A második – egyébként a 2014-es velencei filmfesztiválon a Zsűri Nagydíját elnyert – film központi figurája Adi, aki testvérét veszítette el a mészárlásban, de ő maga már nem ismerhette, mert két évvel a halála után született. Adi válaszokat szeretne kapni a kérdéseire, és ez a törekvése határozza meg a narratívát, miközben a rendező mindvégig kívülálló, külső szemlélő marad, jelenlétét elvétve érzékeljük. Mindez azért fontos, mert így nagyon hangsúlyosak lesznek Adi és az elkövetők találkozásának, szembesítésének jelenetei, mintha valóban csak azok lennének jelen, akikre mindez tartozik, és mintha végre minden feltétel adott lenne ahhoz, hogy eljöhessenek az igazság pillanatai. Éppen ezért különösen húsba vágó, hogy mégsem történhet meg a feloldozás, hiszen a bűnösök nem törnek meg, nem kérnek bocsánatot, hanem ingerültek lesznek az egyre sokasodó kérdések hallatán, sőt, nem egyszer meg is fenyegetik Adit. Ezt pedig nyugodtan megtehetik, hiszen Indonéziában a mai napig ugyanaz a politikai rezsim uralkodik, mint amelyik hatalomra kerülésének idején a vérengzések történtek, így a gyilkosoknak nem kell tartaniuk a felelősségre vonástól, sőt, környezetükben általában megbecsülik őket, tetteiket az iskolákban úgy tanítják, mint amire feltétlenül szükség volt a másik oldal megtörése érdekében.

A rendező kívülálló pozíciójának köszönhető az is, hogy mélyen feltárul előttünk az áldozat családjának intim légköre, amit egészen hétköznapi jelenetek is erősítenek, mint például amikor végignézzük Adi idős édesapjának fürdetését, vagy ahogy vaksága miatt hirtelen nem tudja, hogy hol van, és kétségbeesve keresi a kijáratot saját otthonából.

Az idő viszonylagosságát és a múlt megállíthatatlan elvesztését sajátos módon szemlélteti a filmben az idős férfi, aki már képtelen gondoskodni önmagáról, ugyanakkor szerelmes dalokat énekel, mint fiatalon, és ha a koráról kérdezik, akkor azt mondja, hogy tizenéves, fia elvesztésére pedig már nem is emlékszik. Adi azonban nem nyugszik bele, hogy a családjának okozott fájdalom enyhülésének ez az egyetlen módja, és megpróbál kísérletet tenni arra, hogy megtörténjen a múlt feldolgozása, ami a továbblépés elengedhetetlen feltétele. Szemorvosként járja a házakat, felkeresi a halálbrigád egykori tagjait, köztük olyanokat is, akik felelősek voltak bátyja haláláért. Mikor egyszerű, ártatlan, és nagyon szelíd kérdéseire elutasító, támadó válaszokat kap, megnézi Joshua Oppenheimer felvételeit, amiken a tettesek viccelődve, kedélyesen mesélik el, hogyan végezték ki áldozataikat. Még mindig nem adja fel, hogy magyarázatot találjon, ezért a gyilkosok viselkedését azzal magyarázza, hogy biztosan így akarják elidegeníteni maguktól szörnyű tettüket, hogy soha ne kelljen szembenézniük vele.

A film szerkezete talán pont emiatt a megtorpanás miatt nem lehet tökéletes: az Adi eltökélt törekvésén, konok válaszkeresésén alapuló narratív séma ugyanis megbicsaklik, amikor kiderül, hogy nem lesz igazi konfrontálódás a főszereplő és a tettesek között, az elkövetők ugyanis folyamatosan hárítanak, mégpedig azért, mert megtehetik, mert erre tökéletes alapot, megbízható hátteret ad nekik az uralkodó politikai rezsim és az őket körülvevő társadalmi közeg. Egy ilyen mély és biztonságos beágyazottságból pedig nem fogja kimozdítani őket egy elbeszélt tragédia és egyetlen vádló tekintet.

A rendező gyönyörű, és igen hatásos vágóképekkel igyekszik kitölteni a hiányt, és átlendíteni a nézőt a történetvezetés ívének töréspontjain. Ezeknek a képeknek és jelenteknek a szimbolikája újabb jelentésrétegekkel gazdagítja a filmet, és azt, ami az egyes találkozások, szembesítések során kimondatlan maradt. Láthatjuk Adi szüleinek otthonát, betekintést nyerhetünk a mindennapjaikba, amit még egy ekkora tragédia sem tehetett tönkre teljesen. De szerepelnek ezekben a jelentekben Adi gyerekei is, ahogy például a földön mozgó lepkebábokat nézik, mintha csak saját jövőjük életre kelésére várnának, amit még fogva tartanak a múlt terhei.

Hiszen Adi törekvésének igazi tétje tulajdonképpen ez: élhetnek-e majd a gyerekei úgy, hogy nem kell rejtegetniük az igazságot, választ kapnak-e arra, hogy hogyan történhetett meg mindez. A film ritka, pozitív kimenetelű jeleneteinek egyike, amikor az egyik beszélgetésen jelen van az elkövető lánya is, aki megtörten kér bocsánatot Aditól. A férfi meghatottan öleli át, minden mozdulatán látszik, hogy nem a bosszúvágy hajtja, hanem mindössze annyit szeretne, hogy végre az egész indonéz társadalom ismerje el: bűn volt az, amit elkövettek, mert csak ez jelenthet garanciát arra, hogy nem fordul elő többé hasonló tragédia. Ez a szimbolikus gesztus azonban arra utal, hogy ha az elkövetőknek a tetteivel történő szembesítése során nem is következhetett be az áttörés, a következő generációknak talán lehet esélyük arra, hogy együttes erővel feldolgozzák a múltat. A tetteseknek és áldozatok családjainak pedig egyetlen lehetőségük maradt addig is: a felejtés.

Az ölés aktusa című filmről kritikánk itt olvasható

A film adatlapja a Verzió honlapján

12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál