmesélő filmként is, csak egy mozgóképes esszé. A cselekményes és emberi történetek sokkal jobban megragadják a közönség figyelmét és fantáziáját, könnyebb velük azonosulni, a hőstörténetekkel pláne, ezért működött olyan olajozottan a Citizenfour. Nem árt, ha egy személy arcot ad az ügynek és hitelesíti azt. Hős ráadásul lehetett volna a Drónok megszólalóiból is, amilyen Bryant vagy a pakisztáni drónellenes aktivista, Shahzad Akbar. Viszont potenciális hősből is túl sok van ebben a filmben, például Bryant mellett több ex-drónpilóta is megszólal, de egyiküknek sem jut elég játékidő. Fontos témát lehet hagyományos történeten keresztül is tárgyalni. A Citizenfour, mint magában a filmben is elhangzik, olyan, mint egy Le Carré-féle kémtörténet, de mozgalmas volt a Verzió nyitófilmje is, a Szíriai love story, ami szó szerint egy szerelmi történeten keresztül mutatja be a Szíriából való migrációt. A Drónok megvalósítása tehát nem túl izgalmas, de még így is aligha bánta meg, aki beült rá.

A film adatlapja a Verzió honlapján

A Citizenfour című filmről a kritikánk itt olvasható

12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál